— De mi lesz a fűszerrel, a bevétellel, a…
— Követeld meg a bárói profitodat, de vigyázz a megfogalmazással! Meghatározott összegeket kérj Rabbantól. Akkor majd mi…
A báró széttárta a kezét.
— De honnét tudhatom, hogy a minden hájjal megkent unokaöcsém nem…
— Egyelőre nekünk is ott vannak a kémeink az Arrakison. Közöld Rabbannal, hogy ha nem szállítja az a: általad megadott kvótákat, leváltod!
— Ismerem Rabbant — mondta a báró. — Ettől csak még keményebb kézzel esik neki a bennszülötteknek.
— Hát persze! — csattant föl Hawat. — Most nem is az a célod, hogy annak végét vesd! Csák az a célod, hogy a te kezed tiszta legyen. Csinálja csak meg Rabban a második Salusa Secundust! Még foglyokat sem kell küldeni neki, bőven van honnan válogatnia. Ha Rabban tűzzel-vassal hajtja az otthoniakat, hogy kitermelje azt a fűszermennyiséget, amelyet követelsz tőle, akkor a Császárnak nem kell más indítékra gyanakodnia. Ez már elég ok rá, hogy kizsigereljenek egy bolygót. Te pedig, báró, sem szóval, sem tettel nem fogod jelét adni, hogy bármi más oka is lenne…
A báró hangjában, hiába akarta leplezni, érzett az alamuszi csodálat.
— Hallod-e, Hawat, ravasz róka vagy te! Nomármost, hogyan vesszük aztán mi kézbe az Arrakist, hogyan hasznosítjuk, amit Rabban előkészít?
— Az a legegyszerűbb, báró. Ha minden évben valamivel magasabbra teszed a fűszerkvótát, előbb-utóbb válságosra fordul ott a helyzet. A kitermelés csökkenni fog. Akkor majd elmozdítod a helyéről Rabbant, és személyesen veszed át az irányítást… hogy rendet teremts.
— Szép — mondta a báró. — De már szinte érzem, hogy ráunok én majd erre az egészre. Másvalakit készítek föl, hogy átvegye a hatalmat az Arrakison a nevemben.
Hawat fürkészően nézte a kövér, kerek arcot. Aztán az öreg katona-kém lassan bólogatni kezdett.
— Feyd-Rautha — mondta. — Tehát ez az oka a mostani rémuralomnak… Te is ravasz vagy, báró! Talán összehozhatnánk ezt a két elképzelést. Igen. A te Feyd-Rauthád az arrakisiak megmentőjeként mehetne a bolygóra. Maga mellé állíthatja a lakosságot. Igen…
A báró elmosolyodott. A mosolya. mögött pedig azt kérdezte magában: És hogyan illik bele mindez Hawat személyes cselszövényébe?
Hawat, látván, hogy nincs rá tovább szükség, fölállt és kiment a vörös falú szobából. Közben azon tépelődött; hogy nem tudott megbirkózni a zavaró ismeretlen tényezőkkel, amelyek felbukkantak minden Arrakisszal kapcsolatos számításában. Ez az új vallási vezető, akire Gurney Halleck tett néhány célzást a csempészek közötti rejtekhelyéről küldött üzeneteiben, ez a Muad-Dib…
Talán nem kellett volna azt tanácsolnom a bárónak, hogy hagyja nyugodtan virágozni ezt a vallást, ahol virágzik, még a teknők és a grabenek népe között is, mondta magában. De hát köztudott, hogy az elnyomás csak még inkább tápot ad minden vallásnak.
Eszébe jutottak Halleck beszámolói a fremenek harci taktikájáról. A taktikán érzett magának Hallecknek a keze nyoma… és Idahóé… sőt még Hawaté is.
Életben maradt volna Idaho? kérdezte magától.
De ez értelmetlen kérdés volt. Még azt sem kérdezte meg magától, hogy esetleg életben maradhatott-e Paul. Tudta, hogy a bárónak szilárd meggyőződése; hogy minden Atreides elpusztult. A báró azt is bevallotta, hogy a Bene Gesserit-boszorka volt a titkos fegyvere. És ez csak azt jelenthette, hogy vége lett mindenkinek — még a nő tulajdon fiának is.
