A báró kimérten, hűvösen válaszolt:
— Ez a te dolgod, Mentát. Mit jelentenek?
— A rendelkezésedre bocsátottam Duncan Idaho létszámjelentését arról a sziecsről, amelyben járt mondta Hawat. — Minden egybevág. Ha csak kétszázötven olyan sziecsközösségük volna a fremeneknek, a számuk körülbelül ötmillió volna. Az én legjobb becslésem szerint a közösségeik száma legalább kétszer akkora. Egy olyan bolygón szét kell szóródnia a lakosságnak.
— Tízmillió?
A báró tokái megremegtek az elképedéstől.
— Legalább.
A báró összecsücsörítette az ajkát. Apró gombszeme rezzenéstelenül meredt Hawatra. Ez most valódi Mentát-számítás? tűnődött. Hogy lehetséges, hogy senki sem gyanította?
— Még csak nem is vágtunk rendet a népességükben — mondta Hawat. — Csak kigyomláltunk néhányat a kevésbé életképes egyedeik közül, hogy az életképesebbek tovább erősödhessenek — ugyanúgy, mint a Salusa Secunduson.
— Salusa Secundus, Salusa Secundus! Mi köze van ennek a Császár börtönbolygójához?
— Az, aki életben marad a Salusa Secunduson, már eleve keményebb legény szinte akárki másnál — mondta Hawat. — Ha ehhez hozzájön a létező legjobb katonai kiképzés…
— Ostobaság! A te logikád szerint akár én is újoncozhatnék a fremenek közül az után, ahogy elnyomja őket az unokaöcsém!
Hawat nyájas hangon válaszolt:
— A saját embereidet, a saját csapataidat nem nyomod el?
— Hogy… de hát az…
— Az elnyomás viszonylagos — mondta Hawat. — A harcosaid sokkal jobban élnek, mint a többiek, akiket maguk körül látnak, igaz? Azt látják, hogy vannak sokkal rosszabb lehetőségek is, mint a báró katonájának lenni, igaz?
A báró elhallgatott, a tekintete elrévedt a távolba. Micsoda lehetőségek… lehet, hogy Rabban akaratlanul is csodafegyvert adott a Harkonnen-ház kezébe?
Rövid hallgatás után azt kérdezte:
— Hogyan állíthatja maga mellé az ember az ilyen újoncokat?
— Ha rajtam állna, én kis csoportokban foglalkoznék velük, legfeljebb szakasznyiban — mondta Hawat. — Kiemelném őket a nyomasztó viszonyok közül, elszigetelném őket olyan kiképzők társaságában, akik jól ismerik a hátterüket, vagy a legjobb, ha magukfajták, akik korábban ugyanonnét jöttek. Aztán beléjük súlykolnám azt a mítoszt, hogy a bolygójuk valójában nem volt más, mint titkos kiképzőterep, amelynek az a célja, hogy őhozzájuk hasonló felsőbbrendű lények alakuljanak ki. És közben szüntelenül lehetőséget adnék rá, hogy lássák, mi mindent megkaphatnak az ilyen felsőbbrendű lények: jó módot, szép nőket, elegáns házakat… ami csak a szívük vágya.
A báró lassan bólogatni kezdett.
— Ahogy a sardaukarok élnek odahaza.
— Az újoncok idővel elhiszik, hogy indokolt az olyan hely létezése, mint a Salusa Secundus, hiszen onnan jönnek ők — az elit! Az legközönségesebb sardaukar harcos is sok tekintetben ugyanolyan előkelő életet él, mint akármelyik Nagy Dinasztia tagjai.
— Micsoda ötlet! — suttogta a báró.
— Látom, osztozol a gyanúmban — mondta Hawat.
— Hol kezdődhetett el mindez? — kérdezte a báró.
— No igen: honnan eredt a Corrino-ház? Voltak már emberek a Salusa Secunduson, mielőtt a Császár odaküldte az első fogolyszállítmányt? Ezt még Leto herceg, aki pedig anyai ágon a Császár unokatestvére volt, még ő sem tudta soha kideríteni. Az efféle kérdéseket rosszallással szokták fogadni.
A báró tekintete elködösült, ahogy törte a fejét.
Elmerengett.
