Az őrök körülvették a sardaukarokat, és elvonszolták őket.
Paul odahajolt a fedaykin füléhez.
— Muad-Dib — mondta a másik, mielőtt Paul megszólalhatott volna —, én kudarcot vallottam a…
— Én voltam a hibás, Korba — szakította félbe Paul. — Figyelmeztetnem kellett volna, hogy mit keress. A jövőben, ha sardaukarokat motozol meg, ne felejtsd el, ami ma történt! És azt se, hogy mindegyiknek van egy-két hamis lábkörme, amit ha összeraknak a testükön elrejtett egyéb apróságokkal, üzemképes rádióadót tudnak összeállítani. Abban is biztos lehetsz, hogy a fogaik egy része sem az, aminek látszik. A hajukban szigadrót tekercsek vannak, olyan hajszálvékonyak, hogy alig lehet észrevenni, de olyan erősek, hogy ha azzal fojtanak meg valakit, a feje sem marad a helyén. Ha sardaukarokkal van dolgod, át kell világítani és meg kell szondázni őket — kemény sugárzással és visszaverttel is — és leborotválni róluk az utolsó szőrszálat is. És amikor végeztél, számíthatsz rá, hogy nem találtál meg mindent!
Fölpillantott Gurneyra, aki közben közelebb húzódott, és. figyelmesen hallgatta.
— Akkor a legjobb, ha megöljük őket — mondta a másik.
Paul megrázta a fejét, de nem vette le a szemét Gurneyról.
— Nem. Azt akarom, hogy megszökjenek!
Gurney rámeredt.
— Sire… — rebegte.
— Tessék.
— Ennek az emberednek igaza van! Azonnal öljétek meg a foglyokat! Tüntessétek el minden nyomukat! Ti itt a császári sardaukarokat szégyenítettétek meg! Amikor a Császár ezt megtudja, nem nyugszik addig, amíg lassú tűzön meg nem süt!
— Nem valószínű, hogy a Császárnak erre módja lesz — mondta Paul. Lassan, fagyos hangon beszélt. Valami történt benne az előbb, mialatt farkasszemet nézett a sardaukarokkal. Döntések egész sora összegeződött a tudatában. — Gurney — mondta —, sok Liga-tag lebzsel Rabban körül?
Gurney kihúzta magát, összeszűkült a szeme.
— Ennek a kérdésnek semmi…
— Igen vagy nem?! — dörrent rá Paul.
— Az Arrakison hemzsegnek a Liga ügynökei. Úgy veszik a fűszert, mintha a világegyetem legnagyobb kincse volna. Mit gondolsz, máskülönben miért merészkedtünk volna be ilyen mélyen a…
— Az is, a világegyetem legnagyobb kincse — mondta Paul. — Az ő szemükben.
Stilgar és Csani felé nézett, akik most feléje tartottak a barlangon át.
— És mi tartjuk a kezünkben, Gurney!
— A Harkonnenek tartják a kezükben! — ellenkezett Halleck.
— Mindent az tart a kezében, aki el tudja pusztítani — mondta Paul. Egy intéssel belefojtotta Gurneyba a további megjegyzéseket, aztán odabólintott Stilgarnak, aki Csanival az oldalán megállt előtte.
Paul a bal kezébe vette a sardaukar kését, odanyújtotta Stilgarnak.
— A törzs javát szolgálja az életed — mondta neki. — Ki tudnád ontani az életem vérét ezzel a késsel?
— A törzs javáért — dörmögte Stilgar.
— Akkor használd! — mondta Paul.
— Mi ez, kihívás? — förmedt rá Stilgar.
— Ha én kihívlak — mondta Paul —, akkor üres kézzel hagyom, hogy végezz velem.
Stilgar gyorsan, indulatosan szusszant egyet.
— Usul! — mondta Csani. Gurneyra pillantott, aztán megint Paulra.
Mialatt Stilgar azt fontolgatta, mit feleljen, Paul folytatta:
— Stilgar vagy, ízig-vérig harcos. Amikor a sardaukarokkal kitört itt a küzdelem, mégsem voltál az első sorban. Az volt az első gondolatod, hogy biztonságba helyezd Csanit.
— Az unokahúgom — mondta Stilgar. — Ha egy pillanatig kételkedtem volna benne, hogy a fedaykinjaid elbánnak azzal a söpredékkel…
— Miért Csani volt az első gondolatod? — szakítottá félbe éles hangon Paul.
