Paul megértette, hogy Stilgar jobban belenőtt már a dolgok fremen rendjébe, semhogy bármiféle más rend lehetőségét fontolóra tudná venni. Itt a vezér a meghalt előd kezéből vette át a vezetést, vagy rendet vágott a legerősebbek között, ha a törzs vezére elpusztult a sivatagban. Stilgar is így jutott el a naibi posztra.
— Itt kellene hagynunk ezt a mestert a mély homokban — mondta Paul.
— Igen — helyeselt Stilgar. — Innen már gyalogszerrel elmehetünk a barlangig.
— Már annyit hajtottuk szegényt, hogy most beássa magát a homokba, és sértődöttségében elő sem jön egy napig — mondta Paul.
— Te vagy a mesterhajtó mudir — mondta Stilgar. — Szólj, amikor… — Elharapta a szót, fölpillantott az égre, kelet felé.
Paul is odakapta a fejét. Fűszertől kék szaruhártyáján át sötétnek látszott az ég, mélykékre szűrt azúrnak, amelyen jól ki lehetett venni a távoli ritmikus villózást.
Ornitopter!
— Csak egy, az is kicsi — mondta Stilgar.
— Lehet, hogy felderítő — mondta Paul. — Gondolod, hogy észrevettek?
— Ilyen messziről csak egy férget látni a felszínen — mondta Stilgar. Intett a bal kezével. — Lefelé! Szétszóródni a homokon!
A csapat tagjai sorban lemásztak a mester oldalán, leszökkentek róla, köpenyük alá rejtőzve beleolvadtak a homokba. Paul jól megjegyezte, hová ugrott le Csani. Végül már csak ő és Stilgar maradt.
— Elsőnek föl, utolsónak le — mondta Paul.
Stilgar bólintott, a horgaiba kapaszkodva lecsusszant a féreg oldalán, aztán leugrott a homokra. Paul várt, amíg a mester kijutott a többiek közül, majd kiemelte belőle a horgokat.
Ha még jó erőben volt a féreg, ez szokott lenni a kritikus pillanat.
Az ösztökélőktől és a horgoktól megszabadult hatalmas állat elkezdte beásni magát a homokba. Paul könnyű léptekkel hátraszaladt a széles háton, kivárta a megfelelő pillanatot, és leugrott. Ahogy földet ért, már futott is, eldobta magát egy dűne szél elleni oldalán, ahogy tanulta, és meglapult a köpenyére omló homok alatt.
És most a várakozás…
Paul óvatosan megfordult, kikandikált az ég felé a köpenye egy gyűrődése alól. Maga előtt látta, ahogy hátrább a többiek ugyanezt teszik.
Hallotta a topter szárnyainak csattogását, mielőtt meglátta. A hajtóművek susogása közepette átlebbent a gép fölöttük, aztán nagy ívben a gerinc felé fordult.
Jeltelen topter, gondolta Paul.
A gép eltűnt a szeme elől a Habbanija-gerinc mögött.
Madárkiáltás hallatszott a sivatag fölött. Aztán még egy.
Paul fölkelt, lerázta magáról a homokot, fölmászott a dűne tetejére. Sorban álltak mögötte az alakok, a gerinc felé mutató vonalban. Paul fölismerte közöttük Csanit és Stilgart.
Stilgar a gerinc felé intett.
Paul bevárta a többieket, és elindultak homokjáró léptekkel, ritmus nélkül, nehogy fölzavarjanak egy mestert. Stilgar odament Paul mellé egy dűne szél tömörítette oldalán.
— Csempészgép volt — mondta Stilgar.
— Úgy rémlett — mondta Paul. — De mit keresnének a csempészek ilyen mélyen a sivatagban?
— Nekik is sok bajuk van az őrjáratokkal — mondta Stilgar.
— Ha idáig eljöttek, tovább is elmehetnek — jegyezte meg Paul.
— El bizony.
— Nem volna jó, ha meglátnák, amit megláthatnának, ha túl mélyen bemerészkednének délre. A csempészek információt is szoktak árulni.
— Szerinted is fűszert kerestek, ugye? — kérdezte Stilgar.
— Valahol a közelben kell lennie a hozzá tartozó fűszeresnek és a légivagonnak — mondta Paul. — Van fűszerünk. Terítsünk be vele csalinak egy területet, és kapjuk el a csempészeket! Nem árt, ha megtanulják, hogy ez a mi területünk, és az emberekre is ráfér egy kis gyakorlás az új fegyverekkel.
