— Stilgarnak, a fremennek mindenütt ismerik a nevét — mondta Gurney. — Én szívesen számítok a barátaim közé mindenkit, aki a Harkonnenek vérét ontja.
— Kezet fognál Gurney Halleck barátommal, Stilgar? — kérdezte Paul.
Stilgar lassan kinyújtotta a kezét, megszorította Gurney kardmarkolattól kérges tenyerét.
— Kevesen vannak, akik nem hallottak Gurney Halleckről — mondta, aztán elengedte. Paulhoz fordult. — Nyakunkon a vihar!
— Gyerünk — mondta Paul.
Stilgar elfordult, megindult előttük a sziklák között, levezette őket egy kanyargós ösvényen egy árnyékba borult hasadékba, ahonnan bejutottak a barlang elnyúló bejárójába. A fremenek sietve elszigetelték mögöttük a bejárati nyílást. A parázsgömbök fényében széles, boltozatos üreg látszott, az egyik oldalán magas kőerkély, ahonnan folyosó nyílt.
Paul felugrott oda, a nyomában Gurneyval; bementek a folyosóba. A többiek egy másik nyílásban tűntek el, a bejárattal szemben. Paul átvezette Gurneyt egy előtéren, aztán be egy bordó kárpitokkal kibélelt helyiségbe.
— Itt egy darabig nyugodtan beszélgethetünk — mondta Paul. — A többiek tiszteletben fogják tartani a…
Cintányér éles hangja csattant odakint. Riadó! Kiáltozás, fegyverpengés követte. Paul sarkon fordult, visszarohant, át az előtéren, ki a külső üreg fölötti erkélyre. Gurney ott rohant a nyomában, kivont késsel.
Alattuk, a barlang padlóján összevissza kavarogtak a küzdő alakok. Paul megtorpant egy pillanatra, fölmérte a helyzetet, a szeme elkülönítette a fremenek burnuszait a velük szemben állók ruházatától. Érzékelése, amelyet az anyja kiképzett a legfinomabb árnyalatok megkülönböztetésére is, kiemelt egy áruló jelet: a fremenek ellenfelei csempészöltözéket viseltek ugyan, de ezek a csempészek hármasával küzdöttek, és ha megszorongatták őket, háromszög alakzatba húzódtak össze…
Ez a fajta közelharc szinte névjegye volt a Császár sardaukarjainak.
A tömegben az egyik fedaykin észrevette Pault, és csatakiáltása harsogóan visszhangzott a barlangban:
— Muad-Dib! Muad-Dib! Muad-Dib!
Egy másik tekintet is megakadt Paulon: egy fekete kés suhant feléje. Paul lebukott, a kés pengve a sziklának vágódott mögötte, Paul a szeme sarkából látta, hogy Gurney felkapja.
A hármas alakzatok most már csak védekeztek.
Gurney odatartotta a kést Paul arca elé, rámutatott a hajszálvékony aranyberakásra a markolatnál, az oroszlános császári címerre.
Eszerint csakugyan sardaukarok voltak!
Paul kilépett a sziklaerkély szélére. Már csak három sardaukar volt talpon. Véres rongykupacokként hevertek összevissza a fremenek és a sardaukarok a barlang kövén.
— Állj! — kiáltotta el magát Paul. — Paul Atreides herceg parancsolja! Állj!
A küzdők tétován megtorpantak.
— Ti ott, sardaukarok! — dörrent rá Paul a megmaradt csoportra. — Kinek a parancsára merészeltek fenyegetni egy uralkodó herceget?! — Aztán, ahogy az emberei feléjük nyomultak, gyorsan hozzátette: Állj, ha mondom!
A sarokba szorított hármas egyik tagja fölegyenesedett.
— Ki állítja, hogy sardaukarok vagyunk?! — csattant fel.
Paul elvette Gurneytól a kést, fölemelte.
— Ez! — vetette oda.
— És ki állítja, hogy uralkodó herceg vagy? — förmedt rá a másik.
Paul a fedaykinok felé intett.
— Ők. Az Arrakist a ti Császárotok adományozta az Atreides-háznak. Az Atreides-háznak pedig én vagyok a feje!
A sardaukar némán, feszülten állt.
Paul szemügyre vette. Magas volt, kifejezéstelen képű, a bal orcáján halvány forradás. A viselkedése haragról és zavarodottságról árulkodott, mégis ott érzett rajta az a gőg, amely nélkül egy sardaukar mintha meztelen lett volna — és amely akkor is felöltöztette, ha nem volt rajta ruha.