Micsoda emésztő gyűlöletet érezhetett az a nő az Atreidesek iránt! gondolta Hawat. Valami olyasfélét, mint amit én érzek a báró iránt. Vajon az én bosszúm, amikor lesújt, ugyanolyan végső és tel és lesz, mint az övé?
Mindenben megnyilvánul egy bizonyos rend, amely része a mi világmindenségünknek. Ez a rend szimmetrikus, elegáns, kecses — ugyanazok a tulajdonságok vannak meg benne, mint azokban a dolgokban, amelyeket az igazi művész megörökít. Látni lehet az évszakok egymásra következésében, abban, ahogy a homok fodrozódik, látni lehet a karbolcserje ágaiban-bogaiban, levelei mintázatában. Utánozni igyekszünk ezt a rendet életünkben és társadalmunkban, keressük a vigaszt és erőt adó ritmusokat, táncokat, formákat. Érezni lehet azonban azt is, hogy a végső tökély megtalálása veszélyt hordoz. Nyilvánvaló, hogy a végső rend belemerevedik önmagába. Az ilyen tökéletességben minden a halál felé tart.
Paul Muad-Dib emlékezett rá, hogy valamivel korábban evett, még a szájában volt a fűszer átható íze. Belekapaszkodott ebbe az emlékbe, mert biztos pont volt, ennek tudatában valóban mondhatta, hogy amit az imént átélt, csak álom volt.
Folyamatok színtere és küzdőtere vagyok, mondta magában. Prédája vagyok a hiányos vízióknak, a faj öntudatának és félelmetes céljának.
Mégsem tudott megszabadulni a félelemtől, hogy valamiképpen elragadta a saját lendülete, elveszítette biztos helyét az időben, hogy megkülönböztethetetlenül összekeveredett a múlt, a jövő és a jelen. Olyan volt ez, mint amikor az embernek kifárad a szeme, és az idézte elő, Paul jól tudta, hogy az előre látott jövőt állandóan meg kellett őriznie holmi emlékként, amely önmagában szerves része volt vagy lett a múltnak…
Csani készítette el azt az ételt, mondta magának.
De Csani odalenn van, messze délen — a hideg vidéken, ahol forrón tűz a nap —, elrejtőzve az egyik új sziecserősségben, biztonságban a fiukkal, II. Letóval.
Vagy ez még csak ezután lesz?
Nem, nyugtatta meg magát, hiszen Alia, a húga, Alia — aki más, mint a többi — is elment oda az anyjával és Csanival, megtették a húszdobolónyi utat a déli vidékre, egy vad mester hátára erősített gyaloghintón, amely megillette a Tisztelendő Anyát.
Visszarettent az óriás férgeken való utazás gondolatától, és azt kérdezte magában: Vagy Alia még csak ezután fog megszületni?
Portyán voltam, idézte föl magában az emléket. Portyára indultunk, hogy visszaszerezzük a halottaink vizét Arrakeenből. És megtaláltam apám maradványait a halotti máglyán. Ereklyeként elhelyeztem egy fremen kősírhantban a Harg-hágó fölött.
Vagy ez még csak ezután jön?
A sebeim valóságosak, mondta magában Paul. A forradásaim valóságosak. Valóságos az apám koponyájának nyugvóhelye is.
Még mindig ebben az álomszerű állapotban lebegve, Paul emlékezetébe idézte azt az esetet, amikor Harah, Jamis egykori felesége bement hozzá szólni, hogy párviadal zajlott le a sziecs folyosóján. Ez még az átmeneti sziecsben történt, mielőtt az asszonyokat és a gyermekeket elküldték a biztonságos délre. Harah megállt a belső helyiség ajtónyílásában. Fekete fürtjeit hátul láncra fűzött vízkarikák fogták össze. Félrehúzta a függönyt, és bejelentette, hogy Csani éppen megölt valakit.
Ez megtörtént, mondta magának Paul. Ez valóság, nem az időn kívüli agyszülemény, amely még megváltozhat.
Paul emlékezett, hogy kirohant a folyosóra, és meglátta Csanit a sárga gömbök alatt, élénk kék színű lebernyegében állt ott, hátravetett csuklyával, kislányos vonásain látszott az előbbi erőfeszítés hevülete. Éppen a helyére tette a kriszkését. Egy összehajló kis csoport tűnt el a folyosó végén terhével.