— Most Usult hallom — mondta Stilgar. — Usul fremen módra gondolkodik.
Usulnak azonban vissza kell vonulnia olyan döntések érdekében, amelyek méltóak egy félelmetes célhoz, gondolta Paul.
Vihar volt készülőben.
Amikor a törvény és a kötelesség egy, mert egyesíti őket a vallás, akkor az ember sohasem lehet teljesen tudatos, sohasem ébredhet önmaga teljes tudatára. Sohasem lehet egészen egyéniség.
A csempészek fűszergyárát hordozó légivagon és a kísérő, távirányítású ornitopterek úgy húztak át egy dűnevonulat fölött, mint a királynőjét követő rovarraj. A raj előtt emelkedett ki az egyik alacsony sziklagerinc a sok közül, amelyek mint a Pajzsfal megannyi apró másolatai szöktek föl a sivatagból. A gerinc kopár falait nemrég tisztára söpörte egy erőteljes vihar.
A fűszeres pilótabuborékjában Gurney Halleck előrehajolt, beállította a távcsöve olajlencséjét, szemügyre vette a lenti vidéket. A gerinc mögött sötét sáv látszott, amely esetleg fűszerhomok lehetett. Halleck leadta a jelzést az egyik mellettük lebegő ornitopternek, hogy derítse föl.
A robotgép megbillentette a szárnyát annak jeleként, hogy vette a parancsot. Kivált a többi közül, lesiklott a sötét terület fölé, leírt egy kört, miközben érzékelőit mélyen lelógatta maga alá.
Szinte azonnal összecsapta szárnyát, hullámzó kört írt le, ily módon adva tudtára a várakozó fűszeresnek, hogy megtalálta a fűszert.
Gurney eltette a látcsövet. Tudta, hogy a többiek is látták a jelzést. Tetszett neki ez a hely. A gerinc még valami kis védelmet is nyújthatott. Mélyen bent jártak a sivatagban, nem volt valószínű, hogy támadás érje őket… bár ki tudja… Gurney jelt adott egy másik, emberi személyzettél ellátott gépnek, hogy repüljön a gerinc fölé, nézze végig. A tartalék gépeket kiküldte, hogy foglalják el a helyeiket a terület körül — de ne túl magasan, mert akkor messziről észrevehették volna őket a Harkonnenek érzékelői.
Halleck azonban nem hitte, hogy a Harkonnen-őrjáratok ilyen messzire merészkednének délre. Ez még a fremenek birodalma volt.
Ellenőrizte a fegyvereit, s magában elátkozta a sorsot, hogy a pajzsok semmit sem értek idekint. Bármilyen áron kerülni kellett mindent, ami odavonzotta a férgeket. Gurney megdörgölte a tintalián-heget az állán, még egyszer szemügyre vette a területet, és úgy döntött, hogy átmegy egy csapat a gerincen. Még mindig a gyalogos földerítés volt a legbiztosabb. Az ember nem lehetett elég óvatos, amikor a fremenek és a Harkonnenek álltak egymással szemben.
Itt és most azonban csak a fremenek miatt nyugtalankodott. A fremenek nem zárkóztak el a csereügyletektől, a fűszerre mindig vevők voltak, de a hadiösvényen mintha ördögökkel találkozott volna az ember, ha olyan helyre merészkedett, ahová a fremenek nem akarták beengedni. És az utóbbi időben ördögien agyafúrt lett a harcmodoruk is.
Ez idegesítette Gurneyt, ezeknek a bennszülötteknek a hadművészeti leleményessége és hozzáértése, amelynél jobbal Gurney még nemigen találkozott, pedig őt a világegyetem legjobb harcosai tanították, akiket olyan harcok érleltek, ahol csak a legeslegjobbak maradtak életben.
Gurney megint végignézett a terepen, és azon tépelődött, mitől lehet benne az a bizonytalan rossz érzés. Lehet, hogy a féreg miatt, amelyet korábban láttak… de az a gerinc másik oldalán volt.
Egy fej jelent meg a pilótabuborékban Gurney mellett — a fűszergyár parancsnoka volt az, a félszemű vén kalóz, dús szakálla keretében a fűszeren élők csupakék szeme, tejfehér fogsora villogott.