— Nem érted, Felség — mondta az öregasszony. — Nem telepátia, hanem benne van az agyamban! Olyan, mint a többiek, az elődeim, akik nekem adták az emlékeiket. Ott van az agyamban! Nem lehet, de mégis ott van!
— Miféle többiek? — förmedt rá a Császár. — Mi ez a zagyvaság?
Az öregasszony fölegyenesedett, leeresztette a kezét.
— Többet mondtam a kelleténél, de annyi bizonyos, hogy ezt a gyermeket, aki minden, csak nem gyermek, el kell pusztítani! Már régen figyelmeztettek minket erre a veszélyre, és tudtuk, hogyan akadályozhatjuk meg a világra jöttét, de a saját nővérünk árult el bennünket!
— Összevissza beszélsz, vénasszony — mondta Alia. — Nem tudsz semmit, csak locsogsz, mint a bolond! — Alia lehunyta a szemét, nagyot sóhajtott, visszafojtotta a lélegzetét.
Az öreg Tisztelendő Anya felnyögött, megtántorodott.
Alia kinyitotta a szemét.
— Hát így történt — mondta. — Kozmikus véletlen volt… és ti is eljátszottátok benne a magatok szerepét.
A Tisztelendő Anya mindkét kezét maga elé tartotta, mintha el akarta volna taszítani Aliát.
— Mi folyik itt? — csattant fel a Császár. — Gyermek, te csakugyan át tudod adni a gondolataidat másoknak?
— Egyáltalán nem erről van szó — mondta Alia. — Ha nem születek a te bőrödbe, akkor nem tudok a te fejeddel gondolkodni.
— Öljétek meg — mormogta az öregasszony, és megmarkolta a trón támláját, nehogy elessen. — Öljétek meg! — A mélyen ülő, öreg szem mereven nézte Aliát.
— Csönd legyen — mondta a Császár, és szemügyre vette Aliát. — Gyermek, érintkezésbe tudsz lépni a bátyáddal?
— A bátyám tudja, hogy itt vagyok — mondta Alia.
— Meg tudod neki mondani, hogy adja meg magát, ha élve akar viszontlátni?
Alia tiszta ártatlansággal mosolygott föl rá.
— Szó sem lehet róla — mondta.
A báró tétova lépésekkel odament Alia mellé.
— Felség — mondta könyörögve —, én semmit sem tudok a…
— Ha még egyszer félbeszakítasz, báró — mondta a Császár —, többé senkit sem tudsz félbeszakítani! — Nem vette le a pillantását Aliáról, összehúzott szemmel vizsgálgatta. — Azt mondod, szó sem lehet róla? Ki tudod olvasni a gondolataimból, mit csinálok, ha nem engedelmeskedsz nekem?
— Már mondtam, hogy nem vagyok gondolatolvasó — mondta Alia —, de a szándékaid világosak telepátia nélkül is.
A Császár fenyegetően nézett rá.
— Gyermek, a ti helyzetetek reménytelen! Csak egy szavamba kerül, és a haderőm ezt az egész bolygót egyetlen…
— Nem olyan egyszerű a dolog — szólt közbe Alia. Ránézett a két Liga-tagra. — Kérdezd csak meg őket!
— Oktalanság szembeszegülni velem — mondta a Császár. — A legkisebb kérésemet sem tanácsos megtagadnod.
— Mindjárt jön a bátyám! — mondta Alia. — Tőle még egy Császárnak is reszketnie kell, mert vele van az igazság ereje, és reá mosolyog az ég.
A Császár fölpattant.
— Most már elég ebből a komédiából! A bátyádat az egész bolygójával együtt ízzé-porrá…
Dübörgés hallatszott, megremegett az egész helyiség körülöttük. Hirtelen ömleni kezdett a homok a trón mögött, ahol a fémsátor a Császár hajójához illeszkedett. Egy pillanatra mintha megfeszült volna mindenkin a bőr, ahogy bekapcsolódott egy nagy hatósugarú pajzs.
— Mondtam, hogy jön a bátyám — szólt Alia.
A Császár megállt a trón előtt, a fülére szorította a jobb kezét, a kis szervorádióból hallatszó helyzetjelentést hallgatta. A báró két lépést hátrált, Alia mögé állt. A sardaukarok elfoglalták a helyüket az ajtóknál.
