Jessica hátradőlt, kényelembe helyezte magát a párnákon. Vállat vont.
— Lehet.
— Talán igazad van — mondta Harah. — Ha igen, akkor váratlan szövetségesre találhatsz — Csani személyében. Ő ugyanis azt akarja, ami a legjobb Neki.
Jessica hirtelen úgy érezte, gombóc van a torkában. Nyelt egyet.
— Csani nagyon kedves a szívemnek — mondta. — Nem lehetne ennél…
— Nagyon piszkosak ezek a szőnyegek — szakította félbe Harah. Pillantása végigpásztázott a földön, nem nézett Jessica szemébe. — Állandóan járkál itt az a rengeteg ember! Igazán gyakrabban kéne kisöpörtetned…
Nem lehet elkerülni a politikai jászmákat egy ortodox valláson belül. A hatalmi harc áthatja az ortodox közösség egész képzését, nevelését, fegyelmezését. A rájuk nehezedő nyomás miatt a közösség vezetőinek elkerülhetetlenül szembe kell nézniük az alapvető belső kérdésseclass="underline" engedjenek-e a teljes opportunizmusnak, hogy megőrizhessék hatalmukat, vagy megkockáztassák, hogy feláldozzák magukat az ortodox etika kedvéért.
Paul ott várakozott a homokon, a gigászi mester várható útjának közelében. Nem szabad csempész módra várakoznom, türelmetlenül toporogva, intette magát. A sivatag részévé kell válnom.
Most már csak percek voltak hátra, amíg a lény odaér — haladásának súrlódó hangja betöltötte a levegőt. Szájának barlangnyílásában úgy álltak a hatalmas fogak, mint valami óriás virág szirmai. A belőle áradó fűszerszag elnyomott minden mást.
Paul cirkoruhája kényelmesen simult a testére, alig érzékelte az orrdugókat, a maszkot. Most minden egyebet háttérbe szorított Stilgar tanítása, a homokon eltöltött gyötrelmes órák emléke.
„Durva homokban milyen távol kell állnod a mester útvonalától?” kérdezte annak idején Stilgar.
És Paul emlékezett, hogy jól megfelelt rá: „Annyiszor fél méterre, ahány méter a mester átmérője.”
„Miért?”
„Hogy kívül maradjak az örvénylésen, de még legyen időm odarohanni és fölhágni rá.”
„Álltál már a kicsinyek hátán, amelyeket a magért és az Élet Vizéért tenyésztünk — mondta Stilgar. — De amelyiket a próbatételedhez odaszólítod majd, az vadon élő mester lesz, a sivatag ura. Illő tiszteletet kell majd tanúsítanod iránta.”
Most már a doboló mély dübögése összevegyült a közeledő féreg sziszegésével-surrogásával. Paul mélyet lélegzett, még a szűrőkön át is megérezte a homok kesernyés, ásványi szagát. A vad mester, a sivatag gigászi ura már majdnem fölötte tornyosult. A homokot szelő első szelvényei olyan homokhullámot csaptak szét, amely a térdéig fog majd fölemelkedni…
Gyere csak, szép szörnyeteg, gondolta Paul. Gyere! Hallod, hogy hívlak, gyere hát! Gyere csak!
A hullám megemelte a lábát. Porfelleg csapott át rajta. Nagy nehezen visszanyerte az egyensúlyát, egész világából nem maradt más, csak az a homokfelhőkbe burkolózó, domború fal, az a szelvényezett szikla, az élesen kirajzolódó gyűrűkkel.
Paul fölemelte a horgait, bemérte az irányukat, előrecsapott velük. Érezte, ahogy megakadnak, megrántják a kezét. Nagyot szökkent, megvetette a lábát azon a falon, kifelé dőlt, a horgok nyelén lógva. Ez volt a próba igazán kritikus pillanata: ha jól, pontosan egy gyűrűszelvény elülső szélén sikerült elhelyeznie a horgokat, úgy, hogy kinyíljon a szelvény, a féreg nem fog feléje hengeredni, agyonnyomni.
A féreg mozgása lelassult. Átsiklott a dobolón, elnémította. Lassan hengeredni kezdett — föl, föl! —, hogy a lehető legmagasabbra kerüljenek azok az ingerlő horgok, minél távolabb vigye a homoktól a gyűrűszelvény lágy belső hártyáját.
