A féreg méltóságteljes ívben megfordult, hogy védje fölnyitott szelvényét. Amikor teljesen visszafordult dél felé, Paul elkiáltotta magát:
— Gejrat!
A kormányos kiemelte a horgát. A féreg kiegyenesedett, egyenes vonalban haladt tovább.
— Jól van, Paul Muad-Dib! — mondta Stilgar. — Ha sokat gyakorolsz, lehet, hogy egyszer még mesterhajtó lesz belőled.
Paul összeráncolta a homlokát. Nem én voltam fönn elsőnek? gondolta.
Mögüle hirtelen nevetés csapta meg a fülét. A csapat kurjongatni kezdett, az ő neve szállt az ég felé.
— Muad-Dib! Muad-Dib! Muad-Dib! Muad-Dib!
Messze hátulról, a féreg farka felől most odahallatszott az ösztökélők zaja, ahogy a farokszelvényeket püfölték. A féreg fokozta a sebességét. Köpönyegeik csapkodtak a szélben. A homoksurrogás egyre hangosabb lett.
Paul hátranézett, megkereste Csani arcát a csapatban. Őt nézte, ahogy odaszólt Stilgarnak:
— Akkor tehát mesterhajtó vagyok, Stil?
— Hal jaum! Mesterhajtó lettél ezen a napon.
— Akkor én mondhatom meg, merre menjünk?
— Ez a rendje.
— És fremen vagyok, aki ezen a napon született meg, itt, a Habbanija-ergen! Nem volt élet az életem az előtt a nap előtt. Eddig a napig olyan voltam, mint egy kisgyermek.
— Nem egészen kis gyermek — jegyezte meg Stilgar. Megkötötte a csuklyája sarkát, amely csapkodott a szélben.
— De egy dugó dugaszolta be a világomat, és ma kiröpült az a dugó!
— Nincs itt semmiféle dugó.
— Én délre mennék, Stilgar — húszdobolónyit! Megnézném azt a vidéket, amelyet mi teremtünk most meg magunknak, azt a vidéket, amelyet eddig csak mások szemével láttam!
És megnézném a fiamat és a családomat, gondolta. Most időre van szükségem, hogy fontolóra vegyem a jövőt, a gondolataimban múltként jelen lévő jövőt.
Stilgar állhatatos, fürkésző tekintettel méregette. Paul figyelme változatlanul Csanira irányult, látta, hogy érdeklődés villant meg a szemében, észrevette azt is, hogy a szavai izgalmat keltenek a csapatban.
— Az emberek alig várják, hogy rajtaüssünk a vezetéseddel a Harkonnen-tanyákon — mondta Stilgar —, alig egydobolónyira innét.
— A fedaykinok már sok rajtaütésben vettek részt alattam — mondta Paul —, és még sokban fognak is, amíg egyetlen Harkonnen sem rontja az arrakisi levegőt.
Stilgar alaposan szemügyre vette, és Paul rájött, hogy a másik ezt a pillanatot most annak az emléknek a tükrében látja, ahogy ő került annak idején Tabr sziecs élére és a Vezérek Tanácsának főhelyére Liet-Kynes halála után…
A fülébe jutotta fremen ifjak békétlenkedésének híre, gondolta Paul.
— Óhajtod, hogy összehívjuk a vezéreket? — kérdezte Stilgar.
A csapatban levő ifjak tekintete megvillant. A száguldó homokféreg hátán egyensúlyozva szemmel tartották a két vezért; és Paul észrevette a nyugtalanságot Csani tekintetében is, ahogy a lány hol Stilgarra, a nagybátyjára, hol Paul Muad-Dibre, a párjára pillantott.
— Nem találhatod ki, hogy mi a szándékom — mondta Paul.
És magában azt gondolta: Nem visszakozhatom. A hatalmamba kell kerítenem ezeket az embereket.
— Ma te vagy a homok mudirja — mondta Stilgar. Rideg volt a hangja és szertartásos. — Miként akarsz élni a hatalmaddal?
Időre van szükségünk, hogy megnyugodjunk, hogy higgadtan mérlegeljünk, gondolta Paul.
— Délre megyünk — mondta.
— Akkor is, ha azt mondom, hogy amikor véget ér ez a nap, visszafordulunk észak felé?
— Délre megyünk — ismételte meg Paul.
Az elkerülhetetlenbe belenyugvó ember méltósága érzett Stilgaron, ahogy szorosra fogta maga körül a köpenyét.
