— A kétségbeesett ellenfél mindenre el van szánva — jegyezte meg Gurney.
— Mi nem vagyunk mindenre elszánva? — kérdezte Stilgar.
Gurney sötét tekintetet vetett rá.
— Te nem éltél benne a fremen álomban — figyelmeztette Paul. — Stil arra a sok vízre gondol, amit vesztegetésre fordítottunk, a sok évre, aminek el kell telnie, mielőtt az Arrakis kivirágozhatik. Nem azt…
— Grrr — mondta vicsorítva Gurney.
— Miért ilyen mord? — érdeklődött Stilgar.
— Csata előtt mindig mord — mondta Paul. — Így működik Gurney jó kedélye.
Gurney ajka lassan széles farkasvigyorra húzódott, fehéren kivillant a fogsora a cirkoruha állkelyhe fölött.
— Hogyne volnék mord, amikor arra gondolok, hány szegény Harkonnen-lélek fog gyónás és feloldozás nélkül megválni a gazdája testétől!
Stilgar kuncogott egyet.
— Gurney úgy beszél, mint egy fedaykin!
— Halálra szánt önkéntesnek született — vetette oda Paul, és közben azt gondolta: Foglalják csak el magukat az évődéssel, mielőtt összemérjük az erőnket azzal a lentivel! Odanézett a sziklaperem résére, aztán vissza Gurneyra. A trubadúrharcos szemlátomást megint borongott. Sötéten nézett maga elé.
— Az aggodalom kiszívja az erőt — mormogta Paul. — Erre te tanítottál annak idején, Gurney.
— Hercegem — mondta Gurney —, a fő gondom az atombomba. Ha atommal ütsz rést a Pajzsfalon…
— A fentiek nem fognak atomfegyvert használni ellenünk — mondta Paul. — Nem mernek… mégpedig ugyanazért, amiért nem merik megkockáztatni, hogy megsemmisítsük a fűszer forrását.
— De hát a rendelkezés, amely megtiltja az…
— Rendelkezés! — csattant fel Paul. — Nem az tartja vissza a Házakat attól, hogy atomfegyvert használjanak egymás ellen, hanem a félelem! A Nagy Egyezmény elég világosan fogalmaz: „Aki atomerőt alkalmaz emberek ellen, annak a bolygóját meg kell semmisíteni.” Mi azonban a Pajzsfalat robbantjuk föl, nem embereket.
— Ez már szőrszálhasogatás — mondta Gurney.
— A fenti szőrszálhasogatók kapva kapnak majd rajta — mondta Paul. — Ne vesztegessünk rá több szót!
Elfordult, és arra gondolt, bárcsak valóban olyan magabiztos volna. Aztán azt kérdezte:
— Mi van a városiakkal? Elfoglalták már a helyeiket?
— El… — dünnyögte Stilgar.
Paul ránézett.
— Mi nem tetszik?
— Csak nem fér a fejembe, hogy ennyire meg lehet bízni a városiakban.
— Valamikor én is városi voltam — jegyezte meg Paul.
Stilgar megdermedt. Elvörösödött.
— Muad-Dib tudja, hogy nem azt akartam monda…
— Tudom, mit akartál mondani, Stil. De nem az teszi az embert, amit te gondolsz róla, hanem az, amit csinál a valóságban! Ezeknek a városiaknak fremen vér folyik az ereikben. Csak még nem tanulták meg, hogy téphetik széjjel a láncaikat. Majd mi megtanítjuk nekik!
Stilgar bólintott, bánatos hangon válaszolt:
— A régi szokás hatalma, Muad-Dib. A Temetősíkságon megtanultuk, hogy lenézzük a falulakókat.
Paul Gurneyra pillantott, látta, hogy figyelmesen nézi Stilgart.
— Mondd csak, Gurney, miért űzték el a sardaukarok a városiakat az otthonaikból?
— Régi nóta, hercegem. Azt remélték, hogy nem tudunk megbirkózni a menekülők áradatával.
— A gerillák olyan hosszú ideje nem jelentenek veszélyt — mondta Paul —, hogy a hatalmasok elfelejtették, hogyan kell harcolni ellenük. A sardaukarok a kezünkre játszottak! Elkaptak néhány városi asszonyt; elszórakoztak velük, a zászlórúdjaikra meg feltűzték azoknak a férfiaknak a fejét, akik tiltakoztak. Izzó gyűlöletet ébresztettek maguk ellen azokban az emberekben, akik máskülönben egyszerű kényelmetlenségnek tekintették volna az eljövendő küzdelmet, és legfeljebb azt gondolták volna, hogy új urakat kapnak a régiek helyett. A sardaukarok nekünk dolgoznak, Stilgar!
