— Eljött immár a perzselő nappal — mondta Stilgar, és most már csak ünnepélyes volt a hangja. — Rajta hát, Usul, hágj föl a mesterre, hajtsad a homokon, férfiak vezéreként!
Paul tisztelgett a zászlónak, amely most már petyhüdten lógott a szélcsendben. A dűne felé fordult, amelyre Stilgar mutatott az előbb — sötéten meredezett, a gerince S alakban hajlott. A csapat nagy része már elindult az ellenkező irányba, fölfelé kapaszkodtak a másik dűnére, amely a táborukat szegélyezte.
Csak egy burnuszos alak maradt ott Paul útjában: Sisakli, a fedaykinok egyik rajparancsnoka. A cirkoruha sapkája és arclapja között csak vastag pillájú szeme látszott.
Ahogy Paul a közelébe ért, Sisakli feléje nyújtott két vékony, ostornyélszerű pálcát. Körülbelül másfél méteresek lehettek, az egyik végükön plasztacél horog villogott, a másik recés volt, hogy jó fogása legyen.
Paul a bal kezével vette el mindkettőt, ahogy megkövetelte a szertartás rendje.
— A tulajdon horgaim — mondta Sisakli rekedt hangon. — Sohasem hagytak cserben.
Paul bólintott, hallgatott, ahogy kellett. Elment a másik mellett, fölmászott a dűnére. A gerincen megállt, hátrapillantott, látta, hogy szétszóródik a csapat, mint egy bogárraj, köpenyeik lobogtak utánuk. Paul most már egyedül állt a homokos gerincen; a szeme előtt csak a látóhatár volt, a lapos, mozdulatlan látóhatár. Jól választotta ki ezt a dűnét Stilgar, magasabb volt a többinél, jobb kilátást nyújtott.
Paul lehajolt, mélyen belenyomta a dobolót a szél felőli lejtőbe, ahol összetömörödött a homok, és jobban továbbíthatta majd a dobolást. Aztán megtorpant, még egyszer átgondolta a tanultakat, átgondolta az előtte álló feladatokat, amelyeken az élete vagy a halála múlott.
Amikor elhúzza a reteszt, a doboló szólni kezd. A homokmezőn valahol egy óriás féreg — egy mester — meghallja, és odaront. Az ostorszerű, kampós botokkal, Paul jól tudta, fölkapaszkodhat a mester magasan domborodó hátára, és meglovagolhatja, mert amíg a féreg valamelyik gyűrűszelvényének elülső szélét nyitva tartja a horog, és bejuthat az érdes homok az érzékenyebb belső részek közé, a hatalmas jószág nem bújik vissza a homok mélyébe. Ellenkezőleg, úgy fordul, hogy a felnyitott szelvény a lehető legtávolabb kerüljön a sivatag felszínétől.
Mesterhajtó vagyok, mondta magában Paul.
Lepillantott a bal kezében tartott horgokra, arra gondolt, hogy elég csak lejjebb vinnie azokat a horgokat a mester terjedelmes oldalán, hogy a lény arra gördüljön-forduljon, amerre ő akarja. Látta már elégszer másoktól. Fölsegítették már a mester hátára egy-egy rövid gyakorlóútra. Az így elfogott férget addig lehetett hajtani, amíg végül kimerülten, mozdulatlanul elnyúlt a homokon, és újabb mestert kellett odaszólítani.
Paul tudta, hogy mihelyt átesett ezen a próbán, joga lesz megtenni a húszdobolónyi utat a Délvidékre, hogy kipihenje magát és felfrissüljön — délre, ahol az asszonyokat, a családokat rejtették el az irtó hadjárat elől az új palmáriumok és sziecstelepek között.
Paul fölemelte a fejét, dél felé nézett, figyelmeztette magát, hogy az erg mélyéből előszólított, vad mester ismeretlen tényező lesz, és ismeretlen maga a próbatétel is annak a számára, aki ideszólítja.
„Vigyázva kell bemérned a közeledő mestert — magyarázta előzőleg Stilgar. — Elég közel kell állnod, hogy amikor elhalad melletted, fölkapaszkodhass rá, de ne olyan közel, hogy elnyeljen!”
