Térj már a tárgyra, te vén hülye! gondolta Feyd-Rautha.
— Azt hiszed, csak egy vén hülye vagyok — mondta a báró. Meg kell győznöm az ellenkezőjéről.
— Valami egyezséget említettél.
— Ó, az ifjonti türelmetlenség! — mondta a báró. — Nos, a lényeg a következő: abbahagyod ezeket a buta merényleteket ellenem, én viszont, amikor felkészültél rá, lemondok a javadra. Visszavonulok tanácsadói szerepbe, neked hagyom a trónt és a hatalmat.
— Visszavonulsz, bácsikám?
— Még mindig hülyének tartasz — mondta a báró —, és ez csak megerősít a véleményedben, mi? Azt hiszed, szívességet kérek tőled! Csak óvatosan, Feyd! Ez a vén hülye kiderítette, hogy a kis unokaöccse elrejtette azt a tűt a rabszolgafiú combjában! Pontosan ott, ahová a kezem tettem volna, mi? A legkisebb nyomás, és — nyissz, máris ott a mérgezett tű a vén hülye tenyerében, igaz? Ugyan, Feyd…
A báró megcsóválta a fejét, közben arra gondolt: És sikerült volna is, ha Hawat nem figyelmeztet előre! Nem baj, hadd higgye a kölyök, hogy én magam szimatoltam ki! Bizonyos értelemben ez igaz is. Én voltam az, aki kimenekítettem Hawatot az arrakisi pusztulásból! És különben sem árt, ha ez a kölyök jobban respektálja a képességeimet.
Feyd-Rautha nem szólt, csak magában tépelődött. Vajon nem csap be? Csakugyan vissza akar vonulni? Miért is ne? Biztosan én lépek a helyébe egy szép napon, ha addig vigyázok magamra… Nem élhet örökké. Talán ostobaság volt megpróbálni siettetni a dolgot.
— Egyezségről beszélsz — mondta Feyd-Rautha. — Mivel szavatolnánk?
— Hogyan bízhatunk meg egymásban, igaz? — kérdezte a báró. — Nos, Feyd, ami téged illet: Hawatot bízom meg, hogy szemmel tartson. Megbízom Hawat mentáti képességeiben ezen a téren. Értesz? Ami pedig engem illet, egyszerűen hinned kell nekem. De nem élhetek örökké, igaz, Feyd? És most már talán lassan sejteni kezdhetnéd, hogy tudok egy-két olyan dolgot, amit neked is meg kellene tanulnod.
— Én a szavamat adom neked, és mit kapok tőled? — kérdezte Feyd-Rautha.
— Azt, hogy életben hagylak — mondta a báró.
Feyd-Rautha megint szemügyre vette a nagybátyját. Hawatot állítja rám! Mit szólna hozzá, ha elmondanám, hogy Hawat főzte ki azt a gladiátoros komédiát, amely a rabszolgamestere életébe került? Alighanem azt mondaná, hogy hazudom, így próbálom lejáratni Hawatot a szemében. Nem, a jó Thufir nemhiába Mentát, előre látta ezt a pillanatot!
— Tehát mi a válaszod? — kérdezte a báró.
— Mi lehetne? Természetesen elfogadom.
Feyd-Rautha azt gondolta: Hawat! Mindkét oldalt kijátssza a közép ellen… erről van szó? Átállt a nagybátyám táborába, mert nem avattam be a bizalmamba a rabszolgafiús merénylét ügyében?
— Nem mondtál semmit arról, hogy Hawatot bízom meg a figyeléseddel — mondta a báró.
Feyd-Rautha indulatáról csak az orrcimpái rezdülése árulkodott. A Hawat név annyi éven át volt vészjelzés a Harkonnen-családban… és most új jelentést kapott. De még mindig veszélyes volt.
— Hawat veszélyes játékszer — mondta Feyd-Rautha.
— Játékszer! Ne, légy ostoba! Nagyon jól tudom, kivel van dolgom Hawat személyében, és azt is tudom, hogyan kell kézben tartanom. Hawatnak mély érzelmei vannak, Feyd. Félni attól kell, akinek nincsenek érzelmei. De a mély érzelmeket… ó, azokat nagyon szépen a kívánalmaidhoz lehet idomítani!
— Nem értelek, bácsikám.
— Igen, ez elég nyilvánvaló.
