Minket… minket…
Gurney megrázta a fejét, hogy elhessegesse ezeket a gondolatokat.
— Mi nem döbbentettünk meg titeket annyira, mint ti bennünket — jegyezte meg.
— Mit hallani Rabbanról a medencékben és a falvakban? — kérdezte Paul.
— Azt mondják, most már annyira megerősítették a grabenfalvakat, hogy nem tehettek kárt bennük. Azt mondják, nyugodtan elüldögélhetnek a védőrendszereik mögött, amíg ti kimerítitek az erőiteket az eredménytelen támadásokban.
— Más szóval — mondta Paul — mozdulatlanságra vannak kárhoztatva.
— Miközben ti tetszésetek szerint mozoghattok.
— Tőled tanultam ezt a taktikát — mondta Paul. — Kicsúszott a kezükből a kezdeményezés, ami azt jelenti, hogy elvesztették a háborút.
Gurney lassan, sokatmondóan elmosolyodott.
— Az ellenség pontosan ott van, ahol akarom — mondta Paul. Megint Gurneyra pillantott. — Nos, Gurney, beállsz hozzám a hadjárat végéig?
— Hogy beállok-e? — Gurney rámeredt. — Uram, én nem hagytalak el téged! Te voltál az, aki elhagyott engem… abban a hitben, hogy meghaltál. Én pedig, magamra hagyatva, éltem, ahogy tudtam, és vártam a pillanatot, amikor az életemet adhatom azért, amiért érdemes — Rabban haláláért.
Zavart csend telepedett rájuk.
Egy női alak mászott fel hozzájuk a sziklák között, a csuklya és a szűrőmaszk közül kivillanó szeme hol Paulra, hol a másik férfira ugrott. Megállt Paul előtt. Gurney figyelmét nem kerülte el, hogy milyen közel állt hozzá, mint aki hozzá tartozik.
— Csani — mondta Paul —, ez itt Gurney Halleck. Már beszéltem róla.
A nő Halleckre nézett.
— Emlékszem.
— Hová mentek a többiek a mesteren? — kérdezte Paul.
— Csak elterelték, hogy legyen időnk biztonságba helyezni a fölszerelést.
— Hát akkor… — Paul elhallgatott, beleszimatolt a levegőbe.
— Szél jön — mondta Csani.
Fentről a gerincről kurjantás hallatszott:
— Hé! A szél!
Gurney figyelő szeme előtt hirtelen felgyorsult a fremenek mozgása, nagy lett a sürgés-forgás, érzett rajta a sietség. Amit nem tudott kiváltani a féreg, azt kiváltotta a széltől való félelem. A fűszeres a hernyótalpain odacammogott alájuk, a gerinc tövébe, a fremenek utat nyitottak neki a sziklák között… aztán olyan pontosan a helyükre kerültek a sziklák, hogy Gurney nem tudta volna megmondani, hol volt a bejárat:
— Sok ilyen rejtekhelyetek van? — kérdezte Paultól.
— Még annál is több — Paul Csanira nézett. — Keresd meg Korbát! Mondd meg neki, hogy Gurney figyelmeztetett, hogy vannak a csempészek között olyanok, akikben nem lehet megbízni.
Csani egy pillantást vetett Gurneyra, aztán Paulra, bólintott, és már ott sem volt, gazellaként szökellt le a sziklákon.
— Hozzád tartozik — mondta Gurney.
— Az elsőszülöttem anyja — mondta Paul. — Újra van egy Leto az Atreidesek között.
Gurney nem válaszolt, csak a szeme nyílt nagyra.
Paul figyelmes szemmel nézte a lent folyó nyüzsgést. A déli égbolton most már sötét mustárszínű fal magasodott, egyre gyakoribb szélrohamok korbácsolták föl a port körülöttük.
— Öltözz fel — mondta Paul. Ő is feltette a csuklyáját, a maszkját.
Gurney engedelmeskedett, örömmel tette az arca elé a szűrőt.
Paul hangja tompán szűrődött ki a maszk alóclass="underline"
— Kik azok, akikben nem bízol, Gurney?
— Van néhány újonc — mondta Gurney. — Kintiek… — Elhallgatott, hirtelen elcsodálkozott magán, hogy milyen könnyen jött a szájára ez a szó, a nem arrakisiak enyhén megvető jelzője. Kintiek.
