— Komolyan gondolja — mondta az alacsonyabbik Liga-tag, és Paul látta, hogy elfogta őket a félelem.
A két férfi lassú léptekkel odament a fremen kommunikációs berendezésekhez.
— Engedelmeskedni fognak? — kérdezte Gurney.
— Szűk sávban látnak előre az időben — mondta Paul. — Ha előrepillantanak, egy falat látnak maguk előtt, mint az engedetlenségük következményét. Minden hajón minden navigátor, ha előrenéz, ugyanazt a falat látja. Engedelmeskedni fognak.
Paul visszafordult a Császár felé.
— Amikor megengedték neked, hogy elfoglald az apád trónját — mondta —, kikötötték, hogy gondoskodnod kell a fűszerellátásról. Cserbenhagytad őket, Felség. Tisztában vagy a következményekkel?
— Hogyhogy megengedték? Senki sem…
— Elég ebből az idétlenkedésből! — dörrent rá Paul. — A Liga olyan, mint egy folyóparti falu. Szükségük van a vízre, de csak meríteni tudnak belőle annyit, amennyire szükségük van.
Nem rekeszthetik el gáttal a folyót, nem keríthetik egészen a hatalmukba, mert ezzel felhívnák a figyelmet arra, amit kivesznek belőle, és ez végül pusztulást hozna rájuk. A Liga esetében ez a folyó a fűszerkitermelés, és én gátat emeltem az útjába. Az én gátam azonban olyan, hogy ha elpusztítják, vele pusztul a folyó is!
A Császár beletúrt vörös hajába, a tekintete egy pillanatra odaugrott a háttal álló két Liga-tagra.
— Nézd, még a Bene Gesserit Igazmondód is reszket! — mondta Paul. — Vannak más mérgek is, amelyeket a Tisztelendő Anyák felhasználhatnak a mutatványaikhoz, de ha egyszer rákapnak a fűszerre, a többi nem használ!
Az öregasszony összehúzta maga körül a formátlan fekete lebernyeget, odanyomakodott a lándzsákhoz.
— Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya — mondta Paul. — Hosszú idő telt el a Caladan óta, ugye?
Az öregasszony elnézett mellette, Jessicához intézte a szavait:
— Hát, Jessica, látom, hogy valóban a fiad az igazi. Ezért meg lehet bocsátani neked még azt az iszonytató leányodat is!
Paul lecsillapította magában a feltámadt jeges, gyilkos dühöt.
— Sohasem volt sem jogod, sem okod, hogy bármit is megbocsáss az anyámnak! — mondta.
Az öregasszony farkasszemet nézett vele.
— Próbálkozz csak meg a fortélyaiddal, vén boszorka! — mondta Paul. — Hol a gom-dzsabbarod? Próbálj csak benézni oda, ahová nem mertek benézni! Én fogok majd visszanézni rád!
Az öregasszony lesütötte a szemét.
— Nincs mondanivalód? — förmedt rá Paul.
— Én fogadtalak be az emberi lények soraiba — mormogta a Tisztelendő Anya. — Ezt ne mocskold be.
Paul fölemelte a hangját:
— Nézzétek meg jól, bajtársaim! Íme, egy Bene Gesserit Tisztelendő Anya, aki türelemmel szolgál egy ügyet, amelyet csak türelemmel lehet szolgálni! Ő és a nővérei kilencven nemzedéken át várakoztak türelemmel a géneknek és a környezeti tényezőknek a megfelelő kombinációjára, hogy létrejöjjön az az egyetlen személy, akire szükségük volt a terveikhez. Nézzétek meg! Tudja, hogy a kilencven generáció létrehozta azt a személyt. Itt állok előtte… de… soha… nem… fogok… engedelmeskedni… neki!
— Jessica! — sikoltott föl az öregasszony. — Hallgattasd el!
— Hallgattasd el magad! — mondta Jessica.
Paul rámeredt az öregasszonyra.
— Szíves örömest megfojtatnálak azért a szerepedért, amit mindebben játszottál! — mondta. — Nem tudnád megakadályozni! — vágta oda, ahogy az öregasszony haragosan kihúzta magát. — De szerintem méltóbb büntetés lesz, ha úgy kell leélned az életedet, hogy sohasem kaparinthatsz a kezed közé, sohasem vehetsz rá semmire, ami előbbre vihetné a cselszövéseiteket!
