Aztán lassan szétváltak, szemügyre vették egymást. Gurney mély lélegzetet vett.
— Szóval te vagy a magyarázata annak, hogy a harcmodor terén így kikupálódtak a fremenek! Sejthettem volna. Minduntalan olyan akciókat csinálnak, amiket akárha én terveltem volna ki! Ha legalább tudtam volna… — elhallgatott, megrázta a fejét. — Ha legalább hírt adtál volna magadról, kölyök! Semmi és senki nem állhatott volna az utamba! Rohanvást jöttem volna…
Paul tekintetétől hirtelen elakadt a szava… attól a kemény, mérlegelő pillantástól.
Felsóhajtott.
— Jó, persze, és bizonyos illetők megkérdezték volna, hogy ugyan hová rohant el úgy Gurney Halleck, mások pedig nemcsak kérdezték volna, hanem hajtóvadászatot is indítottak volna a válaszért.
Paul bólintott, körülpillantott a várakozó fremeneken, látta a fedaykinok arcán a furcsálkodó, kutató, kíváncsi kifejezést. Mámoros jókedvre derítette ez a találkozás egykori harcmesterével. Úgy érezte, kedvező előjel, annak a jele, hogy jó úton indult el a jövő felé.
Gurneyval az oldalamon…
Paul lenézett a szikláról, szemügyre vette a fedaykinok mögött a csempészbandát, Halleck kompániáját.
— Melyik oldalon állnak az embereid, Gurney? — kérdezte.
— Mind csempész — mondta Gurney. — Azon az oldalon állnak, ahol a haszon van.
— A mi vállalkozásunkban nincs túl nagy haszon — jegyezte meg Paul, és közben jól látta Gurney apró kézjelét — a közös múltjukból jól ismert, régi jelet. Tehát voltak olyanok a legénységben, akiktől tartani kellett, akikben Gurney nem bízott meg.
Paul megdörgölte az ajkát annak jeleként, hogy megértette, aztán fölnézett a sziklára, a fölöttük őrködő fremenekre. Meglátta közöttük Stilgart. A Stilgarral kapcsolatos, megoldatlan kérdés emléke kissé lehűtötte a lelkesedését.
— Stilgar — szólt oda —, ez itt Gurney Halleck, akiről már beszéltem neked. Az apám fegyvermestere, egyike azoknak, akik a tanítóim voltak, és régi barátom. Minden tekintetben meg lehet bízni benne.
— Értem — mondta Stilgar. — És te vagy az ő hercege.
Paul rámeredt a lefelé néző, sötét arcra, és azon tűnődött, mi késztethette Stilgart arra, hogy éppen ezt mondja. Az ő hercege. Valami különös, finom hangsúly volt benne, mintha inkább valami mást szeretett volna mondani. Márpedig ez nem vallott Stilgarra, a fremen vezérre, aki mindig azt mondta, amit gondolt.
Az én hercegem! gondolta Gurney. Újra Paulra kapta a tekintetét. Igen, amikor Leto meghalt, Paulra szállt a cím!
A fremenek arrakisi háborúja most új arculatot kapott Gurney gondolataiban. Az én hercegem! Mintha életre kezdett volna kelni benne valami, ami eddig halott volt. Csak fél füllel hallotta, hogy Paul megparancsolja, fegyverezzék le a csempészeket, amíg sor kerülhet a kihallgatásukra.
Aztán teljes figyelmével oda fordult, amikor meghallotta egyik-másik emberének a méltatlankodását. Megrázta a fejét, arra pördült.
— Süketek vagytok?! — förmedt rájuk. — Ez itt az Arrakis törvényes uralkodója, a herceg! Tegyétek, amit parancsol!
A csempészek morogva engedelmeskedtek.
Paul odahúzódott Gurney mellé, halkan azt mondta:
— Rólad nem hittem volna, hogy belesétálsz ebbe a csapdába, Gurney.
— Kellőképpen meg is vagyok szégyenülve — mondta Gurney. — Fogadni mernék, hogy az a fűszerhomok ott nem vastagabb egy homokszemnél, és csak csalétek!
— Megnyernéd a fogadást — mondta Paul. Lenézett a csempészekre, akik éppen megváltak a fegyvereiktől. — Vannak még mások is itt az apám emberei közül?
— Senki. Nagyon szétszóródtunk. Néhányan vannak még a szabadkereskedők között, de a legtöbben arra fordították a pénzüket, hogy elhagyják ezt a bolygót.
— De te itt maradtál.
