— Erről máskor fogunk beszélni, kedvesem.
— Beszéljünk róla most!
— Jobb volna a próbára tartogatni az energiádat — mondta Csani.
Paul látta, hogy kényes pontot érintett, hallotta Csani hangjában a visszahúzódást.
— Az ismeretlen maga is aggasztó — jegyezte meg.
Csani néhány pillanat múlva bólintott.
— Vannak még… félreértések Alia idegenszerűsége miatt. Az asszonyok félnek tőle, mert egy csecsemőkorból alig kinőtt gyermek olyan… olyan dolgokról beszél, amik csak felnőttekre tartoznak. Nem értik meg, miféle… változás történt az anyaméhben, amitől Alia ilyen… más lett.
— Történt is valami? — kérdezte Paul. Azt gondolta: A látomásaimban Alia körül mindig feszültség volt.
Csani a napkelte szélesedő sávja felé pillantott.
— Néhány asszony összebeszélt, és a Tisztelendő Anyához folyamodtak. Azt követelték, hogy űzze ki a démont a lányából. Az írást idézték: „Ne engedd, hogy boszorkány éljen közöttünk.”
— És mit válaszolt nekik az anyám?
— Felmondta nekik a törvényt, az asszonyok pedig megszégyenülten elmentek. Anyád azt mondta nekik: „Ha Alia bajt kever, akkor a hatalom hibája, hogy nem látta előre és nem akadályozta meg a bajt.” És megpróbálta elmagyarázni, hogyan hatott a méhében a változás Aliára. De az asszonyok dühösek voltak, mert megszégyenültek. Amikor elmentek, morgolódtak.
Alia körül még bajok lesznek, gondolta Paul.
Kristályfénnyel villózó homokfelhő csapta meg arca szabadon levő részeit, vele szállt a fűszerkovász szaga is.
— El-sayal, a reggelt hozó homokeső — mondta.
Végigpillantott a szürke fényű sivatagi tájon, a minden emberi értékrendtől idegen vidéken, a homokon, az önmagába mélyedt formán. Dél felé egy sötét foltot villámlás hasított át, annak jeleként, hogy egy vihar elektromos töltése halmozódott fel arrafelé. Sokkal később ért el csak hozzájuk a mennydörgés robaja.
— A hang, mely fölékíti a tájat — mondta Csani.
Egyre többen másztak elő a sátrakból. Az őrök is visszaszállingóztak. Körös-körül olajozottan ment minden, az ősi rend szerint, amelyhez nem volt szükség parancsokra.
„A lehető legritkábban adjál ki parancsot — mondta egyszer Paulnak az apja… valamikor nagyon régen. — Ha egyszer valamire parancsot adtál, arra máskor is parancsot kell adnod.”
A fremenek ösztönösen engedelmeskedtek ennek a szabálynak.
A csapat vízmestere belekezdett a reggeli énekbe, s most hozzátette azt az invokációt is, amely bevezette az új homokhajtó avatási szertartását.
— Egyetlen tetem az egész világ — énekelte a férfi, hangja panaszosan szárnyalt a dűnék felett. — Ki tartóztathatja föl a Halál Angyalát? Ahogy Shai-hulud rendelte, úgy kellett lennie…
Paul hallgatta, ráismert: ezekkel a szavakkal kezdődött a fedaykinjainak a haláldala is, ezeket a szavakat harsogták a halált megvető harcosok, ahogy belevetették magukat a csatába.
Vajon sziklasírt emelnek-e ma itt, hogy megemlékezzenek egy újabb lélek eltávozásáról? kérdezte magában Paul. Megállnak-e majd itt ezután a fremenek, hogy mindegyik hozzátegyen egy követ, és felidézze emlékezetében Muad-Dibet, aki itt pusztult el?
Tudta, hogy ez a lehetőség is ott van a mai lehetőségek között, tényként ott van az ebből a téridő-pontból kisugárzó jövővonalak mentén. Nyomasztotta a kép tökéletlensége. Minél inkább ellenállt félelmetes céljának és minél inkább küzdött a dzsihad bekövetkezte ellen, annál jobban erősödött a jövőképet átható forrongás, kavargás. Már az egész jövője olyan lett, mint valami folyam, mely szakadék felé zúdul — és egy ponton túl csak kavargó pára látszik.
