— Kegyetlenség volt — mondta Jessica. — Egyetlen élőlénynek sem volna szabad így ébrednie öntudatra. Az a csoda, hogy be tudtad fogadni mindazt, ami veled történt.
— Nem tehettem mást! — mondta Alia. — Nem tudtam, hogy zárhatnám ki; vagy hogy rejthetném el a tudatomat… hogy kapcsolhatnám ki… csak megtörtént minden… minden…
— Nem tudtuk — mormogta Harah. — Amikor odaadtuk anyádnak átváltoztatásra a Vizet, nem tudtuk, hogy te ott vagy már őbenne.
— Ne szomorkodj miatta, Harah — mondta Alia. — Nekem sincs miért sajnálnom magam. Végül is van minek örülnünk: Tisztelendő Anya vagyok! A törzsnek két Tisztelen…
Elhallgatott, félrehajtotta a fejét, fülelt.
Harah hátrabillent a sarkán, nekidőlt a párnának, rámeredt Aliára, aztán lassan fölemelte a tekintetét Jessica arcára.
— Nem sejtetted? — kérdezte Jessica.
— Pssszt! — szólt rájuk Alia.
Távoli, ritmikus kántálás szűrődött be hozzájuk a függönyökön át, amelyek elválasztották őket a sziecs folyosójától. Egyre hangosabb lett, most már ki lehetett venni a szavakat is: Ja, ja, jaum! Ja, ja jaum! Mu zein, vallah! Ja, ja, jaum! Mu zein, vallah!
A kórus elhaladt a bejárat előtt, hangjuk beharsogott a belső helyiségekbe. Aztán eltávolodtak.
Amikor már csak messziről, halkan hallatszottak, Jessica elkezdte a szertartást. Szomorúság csengett a hangjában.
— Ramadan volt, április volt a Bela Tegeusén.
— A családom a tavas kertben ült — mondta Harah —, körülöttük a levegő fürdött a nedvességben, mely a szökőkút sugarából áradt. Kéznyújtásnyira állt egy portigul-fa, az ágain ragyogó, gömbölyű gyümölcsök. A földön kosár, benne mis-mis, baktava, köcsögökben liban — jobbnál jobb ennivalók. A kertjeinkben, a nyájainkban béke honolt — béke volt körülöttünk mindenütt.
— Csupa boldogság volt az élet, amíg a támadók meg nem jöttek — mondta Alia.
— Ereinkben megfagyott a vér barátaink sikolya hallatán — mondta Jessica. Érezte, ahogy szétáradnak benne az emlékek abból a számtalan másik múltból, amelyben osztozott.
— La, la, la, jajongtak az asszonyok — mondta Harah.
— A támadók átcsörtettek a mustamalon, reánk rontottak késeikkel, melyek férjeink vérétől vöröslöttek — mondta Jessica.
Csend telepedett hármójukra, ahogy csend telepedett most a sziecs minden lakóhelyiségére, amíg emlékeztek, hogy eleven maradjon bennük a gyász.
Kis idő múlva Harah mondta ki a szertartás befejező mondatát, de olyan kíméletlenséggel, ahogy Jessica még sohasem hallotta.
— Soha nem bocsátunk meg, és soha nem felejtünk — mondta Harah.
A szavait követő mély csöndben hirtelen emberek zsivajgása, köpenyek suhogása ütötte meg a fülüket, valaki megállt a Jessica szobájának bejáratát takaró függöny mögött.
— Tisztelendő Anya…?
Női hang volt. Jessica ráismert: Tartar volt az, Stilgar egyik felesége.
— Tessék, Tartar.
— Baj van, Tisztelendő Anya.
Jessica érezte, hogy összeszorul a szíve, hirtelen belenyilallt a félelem.
— Paul… — rebegte.
Tartar félrevonta a függönyt, belépett. Mielőtt a függöny visszahullott, Jessica egy egész embercsoportot pillantott meg odakint. Fölnézett Tartarra — aprócska, sötét bőrű, sötét hajú nő volt, vörös mintázatú fekete ruhában. Csupakék szemét Jessicára szegezte, kicsiny orrának cimpái kitágultak, hogy látni lehetett az orrdugók horzsolásának nyomát.
