— De pont olyan! — szólt közbe Alia. — Subiaj fia pont olyan, mint akit Mitha szült, még a kettéválás előtt!
— Alia! — szólt rá Jessica. — Figyelmeztettelek!
— De anya, én láttam, és igaz volt, és…
Jessica megrázta a fejét, látta Harah arcán a feldúltság jeleit. Mit hoztam a világra? kérdezte magától Jessica. Egy lányt, aki a születésekor tudott mindent, amit én tudtam… sőt többet: mindent, amit föltártak előtte a múlt folyosóiból bennem előbukkanó Tisztelendő Anyák.
— Nemcsak arról van szó, hogy miket mond — mondta Harah. — Hanem azok a gyakorlatok is! Ahogy csak ül és bámul egy követ, és csak egy kis izmot mozgat az orra mellett vagy az ujja tetején, vagy…
— Az a Bene Gesserit-kiképzés része — mondta Jessica. — Te is tudod, Harah. Megtagadnád a lányomtól, ami a jussa?
— Tisztelendő Anya, tudod jól, hogy az ilyesmi engem nem zavar — mondta Harah. — Csak az emberek morgolódnak. Veszélyt érzek. Azt mondogatják, hogy a lányod egy démon, hogy a többi gyerek nem hajlandó játszani vele, hogy Alia…
— Olyan kevés van benne, ami közös a többivel mondta Jessica. — Egyáltalán nem démon. Csak a…
— Persze hogy nem az!
Jessicát meglepte a Harah hangjában csengő indulat. Lepillantott Aliára. A gyermek mintha a gondolataiba merült volna, az egész lényéből valami… várakozás érzett. Jessica visszafordult Harahhoz.
— Méltányolom, hogy a fiam háztartásának tagja vagy — mondta Jessica. (Alia keze megmozdult az övében.) — Nyíltan elmondhatod nekem, akármi nyomja a szívedet.
— Nem sokáig leszek a fiad háztartásának tagja — mondta Harah. — A fiaim kedvéért vártam idáig, hogy megkapják azt a külön kiképzést, amelyet Usul fiaiként megkapnak. Elég kevés, amit én adhatnék nekik, mert mindenki tudja, hogy a fiad nem osztja meg velem az ágyát.
Alia megint megmoccant Jessica mellett, szendergőn, melegen.
— Pedig jó társa lehettél volna a fiamnak — mondta Jessica.
És magában hozzátette, hiszen mindig ott voltak benne az ilyen gondolatok: Társa… nem felesége. Jessica gondolatai most egyenesen a középpontba sűrűsödtek, a fájdalom köré, amely abból a sziecsbeli szóbeszédből fakadt, hogy a fia és Csani kapcsolata állandósult, házasság lett belőle.
Szeretem Csanit, gondolta Jessica, de figyelmeztette magát, hogy az érzelmeknek esetleg meg kell hátrálniuk az uralkodói szempontok előtt. Az uralkodói házasságokat nem a szerelem hozta össze.
— Azt hiszed, nem tudom, mi a terved a fiaddal? — kérdezte Harah.
— Miről beszélsz? — csattant föl Jessica.
— Arról a tervedről, hogy egyesítsd a törzseket az Ő vezetésével.
— És az rossz?
— Úgy érzem, veszély fenyegeti a fiadat… és Alia része annak a veszélynek.
Alia közelebb fészkelődött az anyjához, most már nyitott szemmel, fürkészően nézte Harahot.
— Figyelni szoktalak benneteket, amikor együtt vagytok — folytatta Harah —, ahogy egymáshoz értek. És Alia olyan, mint a tulajdon vérem, mert a húga annak, aki olyan, mint a testvérem. Vigyáztam rá, őrködtem fölötte azóta, hogy a világra jött, az óta a portya óta, amikor ide menekültünk. Sok mindent észrevettem ám rajta…
Jessica bólintott, érezte, hogy mellette Aliában valami nyugtalanság kezd egyre jobban fokozódni.
— Tudod, mire gondolok — mondta Harah. — Ahogy már az elején megértette, amit mondtunk neki. Mikor volt még egy baba, aki ilyen kis korában ismerte a vízfegyelmet? Melyik másik babának volt az az első szava a dajkájához, hogy „Szeretlek, Harah”?
Harah villogó tekintete Aliára szegeződött.
— Mit gondolsz, miért nyelem le a sértéseit? Mert tudom, hogy nincs bennük rossz szándék.
Alia fölnézett az anyjára.
