Paul ránézett, még látta, hogy az anyjának fagyos mosoly suhan át az arcán.
Gurney Halleck odahajolt közéjük.
— Emlékeztetlek, uram — mondta —, hogy egy Harkonnen is van abban a bandában! — A fejével a sötét hajú Feyd-Rautha felé bökött, aki egy lándzsának szorult a bal oldalon. — Az a bandzsa, ott balra. Ritka gonosz egy pofája van! Egyszer megígérted, hogy…
— Köszönöm, Gurney — mondta Paul.
— Ő a ta-báró… illetve most már báró, hogy az öreg meghalt — mondta Gurney. — Megteszi majd ő is. Úgy…
— El tudsz bánni vele, Gurney?
— Uram, te tréfálsz!
— Most már elég régóta vitatkozik a Császár a boszorkájával, nem gondolod, anyám?
Jessica bólintott.
— De bizony.
Paul fölemelte a hangját, odaszólt a Császárnak:
— Felség, köztetek van egy Harkonnen is?!
A Császár megfordult, uralkodói megvetés volt a mozdulatában, ahogy Paulra nézett.
— Úgy tudom, a kíséretem a te hercegi szavad védelme alatt áll — mondta.
— A kérdésemmel csak tájékozódni akartam — mondta Paul. — Tudni óhajtom, hogy az a Harkonnen hivatalosan tagja-e a kíséretednek, vagy csak megbújik a formaság védelmében, mert gyáva.
A Császár ravasz mosollyal nézett rá.
— Mindenki, akit a Császár megtűr a társaságában, része a kíséretének.
— Egy herceg adta a szavát neked — mondta Paul —, Muad-Dib viszont egészen más. Ő nem feltétlenül fogadja el a kíséretnek ezt a meghatározását. Gurney Halleck barátom egy Harkonnen vérére szomjazik. Ha ő…
— Kanly! — kiáltotta el magát Feyd-Rautha. Nekinyomakodott az útját álló lándzsáknak. — Az apád esküdött föl erre a vérbosszúra, te Atreides! Te pedig gyávának merészelsz nevezni, miközben elbújsz az asszonyaid között, és egy lakájodat akarod ellenem küldeni!
Az öreg Igazmondó izgatottan súgott valamit a Császár fülébe, de az eltolta magától.
— Kanlyról van tehát szó? — kérdezte a Császár. — A kanlynak megvannak a maga szigorú szabályai…
— Paul, fejezd be ezt! — mondta Jessica.
— Uram — szólalt meg Gurney —, megígérted nekem, hogy eljön a nap, amikor leszámolhatok a Harkonnenekkel.
— Már eljött egyszer az a nap — mondta Paul; érezte, hogy elfogja valami bohócos zabolátlanság. Ledobta magáról a köpenyét-csuklyáját, az anyja kezébe nyomta az övét és a kriszkését, elkezdte kicsatolni a cirkoruháját. Most már megérezte, hogy ez a pillanat áll a világmindenség erővonalainak fókuszában.
— Ez fölösleges — mondta Jessica. — Egyszerűbb módjai is vannak, Paul…
Paul kilépett a cirkoruhából, kihúzta a kriszkést az anyja kezében tartott hüvelyéből.
— Tudom — mondta. — Méreg, orgyilkos, az összes régi, bevált módszerek.
— Nekem ígértél egy Harkonnent! — sziszegte Gurney, és Paul látta a férfi arcán a tomboló indulatot, ahogy sötéten, rücskösen kidagadt rajta a tintalián-sebhely. — Ezzel tartozol nekem, uram!
— Többet szenvedtél-e tőlük, mint én? — kérdezte Paul.
— A nővérem — mondta érdes hangon Gurney. — A rabszolgasorban töltött évek…
— Az apám — mondta Paul. — A jó barátaim, cimboráim, Thufir Hawat és Duncan Idaho, a rang és támasz nélkül, számkivetettként eltöltött évek… és még valami: ez most kanly, és ugyanúgy tudod, mint én, hogy a kanly szabályait meg kell tartani!
Halleck mintha megroggyant volna.
— Uram, ha az a disznó… hiszen nem több állatnál, amelyet el kell taposnod, aztán eldobni még a cipődet is, amely hozzáért! Hívjál hóhért, ha kell, vagy hagyd, hogy én intézzem el, de ne tedd ki magad annak, hogy…
— Muad-Dibnek nem kell ezt megtennie — mondta Csani.
Paul rápillantott, látta a szemében a féltést.
— Paul hercegnek azonban igen — mondta.
— Ez csak egy Harkonnen-állat! — mondta rekedten Gurney.
Paul egy pillanatig tétovázott, fölfedje-e tulajdon Harkonnen-származását, aztán elkapta anyja szúrós pillantását, s csak annyit mondott:
— Ennek az állatnak azonban emberi formája van, Gurney, és megérdemli az emberi esélyt.
