— Egyszer régen tagadtad, hogy te vagy a Kwisatz Haderach…
Paul megrázta a fejét.
— Többé már nem tagadhatok semmit. — Fölnézett az anyja szemébe. — Most jön a Császár és az emberei. Bármelyik pillanatban bejelenthetik őket. Állj mellém! Jól akarom látni őket. Közöttük lesz a jövendőbelim is.
— Paul! — csattant föl Jessica. — Ne kövesd el ugyanazt a hibát, amit az apád!
— Hercegnő az illető — mondta Paul. — Ő az én kulcsom a trónhoz, és soha nem is lesz más. Hibáról beszélsz? Azt hiszed, hogy azért, mert olyan vagyok, amilyenné tettél, nem érzem magamban a bosszú vágyát?
— Az ártatlanokat is sújtanád vele? — kérdezte Jessica, és magában azt gondolta: Nem szabad elkövetnie az én hibáimat!
— Nincsenek már ártatlanok — mondta Paul.
— Ezt mondjad Csaninak — vetette oda Jessica, és a rezidencia hátsó részéről nyíló folyosó felé intett.
Csani lépett be ott a nagyterembe, úgy jött a fremen őrök között, mintha észre sem vette volna, hogy ott vannak. A csuklyáját hátravetette, a cirkoruha sapkáját levette, az arcszűrője is félre volt húzva. Tétova léptekkel átjött a termen, megállt Jessica mellett.
Paul látta a könnyek nyomát az arcán. Vizet ad a halottnak. Érezte, hogy belenyilall a fájdalom, de olyan volt az egész, mintha csak Csani jelenlétében tudott volna fájdalmat érezni.
— Meghalt, kedvesem — mondta Csani. — Meghalt a fiunk.
Paul minden erejével uralkodott magán. Fölállt, kinyújtotta a karját, megérintette Csani arcát, érezte rajta a könnyek nyirkosságát.
— Őt nem pótolhatjuk — mondta —, de lesznek még fiaink. Ezt Usul ígéri. — Gyöngéden félrevonta Csanit, intett Stilgarnak.
— Tessék, Muad-Dib — mondta Stilgar.
— A Császár és az emberei már úton vannak — mondta Paul. — Én itt fogok állni. Tereljétek össze a foglyokat a terem közepén! Tíz méternél ne engedjétek közelebb őket hozzám, amíg másképp nem parancsolom!
— Értettem, Muad-Dib.
Ahogy Stilgar engedelmesen elfordult, Paul meghallotta a fremen őrök ámuló suttogását:
— Látjátok? Tudta! Senki nem mondta neki, mégis tudta!
Most már behallatszott a Császár csapatának közeledése, a sardaukarok egy menetdalt dúdoltak, hogy megőrizzék a látszatot. Halk szóváltás hallatszott a bejárat felől, Gurney Halleck jött be az őrök között, odament Stilgarhoz, beszéltek néhány pillanatig, aztán Gurney odalépett Paul mellé. Különös tekintettel nézett rá.
Gurneyt is el fogom veszíteni? tűnődött Paul. Úgy, ahogy Stilgart elveszítettem — hogy barát helyett kreatúra lesz?
— Nincsen náluk hajító- vagy lőfegyver — mondta Gurney. — Személyesen győződtem meg róla. — Körülpillantott a teremben, megnézte Paul előkészületeit. — Feyd-Rautha Harkonnen is közöttük van. Kiemeljem?
— Ne, jöjjön csak…
— Van néhány Liga-tag is, akik különleges elbánást követelnek, és azzal fenyegetőznek, hogy embargót rendelnek el az Arrakis ellen. Megígértem nekik, hogy átadom az üzenetüket.
— Hadd fenyegetőzzenek!
— Paul! — sziszegte mögötte Jessica. — A Ligáról van szó!
— Nemsokára kihúzom a méregfogukat — mondta Paul.
Most elgondolkodott a Ligán, azon a hatalmon, amely olyan hosszú időn át specializálódott egyvalamire, hogy élősködő lett belőle, mely már nem tudott attól az élettől függetlenül létezni, amelyből táplálkozott.
