Paul lehunyta a szemét, kirekesztette a fájdalmat a gondolataiból, hogy várjon, amíg eljön az ideje — ahogy egyszer, régen várt azzal is, hogy meggyászolja az apját. Most átadta magát a nap összegyűlt fölfedezéseinek — a zavaros jövőnek és Alia rejtőzködő jelenlétének a tudatában.
A jövőlátás minden felhasználása közül ez volt a legkülönösebb. „Benyomakodtam a jövőbe, hogy elhelyezzem a szavaimat ott, ahol csak te hallhatod meg — mondta volt Alia. — Ezt még te sem tudod megtenni, bátyám! Érdekes játék, kedvemre való. És mit is akartam mondani… igen, megöltem a nagyapánkat, a tébolyodott vén bárót! Alig szenvedett.”
Ezzel csönd lett. Paul időérzéke még észlelte, ahogy Alia visszahúzódott.
— Muad-Dib…
Paul kinyitotta a szemét, meglátta maga fölött Stilgar fekete szakállas ábrázatát, a sötét szempárban harci tűz égett.
— Megtaláltátok az öreg báró holttestét — mondta Paul.
Stilgar megdermedt, a lélegzete is elállt.
— Ezt honnét tudhattad…? — suttogta. — Most bukkantunk rá a hullájára abban a nagy fémszerkezetben, amelyet a Császár emeltetett!
Paul eleresztette a füle mellett a kérdést. Látta, hogy Gurney visszatért két fremen társaságában, akik egy fogoly sardaukart támogattak maguk között.
— Itt van egy, uram — mondta Gurney. Intett az őröknek, hogy állítsák meg a foglyot öt lépésnyire Paultól.
Paul észrevette, hogy a sardaukar szemében kábult döbbenet ül. Kékes véraláfutás húzódott az orrnyergétől a szája szögletéig. Szőke, klasszikus arcvonású fajta volt, ez a külső szinte rangjelzésnek számított a sardaukarok között, a szakadt egyenruhán azonban nem látszott semmilyen jelzés, leszámítva a császári címerrel díszített aranygombokat és a megtépázott paszományt a nadrágján.
— Azt hiszem, tiszt, uram — mondta Gurney.
Paul bólintott.
— Én Paul Atreides herceg vagyok — mondta. — Érted, amit mondok, ember?
A sardaukar rezzenéstelenül meredt rá. Hosszú ideig hallgatott.
— Válaszolj — förmedt rá Paul —, különben lehet, hogy vége a Császárodnak!
A férfi pislogott, nyelt egyet.
— Ki vagyok én? — kérdezte Paul.
— Paul Atreides herceg vagy — mondta rekedten a sardaukar.
Paul szemében túl alázatosnak rémlett, de hát a sardaukarok mindeddig nem is sejtették, hogy megtörténhet velük olyasmi, ami ezen a napon megtörtént. Nem ismertek mást, csak a győzelmet, és Paul most ébredt rá, hogy ez önmagában is gyengeség lehet. Félretette ezt a gondolatot, hogy később majd számításba veszi a saját kiképzési tervében.
— Az üzenetemet kell elvinned a Császárnak mondta Paul. Az ősi szavakkal fogalmazta meg: Én, egy Nagy Ház hercege, a Császár vérrokona, szavamat adom az Egyezmény előírása szerint. Ha a Császár és az emberei leteszik a fegyvert, és idejönnek elém, a tulajdon életemmel felelek az életükért. Paul fölemelte a bal kezét, megmutatta a sardaukarnak a hercegi pecsétgyűrűt. — Esküszöm erre itt!
A másik megnyalta a száját, Gurneyra pillantott.
— Igen — mondta Paul. — Csak egy Atreides vallhatja magáénak Gurney Halleck engedelmes hűségét!
— Elviszem az üzenetet — mondta a sardaukar.
— Vigyétek ki az előretolt álláshoz, és küldjétek be! — parancsolta Paul.
— Igenis, uram. — Gurney intett az őröknek, kivezette őket.
Paul visszafordult Stilgarhoz.
— Megjött Csani és az anyád — mondta Stilgar. — Csani azt kérte, hagyjuk egyedül a bánatával egy darabig. A Tisztelendő Anya a bűvszobában akart tölteni pár pillanatot, nem tudom, miért.
