— Én… ó, igen, bácsikám, győztem. — Feyd-Rautha egyre nehezebben őrizte meg a nyugalmát.
A báró pattintott az ujjával.
— Nefud, azt akarod, hogy visszafogadjalak a kegyeimbe?
— Uram, mit követtem el? — rebegte Nefud.
— Az most érdektelen — mondta a báró. — Feyd legyőzte a rabszolgamestert keopszban. Nem hallottad?
— De… de igen, Sire.
— Légy szíves, fogjál három embert, és keresd föl a rabszolgamestert — mondta a báró. — Fojtsátok meg! Utána majd hozzátok elém a testét, hogy lássam, rendes munkát végeztetek-e. Nem tűrhetünk meg ilyen tehetségtelen sakkozókat az alkalmazásunkban!
Feyd-Rautha elsápadt, egy lépést tett előre.
— De bácsikám, én…
— Később, Feyd — mondta a báró, és intett. — Később.
A két őr, aki az előbb elment a báró lakosztályába a rabszolgafiú teteméért, most eltántorgott az ajtó előtt a közöttük lógó testtel. A fiú karja a padlót söpörte. A báró utánuk nézett, amíg eltűntek a szeme elől.
Nefud odalépett melléje.
— Mi a parancsod, uram, most végezzek a rabszolgamesterrel?
— Most — mondta a báró. — És amikor készen vagy, folytasd azzal a kettővel, akik most mentek el itt! Nem tetszett nekem, ahogy azt a testet vitték. Nem szabad ilyen rendetlenül csinálni az ilyesmit! Majd látni szeretném az ő hullájukat is.
Nefud szólalt meg:
— Uram, talán én csináltam va…
— Tedd, amit az urad megparancsolt! — szólt rá Feyd-Rautha, és közben azt gondolta: Most már csak abban reménykedhetem, hogy legalább én megúszom.
Helyes! gondolta a báró. Azt már tudja, hogyan írja le a veszteségeit. A lelke mélyén elmosolyodott. Azt is tudja a kölyök, hogy mivel járhat a kedvemben, és igencsak törekedni fog rá, hogy elhárítsa a feje felől a haragomat. Azt is tudja, hogy szükségem van rá. Ki másnak a kezébe adhatnám át a gyeplőt, amelyet valamikor át kell adnom? Senki más nem ilyen tehetséges. De tanulnia kell! Nekem pedig vigyáznom kell magamra, amíg tanul.
Nefud intett három embernek, hogy kísérjék el, és kimentek.
— Elkísérnél a lakosztályomba, Feyd? — kérdezte a báró.
— Parancsodra, bácsikám — mondta Feyd-Rautha. Meghajolt, közben átfutott rajta: Lebuktam!
— Csak utánad — mondta a báró, és az ajtó felé intett.
Feyd-Rautha félelme csak egy rezzenésnyi tétovázásban mutatkozott meg. Befellegzett volna nekem? kérdezte magában. Most belenyom egy mérgezett tőrt a hátamba… lassan, át a pajzson? Lehet, hogy van egy másik utódja?
Élje csak át egy kicsit ezt a rettegést, gondolta a báró, ahogy elindult az unokaöccse után. Ő lesz az utódom, de én döntöm el, hogy mikor. Nem hagyom, hogy elherdálja, amit fölépítettem!
Feyd-Rauthának nagy erőfeszítésébe került, hogy ne gyorsítsa meg a lépteit. Úgy érezte, vonaglik a hátán a bőr, mintha a teste maga is várta volna, hogy mikor, hol jön a döfés. Az izmai hol megfeszültek, hol elernyedtek.
— Hallottad a legújabb híreket az Arrakisról? — kérdezte a báró.
— Nem, bácsikám.
Feyd-Rautha kényszerítette magát, hogy ne pillantson hátra. Befordult a báró lakosztályához vezető folyosóra.
— Valami új próféta vagy vallási vezető bukkant föl a fremenek között — mondta a báró. — Muad-Dibnek hívják. Mulatságos név, egeret jelent. Megmondtam Rabbannak, hogy hagyja békén a vallásukat. Legalább elfoglalják magukat valamivel.
— Nagyon érdekes, bácsikám — mondta Feyd-Rautha. Befordult a következő sarkon, közben azon tépelődött: Most miért hozta szóba a vallást? Ez valami finom célzás a számomra?
— Ugye? — kérdezte a báró szenvtelen hangon.