— És? — ösztökélte Paul.
— Nem olyanok, mint a megszokott szerencsevadászok — folytatta Gurney. — Valami keményebb fajzat.
— Harkonnen-kémek?
— Azt hiszem, uram, hogy ezek nem Harkonnen-bérencek. Arra gyanakszom, hogy császári szolgálatban állnak. Mintha a Salusa Secundus szaga érződne rajtuk.
Paul éles pillantást vetett rá.
— Sardaukarok?
Gurney megvonta a vállát.
— Lehet, de jól álcázzák.
Paul bólintott, miközben arra gondolt, milyen könnyen illeszkedett bele Gurney a régi szerepbe, a hűséges Atreides-szolga szerepébe… de finom fenntartásokkal… különbségekkel. Az Arrakis megváltoztatta őt is.
Két csuklyás fremen bukkant elő lent a sziklák közül, megindultak feléjük. Az egyik nagy, fekete batyut hozott a vállán.
— Hová lettek az embereim? — érdeklődött Gurney.
— Biztos helyre vitték őket, a sziklák közé — mondta Paul. — Van itt egy barlangunk, a Madárbarlang. A vihar után majd eldöntjük, mi legyen velük.
Egy hang kiáltott le fentrőclass="underline"
— Muad-Dib!
Paul odafordult, látta, hogy egy fremen őrszem int, hogy ideje lemenni a barlangba. Intett, hogy tudomásul vette.
Gurney arcán új kifejezés jelent meg, ahogy most ránézett.
— Te vagy Muad-Dib? — kérdezte. — A sivatagi lidérc?
— Ez a fremen nevem — mondta Paul.
Gurney elfordult, nyomasztó, baljós előérzet fogta el. Az embereinek a fele holtan feküdt a homokon, a másik fele fogságban. Az újoncok, azok a gyanús alakok nem érdekelték, de a többiek között remek emberek voltak, jó cimborák, akikért felelősnek érezte magát. „A vihar után majd eldöntjük, mi legyen velük.” Ezt mondta az előbb Paul, ezt mondta Muad-Dib. És Gurneyban fölidéződtek a Muad-Dibről, a Lisan al-Gaibról terjengő történetek: hogy megnyúzott egy Harkonnen-tisztet, hogy dobot csináljon a bőréből, hogy halálra szánt önkéntesek, fedaykinok vették körül, akik az ajkukon halotti dallal rohantak a csatába…
Muad-Dib!
A fölfelé kapaszkodó fremenek odaértek eléjük, könnyedén fölugrottak egy kiszögellésre. A sötétebb képű megszólalt:
— Mindent biztonságba helyeztünk, Muad-Dib. Most már jobb, ha lemegyünk.
— Rendben van, Stilgar.
Gurney megfigyelte a jövevény hangját — félig parancsoló volt, félig kérő. Ez volt a Stilgar nevű férfi, az új fremen legendák másik alakja!
Paul ránézett a batyura, amelyet a másik hozott.
— Mi van abban, Korba?
Stilgar válaszolt:
— A fűszeresben volt. Ennek a barátodnak a névjele van rajta, benne egy baliset. Sokszor hallottam már tőled, milyen csodákat tud művelni Gurney Halleck a balisettel.
Gurney szemügyre vette a férfit, a szűrőálarc mögül kibukkanó fekete szakállat, az éles tekintetet, a sasorrot.
— Gyors az esze járása a társadnak, uram — mondta Gurney. — Köszönöm, Stilgar.
Stilgar intett a másiknak, hogy adja oda Gurneynak a batyut, és azt mondta:
— A herceg uradnak köszönjed. Az ő védelme révén lehetsz most itt.
Gurney elvette a batyut. Meglepték ennek a társalgásnak a kemény mellékzöngéi. Volt valami kihívó Stilgar viselkedésében, és Gurney azon tűnődött, lehetséges-e, hogy a fremen féltékeny rá. Megjelenik itt egy Gurney Halleck nevű ember, aki még az Arrakis előtti időkben ismerte Pault, aki olyan közös kalandokban osztozott vele, amelyeknek Stilgar már nem lehet részese…
— Ti ketten vagytok azok, akiket a legszívesebben vallok a barátaimnak — mondta Paul.