Gurney azt mondta:
— De ha csak egy…
— Légy szíves, állj félre — mondta Paul. Meglatolgatta a kezében a kriszkést, gyöngéden félretolta Gurneyt.
— Gurney! — szólt oda Jessica. Megfogta Gurney karját. — Amikor ilyen állapotban van, olyan, mint a nagyapja. Ne tereld el a figyelmét! Ez a legtöbb, amit most megtehetsz érte. — És magában azt gondolta: Anyaisten, micsoda fintora a sorsnak!
A Császár szemügyre vette Feyd-Rauthát, a vaskos vállat, a duzzadó izmokat, aztán elfordult, megnézte Pault, az inas, szikár ifjút — nem volt olyan aszott, mint az arrakisi bennszülöttek, de meg lehetett számlálni a bordáit, és horpadt volt a véknya, hogy a bőre alatt követni lehetett az izmok minden rándulását, vonaglását.
Jessica odahajolt Paulhoz, lehalkította a hangját, hogy ne hallja más.
— Egyvalamit, fiam. A Bene Gesserit olykor előkészíti a veszélyes embereket, beléjük ültet egy szót a jó öreg gyönyör-fájdalom módszerrel. A leggyakrabban használt szó az urosnor. Ha ezt itt előkészítették, ahogy erősen gyanítom, akkor ha meghallja ezt a szót, elernyednek tőle az izmai, és…
— Nem akarok most ilyen előnyt — mondta Paul. — Állj félre az utamból!
Gurney Jessicához fordult.
— Miért csinálja ezt? — kérdezte. — Meg akarja öletni magát, hogy mártír legyen belőle? A fremen vallási halandzsa zavarta meg az eszét?
Jessica a tenyerébe rejtette az arcát. Ráébredt, hogy ő maga sincs egészen tisztában vele, miért választotta ezt az utat Paul. Halálszagot érzett a levegőben, és azt is tudta, hogy ez a megváltozott Paul képes arra, amit Gurney föltételezett róla. Jessica minden képessége, minden adottsága mozgósítva várta, hogy megvédelmezhesse a fiát — de nem tehetett semmit.
— A fremen vallási halandzsa?! — ismételte meg Gurney.
— Hallgass — suttogta Jessica. — És imádkozz!
A Császár arcán hirtelen mosoly terült szét.
— Ha Feyd-Rautha Harkonnen… a kíséretembe tartozó Feyd-Rautha Harkonnen… úgy kívánja — mondta —, feloldozom minden kötelezettsége alól, és megengedem neki, hogy a saját belátása szerint cselekedjék ebben a dologban. — Paul fedaykin testőrei felé intett. — Valamelyik söpredéknél ott van az övem és a rövid tőröm. Ha Feyd-Rautha óhajtja, az én pengémmel a kezében szállhat szembe veled.
— Óhajtom — mondta Feyd-Rautha, és Paul látta az arcán a lelkes örömöt.
Túl nagy az önbizalma, gondolta Paul. Ezt a természetes előnyt még elfogadhatom.
— Kerítsétek elő a Császár tőrét — mondta Paul, és megvárta, amíg végrehajtják a parancsát. — Tegyétek le a padlóra, oda! — A lábával jelezte, hová. — Tereljétek hátra a falhoz a császári gyülevészt, és engedjétek előre a Harkonnent!
Köpenyek suhogása, csoszogás, halk parancsszavak és méltatlankodó mormogás közepette végrehajtották Paul utasítását. A Liga-tagok ott maradtak a kommunikátorok mellett. Összeráncolt homlokkal, szemlátomást tanácstalanul nézték Pault.
Megszokták, hogy látják maguk előtt a jövőt, gondolta Paul. Itt és most azonban vakok… ugyanúgy, ahogy én. Beleszagolt az idő szelébe, érezte maga körül a kavargást, érezte, hogy a forgatag középpontja ebben az időpontban, ezen a helyen van. Most már a legkisebb rések is összezárultak. Tudta, hogy itt van csírájában a dzsihad. Itt volt az egész fajnak a tudata, amelyet annak idején ama félelmetes célként ismert meg. Itt volt mindaz, amire kellett a Kwisatz Haderach, a Lisan al-Gaib vagy akár a Bene Gesserit sete-suta tervei. Az emberi faj tudatára ébredt szunnyadó mivoltának, megérezte tulajdon pangását, mindent háttérbe szorított benne az az igény, hogy végigsöpörjön rajta a förgeteg, amelyben összekeveredhetnek a gének, és létrejöhetnek az erős, új kombinációk, amelyek túlélik a többit. Ebben a pillanatban mintha egyetlen öntudatlan orgazmusban élt volna minden emberi lény, valamiféle szexuális tűzben, amely át tudott hágni minden korlátot…