Paul ránézett az egyik fedaykin parancsnokra.
— Korba, hogy kerültek hozzájuk a fegyverek?
— A cirkoruháik titkos zsebeiben rejtegették.
Paul végignézett a szanaszét heverő sebesülteken és halottakon, aztán ismét a fedaykin felé fordult. Nem kellettek szavak. A másik lesütötte a szemét.
— Hol van Csani? — kérdezte Paul, és lélegzet-visszafojtva várta a választ.
— Stilgar kivitte. — Korba a fejével a másik folyosó felé bökött, aztán a halottakra és sebesültekre pillantott. — Ezért a hibáért én vagyok a felelős, Muad-Dib.
— Hányan voltak ezek a sardaukarok, Gurney? — kérdezte Paul.
— Tízen.
Paul könnyedén leugrott a barlang padlójára, gyors léptekkel odament, megállt karnyújtásnyira a sardaukarok szószólója előtt.
A fedaykinok nyugtalanul, ugrásra készen álltak körülöttük. Nem volt az ínyükre, hogy Paul így kiteszi magát a veszélynek. Ez volt az, aminek a megakadályozására az életüket tették föl, mert a fremenek meg akarták őrizni Muad-Dib bölcsességét.
Paul nem fordult meg, úgy szólt hátra:
— Hányat veszítettünk?
— Négyen megsebesültek, ketten meghaltak, Muad-Dib.
Paul mozgást látott a sardaukarok mögött. Csani és Stilgar bukkant elő a másik nyílásból. Figyelmét ismét a sardaukarokra fordította, tekintete összeakadt a szószóló idegenül fehér szemének tekintetével.
— Mi a neved? — förmedt rá.
A férfi teste megfeszült, jobbra-balra villant a tekintete.
— Nyughass! — szólt rá Paul. — Nyilvánvaló, hogy azt a parancsot kaptátok, hogy kutassátok föl és öljétek meg Muad-Dibet. Lefogadom, hogy ti javasoltátok, hogy a déli sivatag felé keressetek fűszert.
A mögötte álló Gurney levegő után kapott. Paul arcán egy kis mosoly futott át.
— Most azonban nemcsak Muad-Dibet látjátok magatok előtt — mondta Paul. — Nektek hét halottatok van, nekünk kettő. Sardaukarok ellen nem is rossz, igaz?
A másik feléje hajolt, aztán megtorpant, ahogy a fedaykinok előrenyomultak.
— A nevedet kérdeztem — mondta Paul, aztán segítségül hívta a Hang erejét: — Mondd meg a neved!
— Aramsam kapitány, Császári Sardaukar Alakulat! — vágta rá a férfi. Aztán leesett az álla. Zavarodottan meredt Paulra. Mintha egy csapásra eltűnt volna az a fensőbbség, amellyel eddig ezt a barbár barlangszállást szemlélte.
— Mondhatom, Aramsam kapitány, a Harkonnenek minden pénzt megadnának azért, amit most megtudtál — mondta Paul. — És a Császár! Ő mit meg nem adna, hogy megtudhassa, hogy az álnok hitszegése ellenére még mindig életben van egy Atreides!
A kapitány jobbra-balra pillantott a két megmaradt emberére. Paul szinte látta a fejében forgó gondolatokat. A sardaukarok sohasem adták meg magukat, a Császárt azonban mindenképpen értesíteni kell erről a fenyegető veszélyről!
Még mindig a Hangot használva, Paul ráparancsolt:
— Add meg magad, kapitány!
A kapitány balján álló sardaukar váratlanul Paul felé ugrott, de tulajdon kapitányának késvillanása lökte vissza. Rongycsomóként roskadt a földre, a melléből kiállt a kés markolata.
A kapitány farkasszemet nézett a másik megmaradt társával.
— Én döntöm el, hogy mi szolgálja legjobban Őfelségét — mondta. — Világos?
A másik sardaukar tartása ellazult.
— Dobd le a fegyvert — szólt rá a kapitány.
A sardaukar engedelmeskedett.
A kapitány ismét Paul felé fordult.
— Megöltem érted egy bajtársamat — mondta. — Ezt ne felejtsük el.
— A foglyaim vagytok — mondta Paul. — Megadtátok magatokat nekem. Hogy éltek-e, haltok-e, mellékes. — Intett az őröknek, hogy vigyék el őket, aztán egy kézmozdulattal magához hívta azt a fedaykint, aki előzőleg megmotozta a foglyokat.