— Paul arra is emlékezett, hogy magában megjegyezte: Mindig tudni lehet, hogy testet visznek.
Ahogy Csani feléje fordult, megcsendültek a vízkarikái, melyeket a sziecsben nyíltan, a nyaka körül egy zsinóron viselt.
— Csani, mi volt ez? — kérdezte Paul.
— Elintéztem valakit, aki azért jött, hogy viadalra hívjon ki téged, Usul.
— És te ölted meg?
— Igen. Bár lehet, hogy inkább Harahra kellett volna hagynom.
(És Paul emlékezett rá, hogy a körülöttük állók arcán elismerő derű villant át e szavak hallatán. Még Harah is elnevette magát.)
— De hát engem akart kihívni!
— Te magad tanítottál meg a bűvharcra, Usul.
— Én, én. De azért nem neked kellene…
— A sivatagban születtem, Usul. Tudok bánni a kriszkéssel.
Paul legyűrte a haragját, józanul próbált érvelni.
— Ez mind igaz lehet, Csani, de…
— Nem vagyok már gyermek, aki egy kézigömb fényénél skorpiókra vadászik a sziecsben, Usul. Nem játszom.
Paul rámeredt, fölkeltette a figyelmét a nemtörődöm modor mögött meglapuló furcsa vadság.
— Nem érdemelt ki téged, Usul — mondta Csani. — Nem hagyom, hogy effélék zavarjanak meg az elmélkedésedben. — Közelebb húzódott, a szeme sarkából ránézett Paulra, lehalkította a hangját, hogy senki más ne hallja: — És kedvesem, amikor híre megy, hogy a kihívónak esetleg velem kell szembeszállnia, és Muad-Dib asszonyának a kezétől pusztul el szégyenletesen, akkor kevesebben akarnak majd kihívni.
Igen, mondta magában Paul, ez bizonyosan megtörtént. Ez valóságos múlt volt. És csakugyan drámaian lecsökkent azoknak a száma, akik próbára akarták tenni Muad-Dib pengéjének erejét.
Valahol, egy nem álombéli világban mintha megmozdult volna valami, elrikkantotta magát egy éjjeli madár.
Álmodom, nyugtatta meg magát Paul. A fűszertől.
Mégis valami elhagyatottságot érzett magában, maga körül. Azon gondolkodott, vajon lehetséges-e, hogy a ruh-lelke valahogy átcsusszanjon abba a világba, ahol a fremenek hite szerint igazi létezése volt, az alam al-mitalba, a hasonlóságok világába, abba a természetfeletti világba, ahol megszűnt minden fizikai korlátozás. Pault félelem fogta el egy ilyen hely gondolatára, hiszen minden korlátozás megszűnése azt jelentette, hogy megszűnik minden vonatkozási pont is. Egy mítosz világában nem tájolhatta be magát, nem mondhatta, hogy: „Én én vagyok, mert itt vagyok.”
Az anyja egyszer azt mondta: „Az emberek egy része aszerint oszlik meg, hogy miként vélekednek rólad.”
Most már biztosan ocsúdom az álomból, mondta magában Paul. Mert ez megtörtént — az anyjának, Lady Jessicának, aki most a fremenek Tisztelendő Anyja volt, ezek a szavai már átkerültek a valóságba.
Jessicát félelemmel töltötte el a fia és a fremenek közötti vallásos kapcsolat, Paul ezt jól tudta. Jessicának nem tetszett, hogy a sziecsek és a grabenek népe egyaránt csak úgy emlegeti Muad-Dibet, hogy Ő. Jessica elment kifaggatni a törzseket, kiküldte Sayyadina-kémjeit, összegyűjtötte a válaszokat, és elrágódott rajtuk.
Egyszer egy Bene Gesserit-mondást idézett Paulnak: „Amikor a vallás és a politika egy szekéren utazik, a kocsisok azt hiszik, semmi sem állhatja az útjukat. Hanyatt-homlok száguldanak előre, egyre gyorsabban. Akadályra már nem is gondolnak, és elfeledkeznek róla, hogy aki vakon száguld, az a szakadékot csak akkor veszi észre, amikor már késő.”