— Közeledik Stilgar — mondta Csani. — Most félre kell állnom, kedvesem. Most Sayyadinának kell lennem, és megfigyelnem a szertartást, hogy híven számolhasson be róla a Krónika. — Fölnézett Paulra, egy pillanatra elhagyta az önuralma, aztán gyorsan összeszedte magát. — Amikor ennek vége, a saját kezemmel készítem el a reggelidet — mondta. Elfordult.
Stilgar közeledett Paul felé a liszthomokon át, aprócska porgomolyagok szálltak föl a lába nyomán. Sötét szemének vad tekintetét nem vette le Paulról. A cirkoruha arclapja mögül kikandikáló fekete szakállat, a barázdált arcot akár a szél is faraghatta volna a bolygó szikláiból, ha nem mozgott volna.
A férfi Paul zászlaját hozta a kezében — a zöld-fekete zászlót, amelynek rúdjában vízcső rejtőzött, s amelynek máris legendás híre volt a vidéken. Paul némi büszkeséggel gondolta magában: Akármit cselekszem, legyen bár a legegyszerűbb apróság, legenda válik belőle. Megjegyzik, hogyan váltam el Csanitól, hogyan köszöntöm Stilgart — minden mozdulatomat a mai napon. Akár életben maradok, akár meghalok, legenda lesz. Nem szabad meghalnom! Mert akkor csak a legenda marad meg, és semmi sem állíthatja meg a dzsihadot!
Stilgar a homokba döfte Paul mellett a zászlót, lelógatta a kezét. A csupakék szem tekintete továbbra is Paulra szegeződött, rezzenetlenül. Paul arra gondolt, hogy most már az ő szeme is fölvette ezt a fűszer adta színt.
— Megtagadták tőlünk a Hadzsot — mondta Stilgar szertartásos komolysággal.
Ahogy Csanitól tanulta, Paul ráfelelt:
— Ki tagadhatja meg a frementől azt a jogát, hogy oda menjen, oda hajtson, ahová kíván?
— Naib vagyok — mondta Stilgar —, akit sosem foghatnak el élve. Egyik lába vagyok annak a halál-háromlábnak, amely az ellenség végzete lesz.
Csend telepedett rájuk.
Paul a többi fremenre pillantott, akik elszórtan álldogáltak Stilgar mögött, nézte, ahogy mozdulatlanul várják a személyes imának ezt a pillanatát. Arra gondolt, hogy ennek a népnek az egész élete nem állt másból, mint ölésből, ez az egész nép indulat és gyász közepette töltötte minden napját, és egyszer sem gondolt arra, mi léphetne egyiknek vagy másiknak a helyébe — kivéve egy álmot, amelyet Liet-Kynes beléjük plántált a halála előtt.
— Hol van az Úr, aki átvezetett minket a sivatag, a szakadékok földjén? — kérdezte Stilgar.
— Velünk van ő mindig — felelték rá kórusban a fremenek.
Stilgar kihúzta magát, közelebb lépett Paulhoz, lehalkította a hangját.
— Aztán ne felejtsd el, amire tanítottalak! Csináld egyszerűen és rámenősen — ne cifrázd! A mieink már tizenkét éves korukban meglovagolják a mestert. Te több mint hat évvel idősebb vagy, és nem születtél bele ebbe az életbe. Senkinek sem kell imponálnod a merészségeddel! Tudjuk, hogy bátor vagy. Nem kell mást tenned, csak szólítanod a mestert, és meglovagolnod.
— Észben tartom — mondta Paul.
— Ajánlom is! Én tanítottalak, nem hagyom, hogy szégyent hozz rám!
Stilgar benyúlt a köpenye alá, előhúzott egy műanyag rudat. Egy méter hosszú volt, az egyik vége hegyes, a másik végén rugó hajtotta kereplő.
— Ezt a dobolót én magam csináltam — mondta a férfi. — Fogd!
Paul érezte a műanyag meleg simaságát, ahogy átvette a dobolót.
— Sisaklinál vannak a horgaid — mondta Stilgar. — Akkor adja majd oda őket, amikor kilépsz arra a dűnére, ott. — Jobb felé mutatott. — Nagy mestert szólíts ide, Usul! Mutass példát nekünk!
Paul észrevette, hogy Stilgar hangjában csak félig csendül szertartásosság, félig a baráti aggodalom szól belőle.
Abban a pillanatban a nap mintha kipattant volna a szemhatár fölé. Az ég fölvette azt az ezüstös szürkéskék árnyalatot, amely arra figyelmeztetett, hogy ez a nap még arrakisi mércével mérve is rendkívül forró és száraz lesz.