„Belülről fölismerhető szépség van minden emberi szemmel nézve egészséges bolygó folyamataiban és egyensúlyaiban — mondta Kynes. — Ebben a szépségben mutatkozik meg az a dinamikus stabilizáló hatás, amely mindenféle élet alapfeltétele. A célja egyszerű: egyre változatosabb, harmonikus struktúrák fenntartása és előállítása. Az élet fokozza a zárt rendszer életfenntartó képességét. Az élet — mindenféle élet — az életet szolgálja. Ahogy az élet változatossága fokozódik, egyre nagyobb bőségben bocsátja az újabb élet rendelkezésére a szükséges tápanyagokat. Az egész bolygó megelevenedik, megtelik a kölcsönhatások egymásba ágyazódó szövevényeivel.”
Így oktatott Pardot Kynes egy sziecsbeli osztályt.
Mielőtt azonban osztályok oktatására került volna sor, meg kellett győznie a fremeneket. Aki meg akarja érteni, hogy erre hogyan volt képes, annak először meg kell értenie azt a félelmetes céltudatosságot, azt az ártatlanságot, amellyel Kynes bármilyen kérdést megközelített. Nem volt ő naiv, csak nem hagyta, hogy bármi elterelje a figyelmét.
Egy forró délutánon éppen egy egyszemélyes terepjáróban kalandozott az arrakisi sivatagban, amikor egy sajnálatos módon gyakori jelenetnek lett szemtanúja. Hat állig fölfegyverzett, pajzsos Harkonnen-briganti tőrbe csalt három fremen ifjút a nyílt terepen a Pajzsfal mögött, egy Szélzsák nevű falu közelében. Kynes szemében ez afféle színpadi csetepaté volt, inkább bohózat, mint komoly dolog, amíg rá nem ébredt, hogy a Harkonnenek bizony meg akarják ölni a fremeneket. Ekkorra az egyik ifjú már fölvágott ütőérrel feküdt a homokban, két briganti is mellette hevert, de még mindig négy fegyveres férfi állt szemben két gyerkőccel.
Kynes nem volt bátor, csak céltudatos és óvatos. A Harkonnenek fremeneket akartak megölni. El akarták pusztítani azokat az eszközöket, amelyekkel ő át akarta alakítani a bolygót! Bekapcsolta hát a pajzsát, odacsörtetett, és leszúrt két Harkonnent, mielőtt még ráeszméltek volna, hogy valaki van mögöttük. Félreugrott a harmadik kardjának döfése elől, aztán átvágta a torkát egy elegáns entrisseur-rel, a megmaradt brigantit pedig rábízta a két fremen ifjúra, miközben ő maga minden energiáját arra fordította, hogy visszahozza az életbe a földön haldokló harmadikat. Vissza is hozta… mialatt a hatodik Harkonnent jobblétre szenderítették.
No, ez aztán szép kis galiba volt! A fremenek nem tudták, hová tegyék Kynest. Természetesen tudták róla, hogy kicsoda. Senki sem érkezett az Arrakisra úgy, hogy minden adata el ne jutott volna a fremenek erősségeibe. Ismerték, tudták, hogy császári tisztségviselő.
De Harkonneneket öl!
Ha azok a fremenek felnőttek lettek volna, egy vállrándítás és némi sajnálkozás kíséretében Kynes árnyékát is elküldik, hogy csatlakozzék a hat földön fekvő halottéhoz. Ezek azonban tapasztalatlan kamaszok voltak, és csak annyit láttak az egészből, hogy az életükkel tartoznak ennek a császári embernek.
Kynes két nap múlva egy sziecsben találta magát, a Szél-szurdok fölött. Az ő szemében mindez természetes volt. Hosszasan beszélt a fremeneknek a vízről, a fűvel megkötött dűnékről, a datolyapálmákkal tele palmáriumokról, a. sivatagot átszelő, nyílt vizű kvanatokról. Beszélt, beszélt, beszélt.
Körülötte pedig tomboltak az ellentétek, amelyekből Kynes mit sem vett észre. Mihez kezdjünk ezzel az őrülttel? Ismeri egy fontos sziecs helyét! Mit tegyünk? Hogy értsük a szavait, ezt az őrültséget, hogy paradicsommá teszi az Arrakist? Csak szófia beszéd! Túl sokat tud! De megölte azokat a Harkonneneket! Végül is vízteherről van szó! Mikor tartoztunk mi bármivel is az Impériumnak? De megölte a Harkonneneket! Mindenki meg tudja ölni a Harkonneneket. Én is megöltem már jó párat!