— Visszavonulunk az űrbe, és átcsoportosítjuk az erőinket — mondta a Császár. — Báróm, bocsánatot kérek tőled. Ezek az eszeveszettek csakugyan a vihar leple alatt támadnak! Most majd megismerik a Császár haragját! — Aliára mutatott. — Lökjétek ki a viharba! Végezzen vele az!
Ahogy ezt meghallotta, Alia hátraugrott, mintha megrémült volna.
— Majd meglátjuk, kivel végez a vihar! — visította, és egyenesen belehátrált a báró karjába.
— Elkaptam, Felség! — kiáltotta a báró. — Akár most rögtön úúúúúúúú…! — Ellökte Aliát magától, a kislány a földre esett, a báró a bal karjához kapott.
— Sajnálom, nagypapa — mondta Alia. — Megismerkedtél az Atreidesek gom-dzsabbarjával. — Fölállt, a földre dobott egy sötétlő kis tűt.
A báró hátratántorodott. Kidülledt szemmel meredt a bal tenyerén vöröslő vágásra.
— Te… te… — Oldalt. hengeredett a szuszpenzoraiban, a feje félrebukott, a szája elernyedt, egy arasszal a padló fölött mozdulatlanul függött az egész hatalmas, lottyadt, élettelen hústömeg.
— Ezek nem normálisak — hördült föl a Császár. — Gyorsan! Be a hajóba! Majd megtisztítjuk ezt a bolygót az egész…
Tőle balra szikrák villantak. Egy gömbvillám pattant le a falról, pattogva-recsegve megérintette a fémpadlót. Égett szigetelés szaga áradt szét a szelamlikban.
— A pajzs! — kiáltotta az egyik sardaukartiszt. — A külső pajzs kiment! Ezek…
A szavait fémes recsegés-ropogás nyomta el, a Császár mögött megremegett, megingott a hajó fala.
— Lelőtték a hajó orrát! — ordította valaki.
Porfelhő öntötte el a szobát. A védelmében Alia fölpattant, eliramodott az ajtó felé.
A Császár megfordult, intett az embereinek, megindult a vészkijárat felé, amely a trón mögött nyílt a hajó oldalában. A kezével jelt adott egy sardaukartisztnek, aki odaszökkent hozzá a porfátylon át.
— Itt fogunk ellenállni! — parancsolta a Császár.
Újabb dörgés rázta meg a fémfalakat. A terem túlsó végében kivágódott a kétszárnyú ajtó, szélfútta homok tódult be rajta, ordítozás hallatszott mögüle. A fényben egy pillanatra kirajzolódott egy kicsiny, fekete köpenyes alak — Alia iramodott ki, hogy keressen egy kést, és ahogy fremen harcosi neveltetése diktálta, végezzen a sebesült Harkonnen-zsoldosokkal és sardaukarokkal. A sardaukarokból álló házi őrség a zöldessárga ködben a nyílás felé rontott, fegyverrel a kezükben félkört formáltak, hogy fedezzék a Császár visszavonulását.
— Mentsd magad, Sire! — kiáltotta egy sardaukartiszt. — A hajóba!
A Császár azonban ott állt egymaga az emelvényén, és az ajtó felé mutatott. Azon a részen szétrobbant körülbelül negyvenméternyi fémfal, és a szelamlik ajtaja immár a homoktengerre nyílt. Porfelhő függött alacsonyan a külvilág fölött, pasztellszínekbe mosódó messzeségből sodorta a szél. Villámok csapdostak belőle, s a köd fátylán át is látni lehetett a villanásokat, ahogy a vihar elektromos erőtere semlegesítette a pajzsokét. A síkság tele volt küzdőkkeclass="underline" sardaukarokkal és szökellő, pergő-forgó burnuszos alakokkal, akik mintha a viharfelhőből zúdultak volna le rájuk.
És mindez csak a kerete volt annak, amire a Császár ujja mutatott.
A por ködéből vibráló körvonalak rendezett tömege bukkant elő, hatalmas, magasba emelkedő domborulatok, kristályosan villózó szegéllyel — néhány pillanat múlva már ki lehetett venni, hogy tátott szájú homokférgek sűrű falanxa közeledik, mindegyiken fremen harcosok csapata. Ék alakzatban, sziszegve, vágtak át a síkságon kavargó zűrzavaron, a fremenek köpenyei csapkodtak a szélben.
Megállíthatatlanul törtek a császári hajó felé, miközben a sardaukarok a történelem során először álltak dermedt döbbenetben egy támadás előtt, amelyet felfogni is alig tudtak.