— A városiak csakugyan elszántnak látszanak — ismerte el Stilgar.
— Frissen lángol bennük a gyűlölet — mondta Paul. — Ezért használjuk őket rohamcsapatként.
— Iszonyú mészárlást fognak véghezvinni közöttük a sardaukarok — mondta Gurney.
Stilgar bólintott.
— Megmondtuk nekik, mire számíthatnak — mondta Paul. — De tudják, hogy ahány sardaukarral sikerül végezniük, annyival kevesebb jut ránk. Tudjátok, barátaim, nekik most már van miért meghalniuk. Rájöttek, hogy ők egy nép! Eszmélőben vannak!
A távcsőnél kuporgó őrszemből fojtott kiáltás szakadt ki. Paul odament a sziklahasadékhoz, kiszólt:
— Mi az?
— Nagy a kavarodás odalenn, Muad-Dib! — sziszegte a figyelő. — Annál a hatalmas fémsátornál. Egy őrkocsi érkezett a nyugati peremfal felől, és mintha sólyom került volna a sziklafürjek közé!
— Megérkeztek az elbocsátott sardaukarjaink — mondta Paul.
— Máris bekapcsolták a pajzsot az egész leszállópálya körül — mondta a figyelő. — Látom, ahogy vibrál a levegő még a raktártelep szélénél is, ahol a fűszert tartották!
— Most már tudják, kivel állnak szemben — mondta Gurney. — Reszkessenek csak a gyalázatos Harkonnenek, hogy él még egy Atreides!
Paul odaszólt a távcsőnél levő fedaykinnak:
— Figyeld a Császár hajójának zászlórúdját! Ha az én zászlómat húzzák föl…
— Attól te ne félj — jegyezte meg Gurney.
Paul látta az értetlenséget Stilgar arcán.
— Ha a Császár elismeri az igényemet — magyarázta —, akkor ennek jeleként megmutatja, hogy ismét az Atreides-zászló loboghat az Arrakis fölött. Abban az esetben a második haditervet alkalmazzuk, és csak a Harkonnenek ellen indítunk támadást; a sardaukarok nem avatkoznak bele, hagyják, hogy magunk között intézzük el a nézeteltérést.
— Nincs nekem tapasztalatom az ilyen kinti dolgokban — mondta Stilgar. — Hallottam persze ilyesmiről, de szerintem nem valószínű, hogy a…
— Nem kell hozzá tapasztalat, hogy az ember rájöjjön, mit fognak tenni — mondta Gurney.
— Új zászlót húznak föl a magas hajón — mondta a figyelő. — Sárga a zászló… a közepén vörös-fekete kör.
— No, ez csalafinta húzás — mondta Paul. — Az a KHAFT lobogója.
— Ugyanaz, mint a többi hajókon — mondta a fedaykin.
— Nem értem — szólt Stilgar.
— Ez csakugyan csalafinta húzás volt! — mondta Gurney. — Ha a Császár az Atreides-zászlót húzatta volna föl, utána már nem visszakozhatott volna. Túl sok a közelben a megfigyelő. Fölvonathatta volna a Harkonnen-zászlót is a császári hajón — az lett volna csak az egyértelmű megnyilvánulás! De nem, ő a KHAFT zászlaját lobogtatja meg: közli a fentiekkel… — Gurney az ég felé mutatott — … hogy hol a profit! Közli velük, hogy fütyül rá, Atreides van-e itt vagy más!
— Mennyi idő múlva éri el a vihar a Pajzsfalat? — kérdezte Paul.
Stilgar elfordult, kérdezett valamit a mögöttük várakozó egyik fedaykintól. Néhány pillanat múlva visszament Paul mellé.
— Nagyon hamar, Muad-Dib! Hamarabb, mint vártuk. És inkább minden viharok ük-ükanyja ez… talán hatalmasabb is, mint szeretnéd.
— Ez a vihar az én viharom — mondta Paul, és látta a néma, ámult döbbenetet azoknak a fedaykinoknak az arcán, akik meghallották. — Ha megrázná az egész világot, akkor sem lenne hatalmasabb, mint szeretném! Teljes erővel, egyenesen a Pajzsfalnak tart?