Paul hirtelen a féreg hátán találta magát. Diadalittas érzés fogta el, mint valami uralkodót, aki végigtekint a birodalmán. Vissza kellett fojtania hirtelen vágyát, hogy ugrálni kezdjen odafönn, megfordítsa a férget, megmutassa, milyen tökéletesen ura a teremtménynek.
Hirtelen megértette, miért hívta fel egyszer intően Stilgar a figyelmét azokra a meggondolatlan ifjakra, kik játszadoztak ezekkel a szörnyetegekkel, táncoltak, kézen álltak a hátukon, kivették mind a két horgot, aztán visszaakasztották, mielőtt még a féreg levethette volna őket.
Paul az egyik horgot a helyén hagyta, a másikat kivette, beakasztotta valamivel lejjebb a féreg oldalán. Amikor szilárdan állt a helyén, kiemelte az elsőt, lejjebb vitte azt is, így haladt egyre lejjebb a féreg oldalán. A hatalmas test hengeredni kezdett, és a mozdulattal lassan el is fordult haladtában, megkerülte azt a liszthomokos sávot, ahol a többiek csendben várakoztak.
Paul látta, hogy felugranak ők is, a horgaik segítségével kapaszkodtak fölfelé, de elkerülték az érzékeny gyűrűperemeket, amíg föl nem értek. Végül már mindannyian ott voltak Paul mögött hármas vonalban, a horgaikba kapaszkodva.
Stilgar előrement közöttük, megnézte, hogy állnak Paul horgai, aztán Paul mosolygó képére emelte a tekintetét.
— Sikerült, mi? — kérdezte, fölemelve a hangját, hogy túlharsogja a homok surrogását. — Azt hiszed, ugye? Hogy ügyesen csináltad, mi? — Kihúzta magát. — Hát mondhatom, pocsék voltál! Tizenkét évesektől is láttam már jobbat! Ahol álltál, tőled balra dobhomok volt! Ha a féreg feléd fordult volna, nem tudtál volna hová menni!
A mosoly eltűnt Paul arcáról.
— Láttam a dobhomokot.
— Akkor miért nem intettél, hogy valamelyikünk álljon oda kisegítőnek? Azt még a próbatétel szabályai sem tiltják!
Paul némán nyelt egyet, arcát beletartotta a menetszélbe.
— Arra gondolsz, nem szép tőlem, hogy ezt most mondom — folytatta Stilgar. — Ez a kötelességem. Arra kell gondolnom, mennyit érsz a csapatnak. Ha ráléptél volna arra a dobhomokra, a mester feléd indult volna.
Hirtelen föltámadt haragja ellenére Paul jól tudta, hogy Stilgarnak igaza van, de egy teljes percébe telt, és az anyjától kapott kiképzés minden fortélyát segítségül kellett hívnia, hogy lecsillapítsa magát.
— Bocsánatot kérek — mondta. — Nem fog többször előfordulni.
— Szorult helyzetben mindig legyen melletted kisegítő, aki elkapja a férget, ha te elhibázod — mondta Stilgar. — Ne feledd, hogy együtt vagyunk! Úgy nem lehet baj. Együtt vagyunk, igaz?
Megveregette Paul vállát.
— Együtt vagyunk — helyeselt Paul.
— Most pedig — mondta Stilgar, és érdes volt a hangja — mutasd meg, hogy tudsz bánni a mesterrel! Melyik oldalon vagyunk?
Paul lepillantott a pikkelyes, szelvényezett felületre, amelyen álltak, megnézte a pikkely alakját, méretét: tőle jobbra egyre nagyobbak, balra egyre kisebbek sorakoztak. Minden féreg, Paul jól tudta, általában többször fordította az egyik felét a talaj felé. És ahogy idősebbek lettek, a testhelyzetük szinte teljesen rögzült. A lenti pikkelyek nagyobbak, vastagabbak, simábbak lettek. Egy nagy férgen már a méretből meg lehetett állapítani, melyek a fenti pikkelyek.
Paul áthelyezte a horgait, balra indult. Intett a segítőknek, hogy nyissák meg oldalt a szelvényeket, hogy a féreg tartsa az egyenes irányt, miközben oldalt hengeredik. Amikor sikeresen hasra fordította, intett két kormányosnak, hogy lépjenek ki a vonalból, menjenek előre.
— Haíííí-joh! — harsant fel a szájából a hagyományos kurjantás. A bal oldali kormányos megnyitott ott egy szelvényt.