Azért nem pillanthattam meg ezt az embert, mert ő az, aki megöl? tűnődött Paul.
Egy pillanatra rossz előérzet fogta el. Erőt vett magán, levette a szemét Fenringről, szemügyre vette a maroknyi megmaradt sardaukar közlegényt és tisztet, látta az arcukon a keserűséget és a kétségbeesett elszántságot. Itt-ott megragadta a figyelmét egyik-másik arc kifejezése: a tisztek méregették a helyiséget, az előkészületeket, még mindig azon mesterkedtek magukban, hogy valamiképpen győzelemmé változtassák a vereséget.
Paul tekintete legvégül megakadt egy magas, szőke nőn. Zöld szeme volt, arisztokratikus szépségű, fennkölten klasszikus arca, melyen nem látszott könnyek nyoma, nem látszott vereség. Anélkül hogy megmondták volna, Paul tudta, ki ez: a Bene Gesserit-tanítvány hercegnő, kinek arcát sok nézőpontból megmutatta már neki az idő: Irulan.
A kulcsom a trónhoz, gondolta.
Aztán mozgást látott az embercsoportban, előtűnt egy arc, egy alak — Thufir Hawat! A jól ismert, barázdás arc, a sötét foltos ajak, a görnyedt tartás, a törékenyen öreges külső…
— Ott van Thufir Hawat — mondta Paul. — Engedjétek közelebb!
— Uram… — mondta Gurney.
— Engedjétek közelebb — ismételte meg Paul.
Gurney bólintott.
Hawat csoszogó léptekkel előbbre jött, előtte fölemelkedett, aztán mögötte visszaereszkedett egy fremen lándzsa.
A vizenyős szempár Paulra sandított, mérlegelőn, kutatón.
Paul egy lépést tett feléje; megérezte a várakozó feszültséget a Császár és emberei között.
Hawat pillantása Paul mögé szegeződött, és az öregember megszólalt:
— Lady Jessica, én csak a mai napon tudtam meg, milyen igazságtalan voltam veled gondolatban. Nem kell megbocsátanod.
Paul várt, de az anyja nem szólt.
— Thufir, öreg barátom — mondta Paul —, amint láthatod, nem fordulok háttal semmilyen ajtó felé.
— A világmindenség tele van ajtókkal — mondta Hawat.
— Az apám fia vagyok? — kérdezte Paul.
— Inkább a nagyapádé — mondta reszelős hangon Hawat. — Olyan a viselkedésed, és olyan a tekinteted is.
— Mégis az apám fia vagyok — mondta Paul. — Mert azt mondom neked, Thufir, hogy fizetségül a sok évért, amelyen át a családomat szolgáltad, most akármit kérhetsz tőlem, amit akarsz. De akármit! Akarod most az életemet, Thufir? A tiéd! — Egy lépést tett előre, leeresztett karral, látta Hawat szemében a megvilágosodást.
Tisztában van már vele, hogy tudok az álnokságról, gondolta.
Lehalkította a hangját, félig suttogva mondta, hogy csak Hawat hallja:
— Komolyan gondolom, Thufir. Ha végezni akarsz velem, essünk túl rajta!
— Én csak még egyszer elébed akartam állni, hercegem — mondta Hawat. Paul csak most vette észre, milyen erőfeszítésébe kerül az öregembernek, hogy talpon maradjon. Odanyúlt, átfogta Hawat vállát, és ahogy megtámogatta, érezte a keze alatt az izmok reszketését.
— Fájdalmaid vannak, öreg barátom? — kérdezte.
— Vannak, vannak, hercegem — ismerte el Hawat —, de az örömöm nagyobb. — Félig megfordult Paul karjai között, előrenyújtotta a bal tenyerét, a Császár felé tartotta, hogy jól lássék az ujjai közé szorított aprócska tű.
— Látod, Felség? — szólt oda. — Látod a csalárd tűdet? Azt hiszed, hogy én, aki az egész életemet az Atreidesek szolgálatának szenteltem, most kevesebbet adok nekik, mint az életemet?
Paul megtántorodott, ahogy az öregember összerogyott a karjai között, érezte a teljes elernyedést, a halál súlyát. Gyöngéden leeresztette Hawatot a padlóra. Fölegyenesedett, intett az őröknek, hogy vigyék el a testet.
Némaság telepedett a teremre, amíg végrehajtották a parancsát.
