— Van valami elképzelésed arról, hogy ki lehet az a Muad-Dib? — kérdezte a Császár.
— Biztosan az Ummák közül való — mondta a báró. — Egy fremen fanatikus, valami vallási kalandor. Rendszeresen felütik a fejüket az ilyenek a civilizáció peremvidékein. Felséged tudja ezt…
A Császár rápillantott az Igazmondójára, aztán megint a báróra szegezte mord tekintetét.
— És semmi mást nem tudsz erről a Muad-Dibről?
— Őrült — mondta a báró. — De minden fremen őrült egy kicsit.
— Hogyhogy?
— Az emberei a nevét rikoltva vetik bele magukat a harcba. Az asszonyok hozzánk vágják a csecsemőiket, belerohannak a késeinkbe, hogy rést nyissanak, ahol a férfiak támadhatnak. Nincs bennük semmi… semmi… józanság!
— Micsoda elvetemültség — mormolta a Császár, és a báró figyelmét nem kerülte el a gúnyos hangsúly. — Mondd csak, kedves báróm, átkutattad az Arrakis déli sarkvidékét?
A báró tágra nyílt szemmel meredt a Császárra, meghökkentette a témaváltás.
— De hát… mint tudod, Felség, az az egész terület lakhatatlan, a szelek és a férgek uralják. Még csak fűszer sincs azokon a részeken!
— Nem kaptál olyan jelentéseket űrdereglyékről, hogy zöld foltok láthatók arrafelé?
— Mindig voltak ilyen hírek. Egyiknek-másiknak utánanéztünk, még régen. Találtunk is egy-két növényt. Sok topterünk odaveszett. Túl sokba került, Felség. Nem olyan vidék az, ahol tartósan megmaradhat az ember.
— Úgy — mondta a Császár. Csettintett az ujjával, a tróntól balra kinyílt egy ajtó. Az ajtóban megjelent két sardaukar és közöttük egy négyévesforma kislány.
Fekete aba volt rajta, a csuklyája hátravetve, kilátszott a nyakánál a cirkoruha. A szeme csupakék fremen szem volt, az arca kerek babaarc. Úgy látszott, egy csöppet sem fél, és volt valami a tekintetében, ami megmagyarázhatatlan aggodalmat keltett a báróban.
Még a vén Bene Gesserit Igazmondó is hátrahőkölt, ahogy a gyermek elment mellette, és elhárító kézmozdulatot tett. A vén boszorkát szemlátomást megrendítette a kislány megjelenése.
A Császár megköszörülte a torkát, szóra nyitotta a száját, de a gyermek szólalt meg elsőnek — cérnahangja volt, még ott sejlett benne valami halvány selypítés, de tisztán lehetett érteni.
— Szóval ez ő — mondta. Odament az emelvény széléhez. — Szó, ami szó, nem valami impozáns látvány — csak egy ijedt öregember, aki szuszpenzorok nélkül még a saját teste súlyát sem tudja megtartani!
Olyan elképesztő volt ez a váratlan kijelentés egy gyermek szájából, hogy a báró a haragja ellenére szótlanul, tátott szájjal meredt rá. Ki ez, valami törpe? kérdezte magában.
— Kedves báróm — mondta a Császár —, engedd meg, hogy bemutassam Muad-Dib húgát.
— Muad-Dib hú… — A báró a Császárra fordította a tekintetét. — Nem értem.
— Néha én is úgy tartom, hogy jobb félni, mint megijedni — mondta a Császár. — Jelentették nekem, hogy azokon a te lakhatatlan déli sarkvidéki területeiden emberi tevékenység jelei tapasztalhatóak.
— De az lehetetlen! — méltatlankodott a báró. — A férgek… ott csak homok van egészen a…
— Úgy látszik, ezek az emberek nem zavartatják magukat a férgektől — mondta a Császár.
A kislány leült az emelvény szélére a trón mellett, lelógatta a lábát, kalimpált a levegőben. Különös magabiztossággal vette szemügyre a környezetét.
A báró csak nézte a kalimpáló lábat, a fekete köpeny lobogását, a kelme alól kivillanó sarut.