— Igen, Tisztelendő Anya, vannak szellemi képességeim — mondta Harah. — Lehettem volna Sayyadina én is. És látom, amit látok.
— Harah… — Jessica megvonta a vállát. — Nem tudom, mit mondjak. — És meglepődött magán, mert ez szó szerint igaz volt.
Alia fölegyenesedett, kihúzta magát. Jessica érezte, hogy megszűnt a várakozás érzete, most elhatározás és szomorúság elegye sugárzott a leányából.
— Hibát követtünk el — szólalt meg Alia. — Most már szükségünk van Harahra.
— A magszertartáson — mondta Harah —, amikor átváltoztattad az Élet Vizét, Tisztelendő Anyám, amikor még Alia a méhedben volt…
Szükségünk van Harahra? kérdezte magában Jessica.
— Ki más szólhat az emberekhez, ki más értethet meg egy kicsit velük engem? — kérdezte Alia.
— Mit akarsz tőle, mit tegyen? — kérdezte Jessica.
— Már tudja, mit kell tennie — mondta Alia.
— Elmondom nekik az igazságot — mondta Harah. Az arca most mintha hirtelen megöregedett volna, mintha szomorúság telepedett volna a szigorú ráncokba húzódó, kreol vonásokra, az éles boszorkányarcra. — Elmondom nekik, hogy Alia csak úgy tesz, mintha kisgyerek lenne, hogy soha nem volt gyerek.
Alia megrázta a fejét. Könnyek csorogtak az arcán, és Jessicát megcsapta a lányából áradó szomorúság, mintha ő maga élte volna át az érzést.
— Tudom, hogy szörnyszülött vagyok — suttogta Alia. A gyermeki szájból jövő felnőtt összegezés olyan volt, mint valami keserű „igen”.
— Nem vagy szörnyszülött! — förmedt rá Harah. — Ki merészelte azt mondani, hogy szörnyszülött vagy?
Jessica megint elámult rajta, milyen védelmező indulat csengett Harah hangjában. Most értette meg, hogy Alia helyesen ítélte meg: valóban szükségük volt Harahra. A törzs meg fogja érteni Harahot — a szavait és az érzelmeit is —, mert szemlátomást úgy szerette Aliát, mintha a tulajdon gyermeke lett volna.
— Ki mondta? — ismételte meg a kérdést Harah.
— Senki.
Alia beletörölte a könnyeit Jessica abájának sarkába, aztán kisimította a köpenyt ott, ahol benedvesítette és meggyűrte.
— Akkor meg ne halljam még egyszer! — parancsolt rá Harah.
— Jó.
— Most pedig — mondta Harah — elmondhatod, milyen volt, hogy aztán én elmondhassam a többieknek. Mondd el, mi történt veled!
Alia nyelt egyet, fölpillantott az anyjára.
Jessica bólintott.
— Egyszer csak fölébredtem — mondta Alia. — Mintha álomból ébredtem volna, csak éppen nem emlékeztem az elalvásra. Meleg, sötét helyen voltam. És féltem.
Ahogy a lánya félig selypítő hangját hallgatta, Jessica visszaemlékezett arra a bizonyos napra, a nagy barlangteremre.
— Amikor féltem — folytatta Alia —, el akartam menekülni, de nem volt hová. Aztán megláttam egy szikrát… illetve nem olyan volt, mintha láttam volna, hanem a szikra csak ott volt velem, és éreztem az érzelmeit… megnyugtatott, megvigasztalt, megértette velem, hogy nem lesz semmi baj. Az volt az anyám.
Harah megdörgölte a szemét, biztatóan rámosolygott Aliára. A fremen asszony szemében azonban valami dúltság látszott, valami feszültség, mintha a szemével is hallani akarta volna Alia szavait.
Jessica azt gondolta magában: Mit tudunk valójában arról, hogy miként gondolkodik olyasvalaki, mint ő… a maga páratlan tapasztalatai, képzettsége, származása alapján?
— És amikor már megnyugodtam és biztonságban éreztem magam — folytatta Alia —, akkor megjelent egy harmadik szikra… és mintha rengeteg minden történt volna egyszerre. Az a szikra az öreg Tisztelendő Anya volt. Kicserélte… kicserélte az életét az anyáméval… mindent… és én ott voltam velük, láttam mindent… az egészet. Aztán vége lett, és én ők voltam és a többiek voltam mind és én magam is… csak nagyon sokáig tartott, amíg visszataláltam magamhoz. Nagyon sokan voltak… voltunk…