— Mi az? — förmedt rá Jessica.
— Hír jött a sivatagból — mondta Tartar. — Usul próbatétele a mesterrel… ma lesz. Az ifjak azt mondják, nem vallhat kudarcot, estére már mesterhajtó lesz belőle. Az ifjak portyára gyülekeznek. Ki akarnak rontani északra, ott akarnak találkozni Usullal. Azt mondják, akkor majd fölemelik a hangjukat, rákényszerítik majd Usult, hogy kihívja Stilgart, és átvegye a parancsnokságot a törzsek fölött.
Hogy gyűjtik a vizet, beültetik a dűnéket, lassan, de biztosan megváltoztatják a világukat — mindez már nem elég, gondolta Jessica. A kicsiny győzelmek, amelyek azonban biztos győzelmek, már nem elégítik ki őket most, hogy Paul és én kiképeztük őket. Érzik az erejüket. Harcolni akarnak!
Tartar az egyik lábáról a másikra álldogált, megköszörülte a torkát.
Tudjuk, mi indokolja az óvatos várakozást, gondolta Jessica, de ott a kielégületlenségünk gyökere is. Tudjuk azt is, milyen kárt tehet bennünk a túl sokáig elhúzott várakozás. Eltűnik belőlünk a cél tudata, ha sokáig várakozunk.
— Az ifjak azt beszélik, hogy ha Usul nem hívja ki Stilgart, akkor biztosan fél tőle — mondta Tartar.
Lesütötte a szemét.
— Ez hát a helyzet — mormolta Jessica. És azt gondolta: Hát ezt előre láttam. Ahogy Stilgar is…
Tartar megint megköszörülte a torkát.
— Még Soab, a bátyám is ezt mondja. Usulnak nem lesz más választása.
Akkor eljött az ideje, gondolta Jessica. És ezt Paulnak egyedül kell intéznie! A Tisztelendő Anya nem keveredhet bele, nem mer belekeveredni az utódlási küzdelembe.
Alia kihúzta a kezét az anyjáéból.
— Elmegyek Tartarral, meghallgatom azokat az ifjakat — mondta. — Talán van kiút.
Jessica pillantása találkozott Tartaréval, de a szavai Aliához szóltak:
— Menjél csak! És aztán mielőbb számolj be róla!
— Nem akarjuk, hogy ez megtörténjen, Tisztelendő Anya — mondta Tartar.
— Nem akarjuk — hagyta helyben Jessica. — A törzsnek minden erejére szüksége van. — Harahra pillantott. — Velük mégy?
Harah válaszolt a kérdés kimondatlan felére is:
— Tartar nem engedi, hogy Aliának bármi bántódása essék. Tudja, hogy nemsokára közös feleségek leszünk, ő meg én, ugyanazon a férfin osztozunk majd. Már megbeszéltük magunk között. — Fölnézett Tartarra, aztán vissza Jessicára. — Van egy megállapodásunk…
Tartar odanyújtotta a kezét Aliának.
— Sietnünk kell — mondta. — Az ifjak mindjárt elindulnak.
Átbújtak a függönyök között, a kislány keze ott lapult az aprócska asszonyéban, de mintha a kislány vezette volna.
— Ha Paul Muad-Dib megöli Stilgart, az nem szolgálja a törzs érdekét — mondta Harah. — Ezelőtt mindig így ment az utódlás, de megváltoztak az idők.
— A te számodra is — mondta Jessica.
— Nem képzelheted, hogy nem vagyok biztos egy ilyen viadal eredményében — mondta Harah. — Mindenképpen Usul győzne.
— Erre céloztam — mondta Jessica.
— És azt hiszed, a személyes érzelmeim befolyásolják az ítéletemet — mondta Harah. Megrázta a fejét, tarkóján megcsörrentek a vízkarikák. — Mekkorát tévedsz! Lehet, hogy azt is hiszed, hogy bánom, hogy nem én vagyok Usul választottja, és féltékeny vagyok Csanira?
— Az ember maga dönt, amennyire képes rá — mondta Jessica.
— Sajnálom Csanit — mondta Harah.
Jessica megdermedt.
— Hogyhogy?
— Tudom, mit gondolsz róla — mondta Harah. — Hogy nem való feleségül a fiadnak.