Odaértek a lakosztályhoz, átmentek a fogadószobán, be a hálószobába. Itt-ott dulakodás alig észrevehető nyomai látszottak: egy rossz helyen levő szuszpenzorlámpa, egy párna a földön, egy filmtekercs szétbomolva az ágy fejénél.
— Okos elképzelés volt — szólalt meg a báró. Továbbra is maximális intenzitáson hagyta a pajzsát, megállt, szembefordult az unokaöccsével. — De nem elég okos! Mondd csak, Feyd, miért nem végeztél velem te magad? Lett volna rá elég alkalmad.
Feyd-Rautha keresett magának egy szuszpenzoros széket, és magában úgy érezte; vállat von, miközben felszólítás nélkül helyet foglalt.
Most merésznek kell lennem, gondolta.
— Te tanítottál rá, hogy nem szabad bepiszkítani a kezemet — mondta.
— Így igaz — mondta a báró. — Amikor maga elé idéz a Császár, őszintén mondhasd majd, hogy nem te követted el a szörnyű tettet. A Császár mellett álló boszorka hallja a szavaidat, és tudja, igazak-e vagy hamisak. Igen. Erre valóban figyelmeztettelek.
— Miért nem vettél ide soha egy Bene Gesseritet, bácsikám? — kérdezte Feyd-Rautha. — Egy Igazmondóval az oldaladon…
— Ismered az ízlésemet! — förmedt rá a báró.
Feyd-Rautha szemügyre vette a nagybátyját, aztán azt mondta:
— Akkor is nagy hasznát lehetne venni a…
— Nem bízom bennük! — csattant fel a báró. — És ne akard másra terelni a szót!
— Ahogy óhajtod, bácsikám — mondta Feyd-Rautha szelíden.
— Emlékszem egy esetre, néhány éve történt az arénában — mondta a báró. — Akkor, ott az volt a látszat, hogy meg akartak öletni téged egy rabszolgával. Így történt valójában?
— Olyan régen volt már, bácsikám. Hiszen azóta már…
— Ne beszélj mellé! — mondta a báró, és feszült hangja elárulta, milyen erővel uralkodik a haragján.
Feyd-Rautha ránézett, azt gondolta: Tudja, máskülönben nem kérdezné.
— Komédia volt, bácsikám — mondta. — Azért rendeztem, hogy félreállítsam az útból a rabszolgamesteredet.
— Ravasz — mondta a báró. — És bátor dolog is volt. Az a rabszolga-gladiátor majdnem elintézett, ugye?
— Igen.
— Ha olyan fortélyos is lennél, mint amilyen bátor, csakugyan félni kellene tőled — mondta a báró. Lassan ingatta a fejét. Most is, mint már sokszor az óta az iszonyú arrakisi nap óta, azon kapta magát, hogy Piter, a Mentátja elvesztésén bánkódik. Micsoda kifinomult, ördögi ravaszság volt abban az emberben! Az sem mentette meg azonban. A báró megint megcsóválta a fejét. A végzet olykor kifürkészhetetlen volt.
Feyd-Rautha körülnézett a hálószobában, szemügyre vette a dulakodás nyomait, azon tűnődött, hogyan győzhette le a nagybátyja a rabszolgát, akit pedig gondosan fölkészítettek.
— Hogyan intéztem el? — kérdezte a báró. — Ugyan, Feyd… hadd maradjon meg nekem is néhány titkos fegyverem öreg napjaimra! Használjuk ki inkább ezt az időt arra, hogy egyezséget kössünk egymással!
Feyd-Rautha rámeredt. Egyezséget! Eszerint biztosan meg akar tartani az utódjának! Máskülönben miért egyezkedne? Az ember az egyenrangúakkal vagy a majdnem egyenrangúakkal egyezkedik!
— Miféle egyezséget, bácsikám? — És Feyd-Rautha büszke volt rá, hogy a hangja higgadt és józan maradt, nem árulkodott hirtelen örömmámoráról.
A báró is látta, hogy uralkodik magán. Bólintott.
— Jó anyagból vagy, Feyd. Nem szoktam elpocsékolni a jó anyagot. Te azonban makacsul nem vagy hajlandó megérteni, milyen értékes vagyok a te számodra. Csökönyös vagy. Nem érted, miért kell féltve őrizned engem, mint legféltettebb kincsedet. Ez itt… — A dulakodás nyomaira mutatott. — Ez ostobaság volt. Nem szoktam megjutalmazni az ostobaságot.