De mit szóljunk ahhoz, hogy virágba borítja az Arrakist?
Nagyon egyszerű: hol van hozzá a víz?
Azt mondja, itt van! És végül is megmentette három fiunkat.
Megmentett három ostobát, akik belesétáltak a Harkonnenek karjaiba! És meglátta a kriszkéseket!
A szükségszerű döntést már órákkal az előtt tudták, hogy elhangzott. A sziecs tauja megmondja a tagjainak, hogy mit kell tenniük; még a legbrutálisabb szükségszerűség is köztudott. Egy tapasztalt harcost küldtek el egy megszentelt késsel, hogy megtegye, amit meg kellett tenni. Utánament két vízmester is, hogy kinyerjék a test vizét. Brutális szükségszerűség.
Nem valószínű, hogy Kynes egyáltalán észrevette, mit akar leendő kivégzője. Éppen előadást tartott egy csoportnak, amely biztos távolban maradt tőle. Föl-alá járkált beszéd közben, kis köröket írt le, szélesen gesztikulált. Szabadon folyó vízről beszélt. Arról beszélt, hogy a vizet csak úgy ki lehet meríteni egy tóból! Portigulokról beszélt!
A kivégzője elébe állt.
— Eredj innét — mondta Kynes, és tovább beszélt a titkos szélcsapdákról. Félretolta a férfit, elment mellette. Szabadon volt a háta, szinte várta a szertartásos döfést.
Hogy mi ment végbe annak a férfinak a fejében, azt most már nem lehet tudni. Elhatoltak volna a tudatába Kynes szavai, elhitte volna őket? Ki tudja? Amit azonban tett, afelől nincs kétségünk. Uliet volt a neve: idősebb Liet. Uliet három lépést tett, és szántszándékkal beledőlt a tulajdon késébe. Öngyilkosság? Van, aki azt mondja, hogy Shai-hulud vezette a kezét.
Kell ennél meggyőzőbb jel?
Attól a perctől kezdve Kynesnak csak oda kellett mutatnia valahová, és annyit mondania: „Menjetek!” Egész fremen törzsek mentek. Férfiak haltak meg, gyermekek haltak meg, asszonyok haltak meg. De mentek.
Kynes visszatért impériumi munkakörébe, tovább igazgatta a biológiai kísérleti állomásokat. Most azonban fremenek kezdtek feltűnni az állomások személyzetében. A fremenek szeme összevillant. Lassan beszivárogtak a „rendszerbe”; ez a lehetőség addig meg sem fordult a fejükben. A sziecsek barlangjaiban egyre több állomási szerszám bukkant fel — különösen a sugárvágók voltak népszerűek, amelyekkel föld alatti gyűjtőmedencéket és rejtett szélcsapdákat lehetett kiásni.
Aztán a medencékben gyűlni kezdett a víz.
A fremenek szemében nyilvánvaló lett, hogy Kynes nem teljesen őrült, csak annyira, hogy szent ember legyen. Kynes tehát az Ummák, a próféta testvériség tagja volt. Uliet árnya előlépett a sadusok, a mennyei bírák soraiba.
Kynes — a célratörő, vadul elszánt Kynes — jól tudta, hogy a magas szinten szervezett kutatás semmi újat nem szokott produkálni. Kicsiny kísérleti csoportokat hozott létre, rendszeres adatcserével, de hagyta, hogy mindegyik csoport maga keresse meg az utat saját magának. Apró tények millióit kellett összegyűjteni. Kynes csak elszigetelt, elnagyolt kísérleteket szervezett, hogy világosak legyenek a nehézségek arányai.
A bledben mindenütt mintákat vettek a magfúrókkal. Feltérképezték az időjárás hosszú távú változásait, amelyeket együttesen éghajlatnak szokás nevezni. Kynes azt találta, hogy az északi és déli 70°-os szélesség között a hőmérséklet évezredek óta nem volt alacsonyabb 254 és nem volt magasabb 332 foknál (abszolút fokban mérve), és ebben az övezetben voltak olyan időszakok, amikor a hőmérséklet 284 és 302 abszolút fok között volt, vagyis a földi típusú élet számára eszményi tartományban… Ha sikerül megoldani a vízkérdést.