A Liga soha nem mert kardot ragadni… és most már nem is tudott. Elfoglalhatták volna az Arrakist akkor, amikor ráébredtek, milyen hibát követtek el azzal, hogy a melanzs tudatmélyítő hatására építették föl az egész navigációs rendszerüket. Megtehették volna, élvezhették volna a dicsőségüket egy rövid ideig, aztán elpusztultak volna. Ehelyett inkább pillanatról pillanatra éltek, abban a reményben, hogy a tengerből, amelynek vizében úsznak, majd csak felbukkan egy új gazdaállat, amelyen élősködni lehet…
A korlátozott jövőlátó képességgel megáldott Liga-navigátorok elkövették a végzetes tévedést: mindig a sima, biztonságos utat választották, amely azonban csak lefelé vezet, a pangáshoz.
Most jól megnézhetik az új gazdaállatukat, gondolta Paul.
— Aztán van egy Bene Gesserit Tisztelendő Anya, aki azt állítja, hogy az anyád barátja — mondta Gurney.
— Az anyámnak nincsen barátja a Bene Gesseritek között.
Gurney megint körülnézett a nagyteremben, aztán odahajolt Paul füléhez.
— Thufir Hawat is velük van, uram! Nem tudtam kettesben maradni vele, de a régi kézjelzéseinkkel értésemre adta, hogy eddig a Harkonneneknek dolgozott, és azt hitte, meghaltál. Azt mondja, hagyjuk a többiek között.
— Ott hagytad Thufirt azok között a…
— Ő akarta… és én is így tartottam helyesnek. Ha… ha valami hibázik, akkor ott van, ahol kézben tudjuk tartani. Ha nem, akkor pedig van egy emberünk az ellenség között.
Paul azokra a képtöredékekre gondolt, amelyeket ennek a pillanatnak a lehetőségeiről látott eddig — és arra az idővonalra, amelyiken Thufirnál egy mérgezett tű volt, melyet a Császár parancsára kellett használnia „az ellen a senkiházi herceg ellen”…
A bejáratnál az őrök félreálltak, lándzsáik rövid folyosót alkottak. Ruhák suhogása hallatszott, lábak csosszantak a homokon, amely beszállingózott a Rezidencia épületébe is.
IV. Shaddam, a Padisah Császár bevezette az embereit a terembe. Burzegi sisakja elveszett valahol, vörös haja kócosan meredezett a fején. Az egyenruhájának bal ujja fölszakadt a varrás mentén. Nem volt a derekán öv, nem volt nála fegyver, de a személyisége úgy vette körül, mint valami erőtérbuborék, amely mindenkit illő távolságban tartott tőle.
Egy fremen lándzsa ereszkedett eléje, megállította ott, ahol Paul parancsolta korábban. A többiek egy csoportban megtorpantak mögötte, csoszogó lábak, színes öltözékek, bámuló arcok egyvelegeként.
Paul pillantása végigszaladt a csoporton, látta a nőket, akik rejtegetni próbálták a sírás nyomait, látta a talpnyalókat, akik eljöttek, hogy páholyból élvezzék a sardaukargyőzelmet, és most itt álltak, némán a vereség döbbenetétől. Paul látta Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya csillogó gombszemét is kivillanni a fekete csuklyája alól, mellette pedig Feyd-Rautha Harkonnen alattomosan lapuló, sovány alakját.
Ezt az arcot már megmutatta nekem az idő, gondolta Paul.
Valami mozdulat magára vonta a figyelmét Feyd-Rautha mögött, odanézett, észrevett egy keskeny, ravasz arcot, amellyel még sohasem találkozott, sem az időben, sem az időn kívül. Úgy érezte, ismernie kellene azt az arcot, és az érzéshez valami kis félelem is társult.
Odahajolt az anyjához, suttogva megkérdezte:
— Az az alak a Tisztelendő Anyától balra, az a sunyi képű… az kicsoda?
Jessica odanézett. Megismerte az arcot a herceg egykori kartotékjaiból.
— Fenring gróf — mondta. — Ő volt itt az elődünk. Nem tud életképes utódot nemzeni… és életveszélyes.
A Császár kifutófiúja, gondolta Paul. És ez a gondolat ostorként vágott végig a tudatán, mert a Császárt már számtalan társaságban látta a lehetséges jövők képeiben — Fenring gróf azonban egyetlenegyszer sem jelent meg azokban a jövőlátomásokban.
Ekkor jutott Paulnak az eszébe, hogy a tulajdon tetemét is számtalan szálán látta már az idő hálójának, de egyszer sem látta meg a halála pillanatát.