— Én itt.
— Mert itt van Rabban — mondta Paul.
— Úgy éreztem, nekem nem maradt más, csak a bosszú — mondta Gurney.
Különös, elharapott kiáltás hallatszott a gerinc tetejéről. Gurney fölnézett, látta, hogy egy fremen integet a kendőjével.
— Jön egy mester — mondta Paul. Kilépett egy sziklakiszögellésre, Gurney követte. Paul délnyugat felé kémlelt. Közepes távolságban egy féreg haladásának nyoma látszott, porkorona övezte mozgó domb, amely a dűnéket átszelve, egyenesen a sziklagerinc felé tartott.
— Elég nagy — jegyezte meg Paul.
Csörömpölés hallatszott fel a lánctalpas fűszeres felől. A gépezet megfordult, mint valami hatalmas rovar, és imbolyogva megindult a sziklák felé.
— Kár, hogy nem kímélhettük meg a légivagont — mondta Paul.
Gurney rápillantott, aztán visszanézett a sivatagban füstölgő roncshalmokra, ahol földet értek a szétlőtt ornitopterek és a légivagon. Hirtelen elfogta a fájdalom az ott veszett emberekért — az ő embereiért.
— Az apádat inkább az emberek érdekelték volna, akiket nem kímélhetett meg — mondta Paulnak.
Az ifjú éles pillantást vetett rá, aztán lesütötte a szemét. Kis idő múlva azt mondta:
— Neked a társaid voltak, Gurney. Nekünk azonban csak betolakodók, akik esetleg olyasvalamit látnak meg, amit nem akarunk, hogy meglássanak. Ezt meg kell értened.
— Értem én, nagyon is értem — mondta Gurney. — Most már kíváncsian lesem, mi az, amit nem szabadna meglátnom.
Paul fölpillantott, meglátta Halleck arcán a jól ismert farkasvigyort, ismerősen megvonaglott a tintalián-heg.
Gurney a lenti sivatag felé bökött a fejével. A fremenek zavartalanul tették a dolgukat mindenütt. Gurneynek feltűnt, hogy szemlátomást egyiket sem nyugtalanítja a féreg közeledése.
A fűszerrel beterített csalisáv mögül, a nyílt dűnék közül dobbanások hallatszottak — valami mély hangú dobszó, amely mintha a lábukban érzett volna. Gurney látta, hogy fremenek húzódnak szét arrafelé a féreg útjában.
A féreg csak úgy száguldott feléjük, mint valami óriási homoki hal, hasította maga előtt a felszínt, gyűrűszelvényei vonaglottak. Egy pillanat múlva magaslati megfigyelőhelyéről Gurney megláthatta, hogyan zabolázzák meg a férget — az első horgos merész szökkenését, a féreg megfordítását a tengelye körül, azt, ahogy az egész kis csapat fölmászott a féreg oldalának pikkelyes, csillámló domborulatán.
— Ez például olyasmi, amit nem lett volna szabad látnotok — mondta Paul.
— Mindenféle szóbeszédek járják — mondta Gurney. — De nem könnyű elhinni, amíg a saját szemével nem látja az ember. — Megrázta a fejét. — Azt a lényt, amelytől mindenki retteg az Arrakison, ti úgy kezelitek, mint valami hátasállatot!
— Hallottad, amikor az apám a sivatagi erőről beszélt — mondta Paul. — Hát itt van! Ennek a bolygónak a felszíne a miénk! Sem vihar, sem állat, sem terep nem állhatja az utunkat.
A miénk, ismételte meg magában Gurney. A miénk, fremeneké. Úgy beszél magáról, mint fremenről! Megint belenézett Paul csupakék szemébe. Tudta, hogy az ő szemét is megfestette már valamennyire a fűszer, de a csempészek hozzájutottak a bolygón kívüli forrásokból származó élelemhez is, és a szem árnyalata finom kasztkülönbségeket is jelentett közöttük. Azt mondták valakiről, hogy „fűszer folyik az ereiben”, ha arra akartak célozni, hogy túlzottan elarrakisiasodott. És ebben mindig volt valami kis bizalmatlanság is.
— Volt olyan idő, amikor ezen a szélességi fokon soha nem hajtottuk a mestert nappal — mondta Paul. — De Rabbannak most már nem maradt akkora légiereje, hogy összevissza kutathatna vele a sivatagban néhány apró pont után. — Fürkészően nézett Gurneyra. — Egészen megdöbbentett minket a megjelenésetek itt.