A Császár arcán szorongó várakozás ült. A tekintet, mely eddig sohasem árulkodott félelemről, immár halálra váltan meredt Paulra.
— Felség… — vetette oda Paul, és észrevette, hogy a magas hercegnő összerezzent a meglepetéstől. A szót Paul a Bene Gesserit Hang atonálisaival ejtette ki, és belevitte a megvetés és gúny minden belevihető árnyalatát.
Csakugyan Bene Gesserit-kiképzést kapott, gondolta.
A Császár megköszörülte a torkát, és megszólalt:
— Lehet, hogy tisztelt rokonom most azt képzeli, minden az ő akarata szerint lesz ezután: Ennél nagyobbat nem is tévedhetne! Megszegted az Egyezményt, atomfegyvert alkalmaztál…
— Atomfegyvert alkalmaztam egy természetes sivatagi képződmény ellen — vágott a szavába Paul. — Az utamban volt, mert hozzád siettem, Felség, hogy magyarázatot kérjek egynémely különös eljárásodra.
— Az Arrakis körül az űrben ott van a Nagy Házak egyesült hajóhada — mondta a Császár. — Csak egy szavamba kerül, és…
— Csakugyan — mondta Paul —, kis híján elfeledkeztem róluk! — Pillantása végigszaladt a Császár kíséretén, megkereste a két Liga-tagot, halkan odaszólt Gurneynak: — Azok a Liga ügynökei, Gurney, az a két kövér szürke ruhás?
— Igen, uram.
— Ti ketten — mondta Paul, és rájuk mutatott. — Tüstént eltűntök innen, és elkülditek a megfelelő üzeneteket, amelyek elindítják haza azt a flottát! Azután pedig legközelebb az engedélyemet kéritek, mielőtt…
— A Liga nem fogad el parancsot tőled! — förmedt rá a magasabbik. A társával együtt odanyomakodott a lándzsákhoz. Paul a fejével intett, hogy engedjék át őket. A két férfi előrelépett, a magasabbik kinyújtott karral rámutatott Paulra. — Nagyon lehet, hogy embargó alá kerülsz ezért a…
— Ha még egy ilyen hülyeséget hallok bármelyikőtöktől — mondta Paul —, kiadom a parancsot, amelynek nyomán vége lesz a fűszerkitermelésnek az Arrakison… egyszer és mindenkorra.
— Megőrültél?! — csattant fel a magasabbik, és fél lépést hátrált.
— Elismered tehát, hogy a hatalmamban áll megtenni? — kérdezte Paul.
A Liga-tag mintha a semmibe meredt volna egy pillanatra, aztán válaszolt:
— Igen, megtehetnéd, de nem szabad megtenned!
— Ohó! — mondta Paul, és magában bólintott. — A Liga navigátorai vagytok mind a ketten, mi?
— Igen!
Az alacsonyabbik azt mondta:
— Saját magadat is megvakítanád, és lassú halálra ítélnél mindannyiunkat. Van fogalmad róla, mit jelent, ha elvonják valakitől a fűszert, miután hozzászokott?
— A tekintet, amely csak a biztos utat nézi, sohasem lát meg semmit — mondta Paul. — A Liga megbénulna. Az emberiségből elszigetelt csoportocskák lennének az elszigetelt bolygókon. Tudjátok, lehet, hogy megteszem egyszerű rosszindulatból… vagy unalmamban…
— Beszéljük ezt meg magunk között — mondta a magasabbik Liga-tag. — Biztosan találhatunk valami olyan megoldást, amely mindkettőnknek…
— Küldjétek el az üzenetet az Arrakis körül várakozó társaitoknak — mondta Paul. — Kezdem unni ezt a vitát! Ha az a flotta nem tűnik el sürgősen a fejünk fölül, nem lesz miről beszélnünk! — A terem fala mellett várakozó híradósok felé bökött a fejével. — Használhatjátok a mi készülékeinket.
— Ezt először meg kell beszélnünk — mondta a magas. — Nem lehet csak úgy…
— Indulás! — förmedt rá Paul. — Aki meg tud semmisíteni valamit, annak abszolút hatalma van fölötte! Elismertétek, hogy a hatalmamban van, hogy megtegyem. Nem azért vagyunk itt, hogy tárgyaljunk vagy megegyezzünk! Engedelmeskedtek, vagy számolhattok az azonnali következményekkel!