— Nem… nem Csani volt az első gondolatom.
— Hanem?
— Te — vallotta be Stilgar.
— Gondolod, hogy kezet tudnál emelni rám? — kérdezte Paul.
Stilgar egész teste megremegett.
— A dolgok rendje — mormolta.
— Az is a dolgok rendje, hogy a sivatagban talált idegeneket megöljük, és elvesszük a vizüket mint Shai-hulud ajándékát — mondta Paul. — Egyszer, egy éjjel te mégis életben hagytál két ilyen idegent, az anyámat és engem.
Stilgar szótlanul, reszketve bámult rá.
— A dolgok rendje megváltozik, Stil. Te magad is megváltoztatod — mondta Paul.
Stilgar lenézett a kezében tartott késre és rajta a sárga címerre.
— Amikor majd hercegként uralkodom Arrakeenben, mellettem Csanival, gondolod, hogy lesz időm Tabr sziecs vezetésének napi gondjaival törődni? — kérdezte Paul. — Te talán foglalkozni szoktál minden egyes család belső ügyeivel?
Stilgar továbbra is csak a kést nézte:
— Azt hiszed, le akarom vágni a tulajdon jobb kezemet? — csattant fel Paul.
Stilgar lassan ráemelte a szemét.
— Te! — mondta Paul. — Azt hiszed, megfosztanám akár magamat, akár a törzset a te bölcsességedtől és erődtől?
Stilgar halkan azt mondta:
— Azt a törzsbeli ifjút; akinek ismerem a nevét, azt az ifjút meg tudnám ölni a párviadalban, ha Shai-hulud is úgy akarná. De a Lisan al-Gaibot nem tudnám bántani. Tudtad te ezt, amikor a kezembe adtad a kést!
— Tudtam — ismerte el Paul.
Stilgar kinyitotta a kezét. A kés csörrenve lehullt a kőre.
— Megváltozik a dolgok rendje — mondta.
— Csani — szólt Paul —, eredj el az anyámhoz, küldd el ide, hogy kikérhessük a tanácsát, ha…
— De azt mondtad, lemegyünk délre! — méltatlankodott Csani.
— Hibás döntés volt — mondta Paul. — Nem ott vannak a Harkonnenek. Nem ott van a háború.
Csani mély sóhajtással tudomásul vette a dolgot, sivatagi asszonyhoz illően, akinek tudomásul kellett vennie minden kényszerűséget az állandó veszéllyel terhes életben.
— Átadsz az anyámnak egy üzenetet, amely csak neki szól — folytatta Paul. — Megmondod neki, hogy Stilgar elfogad engem az Arrakis uralkodójának, de meg kell találni a módját, hogy a fremen ifjak ezt párviadal nélkül tudomásul vegyék.
Csani ránézett Stilgarra.
— Tedd, amit mond — dörmögte Stilgar. — Mind a ketten tudjuk, hogy legyőzhetne… és a kezemet sem tudnám ráemelni… a törzs javáért.
— Elhozom az anyádat — mondta Csani.
— Ne hozd, hanem küldd! — mondta Paul. — Stilgar ösztöne igazat súgott: erősebb vagyok, amikor te biztonságban vagy. Ott maradsz a sziecsben!
Csani tiltakozni akart, aztán lenyelte.
— Sihaya… — szólította meg Paul azon a néven, amelyen csak ő szokta szólítani. Aztán gyors mozdulattal elfordult, pillantása összeakadt Gurney villámló tekintetével.
Paul és az idősebb fremen szóváltása alig hatolt el Gurney tudatába: mintha valami felhő vette volna körül azóta, hogy Paul megemlítette az anyját.
— Az anyád… — kérdezte Paultól.
— Idaho mentett meg minket a támadás éjjelén — mondta Paul. Még mindig a Csanitól való elváláson járt az esze. — Most éppen…
— Mi lett Duncan Idahóval, uram? — kérdezte Gurney.
— Meghalt. Az élete árán volt időnk a menekülésre.
És az a boszorkány él! gondolta Gurney. Aki ellen bosszút esküdtem — életben van! És Paul herceg szemlátomást nem tudja, miféle szörnyeteg az, aki a világra hozta. A gonosz dög! Elárulta a tulajdon gyermeke apját a Harkonneneknek!