Feyd-Rauthának csak a szeme rebbenése árulkodott arról; hogy bosszúságot érzett egy pillanatra.
— És nem érted Hawatot sem — mondta a báró.
Te sem! gondolta Feyd-Rautha.
— Kit hibáztat Hawat a jelenlegi körülményeiért? — kérdezte a báró. — Engem? Hogyne, engem. De Hawat az Atreidesek eszközeként éveken át fölébem kerekedett, amíg bele nem avatkozott a játszmába az Impérium. Ő így látja. Az, hogy gyűlöl engem, most már csak mellékes apróság. Azt hiszi, bármikor fölém kerekedhet. És a hite miatt ő kerül alulra, mert arra terelem a figyelmét, amerre én akarom — az Impérium ellen.
Feyd-Rautha szája keskeny vonallá szorult össze, barázdák mélyültek a homlokára, ahogy belevillant a felismerés.
— A Császár ellen…?
Ízlelgesse csak egy kicsit a drágalátos unokaöcsém, gondolta a báró. Mondogassa csak magában: „Feyd-Rautha Harkonnen császár”! Mérlegelje csak magában, mennyit ér ez! Alighanem megér annyit, hogy életben hagyjon egy öreg nagybácsit, aki valóra válthatja az álmot!
Feyd-Rautha megnyalta a száját. Igaz lehetne, amit a vén bolond beszél? Lehet, hogy mégis csal a látszat?
— Mi köze van hozzá Hawatnak? — kérdezte.
— Azt képzeli, minket használ föl arra, hogy bosszút álljon a Császáron.
— És miután bosszút állt?
— Nem gondol messzebbre. Hawat olyan ember, akinek szüksége van rá, hogy másokat szolgáljon, és ezt még csak nem is tudja magáról.
— Sokat tanulok Hawattól — mondta egyetértően Feyd-Rautha, és ahogy kimondta a szavakat, érezte, hogy igazak is. — De minél többet tanulok, annál inkább úgy vélem, végeznünk kellene vele… méghozzá sürgősen.
— Nincs, ínyedre a gondolat, hogy figyeljen téged?
— Hawat mindenkit, mindig figyel.
— És lehet, hogy felültet téged a császári trónra, Feyd. Hawat ravasz. Veszélyes, agyafúrt öreg róka. De egyelőre még nem vonom meg tőle az ellenszert. Egy kard is veszélyes, Feyd! Ezt a kardot azonban hüvelybe tudjuk dugni, ha kell. Benne van a méreg. Amikor megvonjuk az ellenszert, a halál hüvelybe dugja.
— Olyan ez egy kicsit, mint az arénában — mondta Feyd-Rautha. — A cseleken belül újabb cselek, azokban újabbak. Figyelni kell, jól megnézni, merre hajlik el a gladiátor, merre néz, hogyan tartja a kést.
Bólogatott. Látta, hogy a szavai elnyerték a nagybátyja tetszését, de azt gondolta: Igen! Mint az aréna! És a penge éle a gondolkodás.
— Most már érted, mennyire szükséged van rám? — kérdezte a báró. — Én még hasznos vagyok, Feyd.
Mint a kard, amíg ki nem csorbul, gondolta Feyd-Rautha.
— Igen, bácsikám — mondta:
— Most pedig — mondta a báró — így, kettesben lemegyünk szépen a rabszolgaszállásra. Én csak nézni fogom, ahogy egyenként, a tulajdon kezeddel megölöd valamennyi nőt a kéjszárnyban.
— Bácsikám!
— Lesznek majd más nők, Feyd. De megmondtam, hogy vigyázz velem!
Feyd-Rautha arca elsötétült.
— Bácsikám, te…
— Elfogadod a büntetésedet, és tanulsz belőle!
Feyd-Rautha pillantása találkozott a nagybátyja kárörvendő pillantásával. Nem szabad elfelejtenem ezt az éjszakát, gondolta. És amikor az eszembe jut, eszembe kell jutnia majd más éjszakáknak is.
— Nem fogsz nemet mondani — mondta a báró.
És ha mégis nemet mondanék, mit tehetnél, öregem? kérdezte magában Feyd-Rautha. De tudta, hogy akkor valami más büntetés jönne, talán valami körmönfontabb, talán valami brutálisabb eszköz a megtörésére.
— Ismerlek, Feyd — mondta a nagybátyja. — Nem fogsz nemet mondani.