— Sajnálatos módon — folytatta a Császár — csak öt csapatszállító járművet küldtem oda egy könnyű rohamosztaggal, hogy hozzanak néhány foglyot kihallgatásra. Összesen egy csapatszállítót sikerült visszahozni, és három foglyot. Képzeld el, báróm, hogy a sardaukarjaimat kis híján lemészárolta egy főleg asszonyokból, gyermekekből és öregekből álló csapat! Ez a gyermek vezette az egyik támadó osztagot.
— Látod, Felség? — fakadt ki a báró. — Látod, milyenek?
— Hagytam, hogy elfogjanak — mondta a kislány. — Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy nekem kelljen közölni a bátyámmal, hogy megölték a fiát.
— Csak egy maréknyi emberemnek sikerült elmenekülnie — mondta a Császár. — Hallod? Elmenekülnie!
— Őket is elintéztük volna — mondta a gyermek —, ha nincsenek a lángszórók.
— A sardaukarjaim végső kétségbeesésükben a csapatszállító sugárhajtóművét lángszóróként használták — mondta a Császár. — Csak ez tette lehetővé, hogy elmeneküljenek a három foglyukkal. Jól jegyezd meg, kedves báróm: a sardaukarok kénytelenek voltak pánikszerűen visszavonulni asszonyok, gyermekek és öregek elől!
— Teljes erővel támadnunk kell! — mondta rekedt hangon a báró. — Ki kell irtanunk még az írmagját is a…
— Csendet! — dörrent rá a Császár. Előrecsúszott a trónon. — Elég ebből! Ne becsüld le az intelligenciámat! Van képed itt állni és a szemembe mondani, hogy…
— Felség! — szólt közbe a vén Igazmondó.
A Császár csöndre intette.
— Azt állítod, hogy nem tudsz arról, ami ott folyik, sem arról, hogy miféle harcosok ezek?! — A Császár félig fölemelkedett a trónról. — Minek nézel te engem, báró?!
A báró két lépést hátrált. Rabban volt, gondolta. Rabban tette ezt velem! Rabban a tudtom nélkül…
— És az a megrendezett konfliktus Leto herceggel! — mondta halkan, szinte dorombolva a Császár, miközben visszaült a trónra. — Milyen gyönyörűen taktikáztál!
— Felség! — szólt közbe könyörgő hangon a báró. — Miről…
— Hallgass!
A vén Bene Gesserit a Császár vállára tette a kezét, odahajolt, valamit súgott a fülébe.
Az emelvényen ülő kislány abbahagyta a kalimpálást, megszólalt:
— Ijeszd meg még jobban, Shaddam! Nem rendes dolog, hogy élvezem, de akkora öröm, hogy nem tudok ellenállni neki!
— Nyughass, gyermek — mondta a Császár. Előrehajolt, Alia fejére tette a kezét, rámeredt a báróra. Lehetséges volna, báró? Csakugyan olyan együgyű volnál, ahogy az Igazmondóm állítja? Nem ismered föl ebben a gyermekben a szövetségesed, Leto herceg leányát?
— Az apám sohasem volt a szövetségese — mondta a gyermek. — Az apám meghalt, és ez a vén gazember Harkonnen most lát engem először.
A bárónak egy szó sem jött ki a száján, csak meredten nézte. Amikor végre megjött a hangja, akkor is csak annyit tudott kinyögni:
— Ki…?
— Alia vagyok, Leto herceg és Lady Jessica leánya, Paul Muad-Dib herceg húga — mondta a gyermek. Lelökte magát az emelvényről, leugrott a kihallgatási terem padlójára. — A bátyám megígérte, hogy a zászlórúdjára tűzi föl a fejedet, és azt hiszem, helyesen teszi.
— Csitt, gyermek — mondta a Császár. Hátradőlt, a tenyerébe támasztotta az állát, úgy tanulmányozta a bárót.
— Nekem nem parancsol a Császár — mondta Alia. Megfordult, fölnézett az öreg Tisztelendő Anyára. — Ő tudja!
A Császár fölpillantott az Igazmondójára.
— Miről beszél ez a kislány?
— Ez a gyermek egy förtelem! — fakadt ki az öregasszony. — Az anyja nagyobb büntetést érdemel, mint bárki a történelemben! Nem pusztulhat el elég gyorsan ez a gyermek, sem az, aki a világra szülte! — Az öregasszony Aliára mutatott. — Kotródj az agyamból!
— TP? — suttogta a Császár. Visszakapta a pillantását Aliára. — Anyaisten!