Hirtelen elhatározással Paul elhúzta a reteszt a dobolón. A kereplő forogni kezdett, a hívás beledöndült a homokba, egyenletes, kimért ritmussaclass="underline" Dömm… dömm… dömm…
Fölegyenesedett, tekintete a szemhatárt fürkészte, a fülében ott csengtek Stilgar szavai: „Jól figyeld meg, milyen irányból közeledik! Ne felejtsd el, a féreg ritkán közelíti meg láthatatlanul a dobolót. De azért fülelj is! Gyakran előbb hallod meg, mint látod.”
Aztán betöltötték a gondolatait Csani intő szavai, amelyeket az éjszaka suttogott, amikor úrrá lett rajta a féltés: „Amikor elfoglalod a helyedet a mester útja mellett, teljesen mozdulatlanná kell dermedned! Úgy is kell gondolkodnod, mintha csak homokfolt lennél. Bújj el a köpenyed mögé, és a lényed maga is alakuljon át kis dűnévé!”
Paul lassan végigtekintett a látóhatáron, fülelt, kereste a jeleket, amelyekre megtanították.
Délkeletről tűnt föl a mester. Távoli sziszegés hallatszott, homoksustorgás. Kisvártatva Paul már ki tudta venni a körvonalat is a fényes reggeli égbolt alatt, és rájött, hogy még soha életében nem látott ilyen hatalmas mestert, de említést sem tett senki ekkoráról! Szemlátomást lehetett vagy másfél kilométeres, és ahogy a homok fölcsapott a sivatagot szelő feje előtt, mintha egy hegy közeledett volna.
Ezt nem láttam még sem látomásban, sem élőben, figyelmeztette önmagát Paul. Odasietett a közeledő gigász útjába, elfoglalta a helyét, egész lényét betöltötték a pillanat sürgető követelményei.
„Tartsátok kézben a pénzverést és a törvénykezést — legyen a többi a söpredéké!” Ezt tanítja nektek a Padisah Császár. Azt is mondja, hogy „Ha hasznot akartok, uralkodnotok kell.” Van igazság ezekben a szavakban, de én azt kérdezem magamtóclass="underline" „Kiken uralkodnak? És ki a söpredék?”
Kéretlenül bukkant föl a gondolat Jessicában: Most már bármelyik pillanatban sor kerülhet Paul mesterhajtó próbájára. Titkolni próbálják előlem, pedig a napnál is világosabb.
Csani pedig elment valami rejtélyes útra.
Jessica a pihenőszobájában üldögélt, egy pillanatnyi pihenőt lopva magának az éjszakai tanítás közben. Kellemes helyiség volt, de nem olyan nagy, mint amelyet Tabr sziecsben élvezett, mielőtt menekülniük kellett az üldözők elől. Itt is voltak azonban vastag szőnyegek a lába alatt, puha párnák körülötte, egy alacsony kávézóasztal a közelében, tarka kárpitok a falakon, lágy fényű, sárga parázsgömbök a feje fölött. A helyiséget áthatotta a fremen sziecs jellegzetes, csípős, sűrű szaga, amelyet Jessica magában most már a biztonságérzethez társított.
De tudta, hogy sohasem szűnik meg benne az az érzés, hogy idegenben van. A környezet mostoha nyerseségét hasztalan próbálták leplezni a szőnyegek és kárpitok.
Valami távoli csilingelés-dobolás-csattogás hangja szűrődött be a szobába. Jessica rögtön tudta, hogy szülést ünnepelnek, alighanem Subiaj szült meg. Itt volt már az ideje. Jessica tudta, hogy nemsokára meglátja a babát is: a kék szemű kis kerubot odahozzák majd áldásra a Tisztelendő Anyához. Azt is tudta, hogy a lánya, Alia biztosan ott van az ünneplés forgatagában, és beszámol majd róla.
Még nem érkezett el az éjszakai búcsúima ideje. Nem kezdtek volna ünnepelni, ha közel járt volna már az ideje annak a szertartásnak, amellyel a Poritrinen, a Bela Tegeusén, a Rossakon és a Harmonthepen lezajlott emberrabló hadjáratokat szokták megsiratni.
Jessica fölsóhajtott. Jól tudta, hogy el akarja terelni a gondolatait a fiáról és a veszélyekről, amelyekkel szembe kell néznie: a mélyükben mérgezett karókat rejtő vermekről, a Harkonnenek támadásairól (habár ezek egyre ritkultak, ahogy a fremenek egyre nagyobb pusztítást vittek véghez a támadók és repülőgépeik között az új fegyverekkel, melyeket Paul adott a kezükbe) és a sivatag természetes veszélyeiről — a mesterekről, a szomjúságról, a porvermekről.