— Gyűlés lesz — mondta. — Kiküldöm majd az üzeneteket.
Azt hiszi, ki fogom hívni, gondolta Paul. És tudja, hogy nem győzhet ellenem.
Paul dél felé fordult, beletartotta arcát a szélbe, a szükségszerűségek szövevényére gondolt, amely a döntése mögött rejlett.
Semmit sem értenek, futott át rajta.
De tudta, hogy semmilyen megfontolástól sem hagyhatja eltántorítani magát. Ott kellett maradnia azon a bizonyos borotvaélen, a jövőben látott idővihar közepén, mert elérkezik majd egy pillanat, amikor kibogozhatja a szövevényt, de csak akkor, ha ő ott van, ahol átvághatja majd a központi csomót.
Nem fogom kihívni Stilgart, ha van rá mód, gondolta. Ha másképpen is meg lehet akadályozni a dzsihadot…
— Vacsorára és esti imára a Madárbarlangnál fogunk letáborozni, a Habbanija-gerinc tövében — mondta Stilgar. Megtámasztotta magát egy horoggal a mester ringó hátán, előreintett, a sivatagból kiemelkedő alacsony szirtfal felé.
Paul szemügyre vette a gerincet, a hullámokként fölemelkedő hatalmas sziklavonulatokat. Egyetlen zöld folt, egyetlen virág sem enyhítette a kőmerev szemhatár képét. Mögötte húzódott a déli sivatag felé vezető út — legalább tíz napig, tíz éjszakáig tartó út, akármilyen gyors iramra ösztökélik is a mestereket.
Húszdobolónyi út.
Messze maguk mögött hagyják majd a Harkonnen-őrjáratokat. Paul tudta, milyen lesz, az álmai megmutatták már. Egy napon menet közben egyszer csak valamicskét megváltozik majd a látóhatár színe — de olyan árnyalatnyi lesz csak a változás, hogy az ember azt hiheti, csak a vágyai játszanak a képzeletével —, és ott lesz az új sziecs.
— Megfelel a döntésem Muad-Dibnek? — kérdezte Stilgar, Csak egy leheletnyi gúny volt a hangjában, de körülöttük a fremen fülek, melyek hozzászoktak, hogy megkülönböztessék a madárrikoltások minden árnyalatát, hogy megértsék a cielago csipogó üzenetét, meghallották a gúnyt, és kíváncsian figyelték, hogyan reagál rá Paul.
— Stilgar hallotta, amint hűséget fogadtam neki, amikor fölszenteltük a fedaykinokat — mondta Paul. — Az én fedaykinjaim tudják, hogy nem volt hamisság a szavamban. Stilgar kételkedne benne?
Paul hangjában most őszinte fájdalom csendült. Stilgar is meghallotta. Lesütötte a szemét. Halkan válaszolt.
— Usulban, sziecsbeli társamban sohasem kételkednék — mondta. — De te vagy Paul Muad-Dib, az Atreides herceg, és te vagy a Lisan al-Gaib, a Külvilágból Szóló Hang is. Ezeket az embereket még csak nem is ismerem.
Paul elfordult, nézte, ahogy a Habbanija-gerinc egyre jobban kiemelkedik előttük a sivatagból. A mester alattuk még mindig erősnek és kitartónak látszott. Majdnem kétszer olyan messzire elvihette őket, mint amilyen messzire valaha is elvitt frement akármelyik homokféreg. Paul ezt biztosan tudta. Legfeljebb a gyermekeknek mondott mesékben lehetett hallani olyan példányokról, amelyek fölvehették volna a versenyt ezzel a sivatagi óriással. Egy új legenda anyaga állt itt készenlétben, döbbent rá Paul.
Egy kéz ragadta meg a vállát.
Paul odanézett, a pillantása végigfutott a karon, megállapodott mögötte az arcon — Stilgar sötét szeme nézett rá a szűrőálarc és a cirkoruha csuklyája közül.
— Az, aki Tabr sziecset vezette énelőttem — mondta Stilgar —, a barátom volt. Együtt szálltunk szembe a veszélyekkel. Sokszorosan adósom volt az életével… és én neki az enyémmel.
— Én is a barátod vagyok, Stilgar — mondta Paul.
— Senki sem kételkedik benne — mondta Stilgar. Elvette kezét, vállat vont. — Ez a dolgok rendje.