— Jessica, mit tettél? — fakadt ki a Tisztelendő Anya.
— Egyvalamit meg kell adni — mondta Paul —, részben megláttátok, mire van szüksége a fajnak, de hogy milyen rosszul láttátok meg! Azt képzelitek, hogy kézben tartjátok az emberiség szaporodását, kinemesítitek a kiválasztott keveseket a nagyszabású terveteknek megfelelően! Milyen keveset fogtok ti föl abból, ami…
— Ezekről nem szabad beszélned! — sziszegte az öregasszony.
— Csend legyen! — bömbölte Paul. A szavak mintha testet öltöttek volna, ahogy korbácsként átkígyóztak a levegőn.
Az öregasszony hátratántorodott a mögötte állók karjaiba, az arcáról minden kifejezés eltűnt, ahogy Paul ereje szinte marokra fogta a pszichéjét.
— Jessica — suttogta. — Jessica…
— Emlékszem még a gom-dzsabbarodra — mondta Paul. — Emlékezz te is az enyémre! Egy szavammal megölhetlek!
A teremben a körös-körül álló fremenek sokatmondó pillantásokat vetettek egymásra. Hiszen nem úgy szólt-e a legenda, hogy: „És a szava az örök halált hozza arra, aki szembeszegül az igazságos üggyel”?
Paul most a magas hercegnőre fordította a tekintetét, aki ott állt császári atyja mellett. Nem vette le róla a szemét, úgy mondta:
— Felség, mind a ketten tudjuk, mi a kiút.
A Császár a lányára nézett, aztán Paulra.
— Mit merészelsz?! Még hogy te! Egy sehonnai kalandor, egy utolsó senki, aki…
— Már bevallottad, ki vagyok — mondta Paul. — Tisztelt rokonod, mint említetted. Elég már ebből a komédiából!
— Az uralkodód vagyok — mondta a Császár.
Paul a kommunikációs berendezés mellett álló Liga-tagokra pillantott, akik már arccal feléje fordultak. Az egyikük bólintott.
— Kényszeríthetlek — mondta Paul.
— Próbáld csak meg! — nyögte ki rekedten a Császár.
Paul csak szó nélkül farkasszemet nézett vele.
A hercegnő az apja karjára tette a kezét.
— Apám — szólította meg, és selymesen lágy, megnyugtató volt a hangja.
— Hagyd ezeket a fortélyaidat! — mondta a Császár. — Nem kell megtenned, leányom. Vannak más lehetőségeink is, és…
— De ez olyasvalaki, aki méltó rá, hogy a fiad legyen — mondta Irulan.
Az öreg Tisztelendő Anya, aki közben összeszedte magát, odafurakodott a Császár mellé, a füléhez hajolt, valamit súgott.
— A te érdekedben emel szót — mondta csendesen Jessica.
Paul továbbra is az aranyhajú hercegnőt nézte. Halkan odaszólt az anyjának:
— Az Irulan, a legidősebbik, ugye?
— Igen.
Csani odalépett Paul másik oldalára.
— Akarod, hogy elmenjek, Muad-Dib? — kérdezte.
Paul rápillantott.
— Hogy elmenj? Soha többé nem mégy el mellőlem!
— Semmi sem köt össze bennünket — mondta Csani.
Paul egy pillanatig némán nézett le rá, aztán azt mondta:
— Csak igazat halljak a szádból, én Sihayám! — Ahogy a lány válaszolni akart, az ajkára tett ujjával elhallgattatta. — Ami összeköt bennünket, azt nem lehet szétbontani — mondta. — És most figyelj erősen, mert később majd a te bölcsességeddel akarom újra látni mindezt!
A Császár és az Igazmondója közben halkan, szenvedélyesen vitatkozott.
Paul ismét az anyjához intézte a szót:
— A Tisztelendő Anya most emlékezteti a Császárt, hogy benne volt az egyezségükben, hogy egy Bene Gesseritnek kell a trónra kerülnie, és Irulan az, akit erre neveltek.
— Ez volt a tervük? — érdeklődött Jessica.
— Nem nyilvánvaló? — kérdezte Paul.
— Én is látom, amit te! — förmedt rá Jessica. — A kérdésemmel csak az eszedbe szerettem volna idézni, hogy fölösleges olyasmire okítanod, amire én tanítottalak meg!