— Az anyám belebetegszik a vágyakozásba egy bolygó után, amelyet talán sohasem lát viszont — mondta Paul. — Ahol víz hullik az égből, és olyan sűrűn nőnek a növények, hogy nem lehet átmenni közöttük.
— Víz az égből… — suttogta Stilgar.
Paul ebben a pillanatban döbbent rá, hogy Stilgar mennyire átalakult: a fremen naibból a Lisan al-Gaib kreatúrája lett, engedelmes bámuló és befogadó. Kevesebb lett általa, és Pault mintha megcsapta volna ebben is a dzsihad szele.
Láttam, ahogy egy barátból hódoló lett, gondolta.
Hirtelen elöntötte a magányosság. Körülnézett a teremben; nem kerülte el a figyelmét, milyen tökéletesen viselkedtek az őrség tagjai a jelenlétében, mintha szemlén lettek volna. Paul érezte a lappangó, büszke versengést közöttük — mindegyik azt remélte, őt tünteti ki Muad-Dib a figyelmével.
Muad-Dib, aki minden áldás forrása, gondolta, s ez volt az élete legkeserűbb gondolata. Érzik, hogy el kell foglalnom a trónt. De azt nem tudhatják, hogy azért, hogy megakadályozzam a dzsihadot.
Stilgar megköszörülte a torkát, aztán azt mondta:
— Meghalt Rabban is.
Paul csak bólintott.
Tőle jobbra az őrök hirtelen félreugrottak, vigyázzba vágták magukat, ahogy utat engedtek Jessicának. Jessicán fekete köpeny volt, kissé a léptei is olyanok voltak, mintha homokon járt volna, de Paulnak feltűnt, hogy Jessica ebben a házban valamicskét mintha visszaváltozott volna azzá, ami egykor itt volt — egy uralkodó herceg ágyasa. A fellépésében volt valami a régi magabiztosságból.
Jessica megállt Paul előtt, lenézett rá. Látta rajta a fáradtságot, és azt is, hogy uralkodik rajta, de nem érzett részvétet. Mintha egyszerre képtelen lett volna bármiféle érzelmet érezni a fia iránt.
Amikor előzőleg belépett a nagyterembe, Jessica azon tűnődött, miért nem tudja a helyére tenni ezt a helyet az emlékei között. Idegen helyiség maradt, mintha soha nem járt volna itt, soha nem állt volna itt szeretett Letójával, soha nem rúgta volna össze itt a port a részeg Duncan Idahóval — soha, soha, soha…
Kellene, hogy legyen egy szó, amely szöges ellentéte az adabnak, az uralkodó emlékezetnek, gondolta. Kellene egy szó az önmagukat megtagadó emlékekre!
— Hol van Alia? — kérdezte.
— Odakint. Azzal foglalatoskodik, amivel minden rendes fremen gyermeknek foglalatoskodnia kell ilyenkor — mondta Paul. — Megöli a sebesült ellenséget, és megjelöli a tetemek helyét a víznyerő osztagok számára.
— De Paul…!
— Meg kell értened, hogy ezt jóságból teszi — mondta Paul. — Nem furcsa, hogy mennyire nem értjük a jóság és a kegyetlenség rejtett egységét?
Jessica rámeredt a fiára. Megdöbbentette ez a gyökeres változás. A gyermeke halála tette volna? tépelődött magában.
— Az emberek furcsákat mesélnek rólad, Paul — mondta. — Állítólag rendelkezel minden legendás hatalommal — semmi sem maradhat rejtve előtted, látod azt, amit mások nem láthatnak.
— Egy Bene Gesseritnek lehetnek kérdései a legendákról?
— Az én kezem is benne van abban, amivé lettél — ismerte el Jessica —, de nem várhatod, hogy most…
— Mit szólnál hozzá, ha sokbilliónyi életet kellene élned egyszerre? — kérdezte Paul. — Ebből lehetne csak legendát szőni! Gondolj csak arra a rengeteg tapasztalatra, a belőlük fakadó bölcsességre! A bölcsesség azonban megszelídíti a szeretetet, ugye? És új alakot ad a gyűlöletnek. Honnét tudhatnád, igazában mi könyörtelen és mi nem, amíg a mélyére nem hatoltál a kegyetlenségnek és a jóságnak egyaránt? Félned kellene tőlem, anyám! Én vagyok a Kwisatz Haderach.
Jessica kiszáradt torokkal nyelni próbált. Rövid hallgatás után azt mondta: