— Majd figyelem a képernyőket, hátha meglátok egy Liga-tagot.
— Nem fogsz. Még a tulajdon ügynökeik sem látják őket szemtől szembe. A Liga ugyanolyan féltékenyen őrzi a titkosságát, mint az űrszállítási monopóliumát. Ne tegyél semmit, amivel veszélyeztetnéd a mi űrfuvaroztatási előjogainkat…
— Gondolod, azért rejtőzködnek, mert mutánsok, és már nincs is… emberi külsejük?
— Ki tudja? — A herceg vállat vont. — Ezt a rejtélyt aligha fogjuk éppen mi megoldani. Vannak sokkal sürgetőbb gondjaink is — közöttük te magad.
— Én?
— Az anyádnak az volt a kívánsága, hogy én közöljem veled, fiam. Az a helyzet, hogy valószínűleg megvannak benned a potenciális Mentát-képességek.
Paul rámeredt az apjára, egy pillanatig nem jutott szóhoz.
— Mentát? Én?! De hát…
— Hawat is úgy véli, fiam. Hidd el.
— De azt hittem, a Mentát-képzést csecsemőkorban kell elkezdeni, csak nem lehet az alanynak megmondani, mert gátolná a korai… — Elhallgatott, egyetlen tiszta képletbe állt össze benne minden előzmény. — Értem — mondta.
— Elérkezik a nap — mondta a herceg —, amikor a potenciális Mentátnak meg kell tudnia, mi folyik, mert nem lehet már passzív tárgya a képzésnek. A Mentátnak részt kell vállalnia a döntésben, hogy folytassák-e a képzést, vagy hagyják abba. Van, aki folytatja, van, aki képtelen rá. Ezt csak a potenciális Mentát képes önmagáról teljes bizonyossággal megállapítani.
Paul megdörgölte az állát. A sokféle különleges tudás, amelyet Hawattól és az anyjától kapott — az emlékezetfejlesztés, a tudat-összpontosítás, az izmok fölötti uralom, az érzékelés finomítása, a nyelvek, a hangsúlyok finomságai — mindezt most egyszeriben új szemszögből látta, fogta fel.
— Egyszer majd te leszel a herceg, fiam — mondta az apja. — Egy Mentát herceg… páratlan lenne. El tudod dönteni most, vagy időre van szükséged?
A fiú válaszában nem volt nyoma tétovázásnak.
— Folytatom!
— Páratlan bizony — mormogta a herceg, és Paul látta, hogy büszke mosoly ül az arcára. A mosoly megdöbbentette a fiút: a herceg sovány arca most halálfejre emlékeztetett. Paul lehunyta a szemét, megint föltámadt benne annak a félelmetes célnak az érzete. Talán Mentátnak lenni félelmetes cél, gondolta.
De mihelyt erre a gondolatra összpontosított, új tudatossága már nemet is mondott rá.
Lady Jessicával és az Arrakisszal hozta meg az igazi gyümölcsét az a Bene Gesserit-koncepció, hogy legendákat ültetünk el a Missionaria Protectiva útján. Már régóta hasznosnak bizonyult, hogy a Bene Gesserit tagjainak védelmére célzatos próféciákat hintünk el az egész ismert világmindenségben, de még nem találkoztunk olyan helyzettel, amikor szélsőséges körülmények között ilyen tökéletesen összhangban lett volna a személy és az előkészítés. Az Arrakison nemcsak a profetikus legendák fogantak meg, hanem még a sallangok is (köztük a Tisztelendő Anya fogalma, a canto és respondu és jórészt a Shari-a Panoplia Propheticus is). Most már azt sem vonja kétségbe senki, hogy Lady Jessica rejtett képességeit hallatlanul alábecsültük.
Lady Jessica körül, az arrakisi nagyterem sarkaiban, de a többi szabad padlófelületen is halmokban, tornyokban állt összecsomagolt életük: ládák, dobozok, táskák, zsákok, egyik-másik már félig kicsomagolva. Jessica hallotta, amint a Liga űrkompjának rakodói letették az újabb rakományt a bejáratnál.
A terem közepén állt. Lassan körbefordult, fölnézett, végigjártatta a tekintetét az árnyékba boruló faragásokon, falifülkéken, ablakmélyedéseken. A hatalmas helyiség a régmúltat idézte. Jessicának a Bene Gesserit iskolája jutott az eszébe, a Nővérek Nagyterme. De az iskolában barátságos, meleg volt az összbenyomás. Itt csak rideg kő vette körül.
Az építész messzire visszanyúlt a múltba ezekért a támpilléres falakért, ezekért a sötét drapériákért, gondolta. A boltíves mennyezet kétemeletnyire magasodott föléje. Jessica biztosra vette, hogy a hatalmas keresztgerendákat a világűrön át szállították az Arrakisra, iszonyú költséggel. Ennek a rendszernek egyetlen bolygóján sem nőttek fák, amelyekből ilyen gerendákat lehetett volna készíteni — hacsak nem fautánzat volt.
Jessica úgy vélte, aligha az.
Ez volt a kormányzói palota az Óbirodalom idején. Akkor kevésbé számított a költség. Akkor még nem voltak itt a Harkonnenek, nem állt új mamutvárosuk, Carthag, az a közönséges, harsány hely körülbelül kétszáz kilométernyire északkeletre, a Rögös Vidéken túl. Leto bölcsen választotta ezt a helyet kormányzói székhelyéül. Jól hangzott a neve is, Arrakeen, történelmi név volt. És kisebb volt a város, könnyebben lehetett megtisztítani, védelmezni.
A bejárat felől ismét a lerakott ládák zörgése ütötte meg a fülét. Jessica fölsóhajtott.
Tőle jobbra, egy doboznak támasztva állt a herceg apjának portréja. A csomagolómadzag rojtokban csüngött róla, furcsa díszítésként. Jessica bal kezében is fogott még egy madzagdarabot. A portré mellett egy fekete bikafej állt, fényes táblára erősítve. A fej sötét szigetként komorlott az összegyűrt csomagolópapír tengerében. A tábla a padlón feküdt, a bika fényes orra a mennyezetre meredt, mintha az állat kihívó bömbölésre készült volna ebben a visszhangzó teremben.
Jessica eltűnődött, mi késztette rá, hogy ezt a két dolgot csomagolja ki először: a fejet és a portrét. Tudta, hogy van valami jelképes benne. Azóta nem érzett magában ilyen ijedtséget, ilyen bizonytalanságot, hogy a herceg beszerzői elvitték az iskolából.
A fej és a portré…
Csak fokozták a zavarodottságát. Megborzongott, fölpillantott a magasba, a keskeny ablakokra. Még csak kora délután volt itt, de ezen a szélességi fokon feketének, hidegnek látszott az égbolt — sokkal sötétebbnek, mint a Caladan meleg kékje. Jessicába belenyilallt a honvágy.
Olyan messze van a Caladan!
— Hát itt vagy?
Leto herceg hangja volt.
Jessica megpördült, meglátta a herceget, aki határozott léptekkel tartott feléje az ebédlőbe vezető boltíves átjáró felől. Fekete egyenruhája, mellén a vörös sólymos címerrel poros volt és gyűrött.
— Azt hittem, már eltévedtél ebben az undok hodályban — mondta.
— Hideg hely — mondta Jessica. Szemével beitta a herceg magas alakját, sötét bőrét, melyről olajfaligetek jutottak az eszébe és a kék vízen megcsillanó, aranyló napfény. Füstösen szürkéllett a szeme, az arca azonban ragadozóarc volt: sovány, csupa éles vonás, kiszögellés.
Jessica szívét hirtelen félelem szorította össze. A herceg olyan vad, olyan fékezhetetlen lett, amióta úgy határozott, hogy meghajol a Császár parancsa előtt!
— Mintha az egész város hideg volna — tette hozzá.
— Piszkos, poros kis helyőrségi székhely — mondta a herceg. — De majd megváltoztatjuk. — Körülnézett a teremben. — Ezek nyilvános helyiségek, ünnepélyes alkalmakra. Most néztem szét a családi lakosztályokban, a déli szárnyon. Azok barátságosabbak. — Közelebb lépett, megérintette Jessica karját, csodálóan nézte.