— Igen, féltve őrzött titok. Minden létező eszközzel meg kell…
— Egyébként is, mit kellene titkolni rajta? — kérdezte Hawat. — Hogy a Padisah Császárnak van egy börtönbolygója? Ezt mindenki tudja. Hogy…
— Fenring gróf! — kiáltott föl a báró.
Hawat elhallgatott, összeráncolta a homlokát, értetlenül meredt a báróra.
— Mi van Fenring gróffal?
— Évekkel ezelőtt, az unokaöcsém születésnapján — mondta a báró —, ez az udvari pojáca, ez a Fenring gróf hivatalos megfigyelőként meglátogatott, és egyúttal… ööö… közvetített egy üzleti ügyben a Császár és énközöttem.
— És?
— És én… ööö… az egyik beszélgetésünk során, ha jól emlékszem, mondtam valamit arról, hogy esetleg börtönbolygót csinálnék az Arrakisból. Fenring…
— Pontosan mit mondtál? — kérdezte Hawat.
— Pontosan? Jó ideje már, nem…
— Báró uram, ha optimálisan akarod felhasználni a lehetőségeimet, megfelelően kell tájékoztatnod. Nem készült felvétel arról a beszélgetésről?
A báró arca elsötétült a haragtól.
— Mintha csak Pitert hallanám! Nem szeretem az efféle…
— Piter már nincs a szolgálatodban, uram — mondta Hawat. — Ami azt illeti, voltaképpen mi is történt Piterrel?
— Túl bizalmaskodó lett, túl nagy igényei voltak mondta a báró.
— Mindig biztosítani szoktál róla, hogy te nem pocsékolod el a hasznos embereket — mondta Hawat. — Most fenyegetőzéssel és huzakodással vesztegeted a tehetségemet? Arról beszéltünk, hogy mit mondtál annak idején Fenring grófnak.
A báró lassan nyugalmat erőltetett a vonásaira. Amikor elérkezik majd az idő, gondolta, emlékezni fogok rá, hogyan beszélt velem. Igen. Emlékezni fogok rá.
— Egy pillanat — mondta a báró, és fölidézte magában a nagytermet, a csendkúpot, amelyben Fenring gróffal beszélgetett. — Valami ilyesmit mondtam: „A Császár tudja, hogy több-kevesebb mészárlás mindig hozzátartozott az üzlethez.” Arra céloztam, hogy fogytán voltak a munkásaink. Aztán mondtam valamit arról, hogy az arrakisi kérdés másféle megoldását fontolgatom, és hogy a Császár börtönbolygóját követésre érdemes példának tartom.
— A boszorkányok vérét! — fakadt ki Hawat. — Mit mondott erre Fenring?
— Akkor kezdett felőled kérdezősködni.
Hawat hátradőlt, lehunyt szemmel töprengett.
— Tehát ezért kezdte el őket érdekelni annyira az Arrakis! — mondta. — Ami történt, megtörtént. — Kinyitotta a szemét. — Most már az egész bolygó tele lehet a kémjeikkel. Két év!
— No de az az ártatlan ötletem, hogy…
— Semmi sem ártatlan a Császár szemében! Milyen útmutatásokkal láttad el Rabbant?
— Csak annyival, hogy tanítsa móresre az arrakisiakat.
Hawat megrázta a fejét.
— Most csak két lehetőségünk van, báró. Az egyik az, hogy kiirtod a bennszülötteket, teljesen megsemmisíted őket, máskülönben…
— Elpocsékoljak annyi munkaerőt?
— Szívesebben látnád, ha a Császár és azok a Nagy Házak, amelyeket még mindig maga mellé tud állítani, idejönnének végrehajtani egy küretet, hogy kikaparják a Giedi Prime-ot, mint egy sárgadinnyét?
A báró eltűnődve nézte a Mentátját, mielőtt válaszolt:
— Nem merné megtenni!
— Nem-e?
A báró szája megvonaglott.
— Mi az a másik lehetőség?
— A sorsára hagyni Rabban unokaöcsédet.
— A sorsára… — A báró elhallgatott; rámeredt Hawatra.
— Ne küldj neki több csapaterősítést, semmiféle támogatást! Akármilyen üzenetet kapsz tőle, csak annyi legyen a válaszod, hogy a füledbe jutott, milyen rettenetesen viselkedik az Arrakison, és mihelyt módod lesz rá, meg fogod tenni a megfelelő lépéseket. Majd gondoskodom róla, hogy néhány üzeneted a császári kémek kezébe kerüljön.