Paul emlékezett rá, hogy akkor éppen az anyjánál üldögélt, az újdonsült Tisztelendő Anya belső szobájában, amelyet sötét kárpitok borítottak, rajtuk mindenütt szövött minták, a fremen mitológia elemei. Paul csendben végighallgatta Jessicát, nézte, ahogy az anyja minden pillanatban figyeli és regisztrálja a környezetét, még akkor is, amikor lesüti a szemét. Ovális arcán, a szája szögleténél néhány új ránc tűnt fel, de a haja még mindig csiszolt bronzként villózott. A távol ülő, zöld szempár fénye azonban már elrejtőzött a fűszer adta kékség mögé.
— A fremenek vallása egyszerű és gyakorlatias — mondta Paul.
— Ha vallásról van szó, semmi sem egyszerű — figyelmeztette Jessica.
De Pault a ködös jövő láttán, amely még mindig ott lebegett fölöttük, hirtelen elkapta a harag. Csak annyit tudott mondani:
— A vallás egyesíti az erőinket. Misztikus kapocs közöttünk.
— Szántszándékkal teremted meg magad körül ezt a hangulatot, szántszándékkal viselkedsz ilyen látványosan — támadt rá az anyja. — Egy pillanatra sem hagyod abba a nevelést.
— Te magad tanítottál erre — mondta Paul.
De Jessicából aznap csak úgy dőltek a kifogások. Az volt a kis Leto körülmetélési szertartásának a napja. Paul tisztában volt az anyja földúltságának egyik-másik okával. Jessica addig egyáltalán nem fogadta el Paul és Csani kapcsolatát, azt a „gyermekházasságot”. Csani azonban a világra hozott egy Atreides-fiút, és Jessica azon kapta magát, hogy képtelen az anyával együtt a gyermeket is elutasítani.
Ahogy ott ültek, Jessica végül fölemelte a tekintetét, farkasszemet nézett Paullal.
— Szerinted én lelketlen anya vagyok — mondta.
— Ugyan, dehogy!
— Látni szoktam, hogy nézel, amikor a húgoddal vagyok. Nem érted te ezt a dolgot, a húgoddal…
— Tudom, miért más Alia, mint a többi — mondta Paul. — Még nem született meg, a te részed volt, amikor átváltoztattad az Élet Vizét. Alia akkor…
— Nem tudsz róla semmit!
És Paul, aki hirtelen nem tudta kifejezni mindama tudást, amelyre abban az időnkívüliségben szert tett, csak annyit mondott:
— Nem tartalak lelketlennek.
Jessica látta a fián az elkeseredést.
— Van még valami, fiam — mondta.
— Mi?
— Az az igazság, hogy szeretem ezt a te Csanidat. Elfogadtam.
Ez már valóság volt, mondta magában Paul, nem az a tökéletlen látomás, amely még sokszorosan megváltozhat az idő világra jöttének vonaglásaiban.
Ez a biztatás mintha új fogózkodót adott volna a világában. Az álom közegén át a kemény valóság darabkái kezdtek behatolnia tudatába. Hirtelen tudatára ébredt, hogy egy hieregben van, egy sivatagi táborban. Csani liszthomokra állította a cirkosátrukat, hogy jó puha legyen a nyugvóhelyük. Ez csak azt jelenthette, hogy Csani a közelben van — Csani, a lelke, Csani, a Sihaya, aki édes, mint a sivatagi tavasz, Csani visszajött a délvidéki palmáriumokból.
Most a fülébe csengett Csani hangja, ahogy egyszer egy homoki dallal altatgatta.
És Csani elénekelte neki a szerelmespárok sivatagi menetdalát is, melynek ritmusa olyan volt, mint a dűnék homokjában vonszolódó lábaké:
Akkor volt, hogy baliset pengése hallatszott át valamelyik sátorból, és Paulnak akkor jutott eszébe Gurney Halleck. Az ismerős hangszer fölidézte benne Gurneyt, akinek az arcát megpillantotta egyszer egy csempészbanda sorai között, de aki nem látta őt, nem is volt szabad meglátnia vagy megtudnia, hogy él, nehogy akaratlanul a nyomára vezethesse a Harkonneneket a megölt herceg fiának.