„Mikor oldjuk meg? — kérdezték a fremenek. — Mikor látjuk meg az arrakisi paradicsomot?”
Mint a tanár, aki válaszol a gyermeknek, aki megkérdezte, mennyi kétszer kettő, Kynes megmondta nekik: „Háromszáz-ötszáz év múlva.”
Egy kisebb formátumú nép jajveszékelni kezdett volna a kétségbeeséstől. A fremenek azonban korbácsos emberek alatt tanultak meg türelmesnek lenni. Ez az idő valamivel hosszabb volt, mint amennyire számítottak, de mindannyian megértették, hogy egyszer elérkezik az áldott nap. Szorosabbra húzták az övkendőjüket, és visszamentek dolgozni. A csalódás valahogy valóságosabbá tette a szemükben a paradicsom ígéretét.
Az Arrakison nemcsak a szabad, hanem a kötött víz is kevés volt. Háziállatok alig léteztek. A csempészek egyike-másika használta ugyan a háziasított sivatagi szamarat, a kulont, de a vízárak magasak voltak még akkor is, ha az állatokat ellátták módosított cirkoruhákkal.
Kynes arra gondolt, hogy olyan növényeket telepít, amelyek redukció útján vizet állítanak elő a kőzetben megkötött oxigénből és hidrogénből, de az energiaigény képtelenül nagy lett volna. A sarki jégsapkákban (dacára annak a hamis biztonságérzetnek, amelyet a pionoknak kölcsönöztek) sokkal kevesebb víz volt annál, amennyire Kynes terveihez szükséges volt… és Kynes már gyanította, hol kell lennie a víznek. A közepes szélességi fokokon, bizonyos szélirány esetén rendszeresen megnövekedett a páratartalom. Aztán ott volt az atmoszféra sokat sejtető összetétele: 23 százalék oxigén, 75,4 százalék nitrogén, 0,023 százalék szén-dioxid, a többi pedig nemesgáz.
Volt egy ritka arrakisi növény, amely a 2500 méteres szint felett fordult elő az északi mérsékelt övben. Egy kétméteres példányából fél liter vizet lehetett kinyerni. Aztán ott voltak a földi típusú sivatagi növények: az ellenállóbb fajták szemlátomást kivirultak, ha harmatgyűjtőkkel ellátott mélyedésekbe ültették őket.
Aztán Kynes meglátta a sóteknőt.
Egyszer, amikor a topterével az egyik messzi sivatagi állomásról a másikra tartott, eltérítette az útjából egy vihar. Amikor a vihar elvonult, Kynes szeme előtt ott volt a teknő — egy hatalmas, mintegy háromszáz kilométer hosszú, tojás alakú mélyedés, vakítóan fehérlő meglepetés a nyílt sivatagban! Kynes leszállt, megízlelte a teknő vihartól letisztított felszínét.
Só!
Most már bizonyos volt benne.
Egyszer, valamikor nyílt víztükör volt az Arrakison! Kynes nekilátott újra megvizsgálni a kiszáradó kutak kérdését, ahol mindig csak egyszer jelent meg pár csepp víz, aztán eltűnt, és soha nem jelent meg újra.
Kynes munkába állította újonnan kiképzett fremen limnológusait: a fő nyomot, amelyen el kellett indulniuk, azok a bőrszerű foszlányok jelentették, amelyeket időnként a fűszerlelőhelyeken találtak egy-egy kitörés után. A fremen népregék ezeket egy kitalált „homoksügérnek” tulajdonították. Ahogy az apró tényekből lassan összeállt a kép, kiderült, miféle lénytől származnak azok a bőrszerű foszlányok — a „vízlopótól”, egy mélyhomoki jószágtól, amely a porózus alsóbb rétegekben termékeny kis üregekben zárta el a vizet a 280 abszolút fokos határ alatt.
Ezek a „vízlopók” milliószámra pusztultak el minden fűszerkitörésben. Már öt fokos hőmérséklet-változás végezni tudott vele. Az a néhány, amelyik megmaradt, téli álomhoz hasonló cisztahibernációban töltött el hat évet, aztán előbújt, mint kicsiny (körülbelül három méter hosszú) homokféreg. Ezekből csak néhány kerülte el nagyobb rokonait és a mélyben rejtőző vízzsákokat, és érte el a teljes érettséget, mint óriás shai-hulud. (A víz halálos méreg a shai-huludnak, ezt régóta tudták már a fremenek, akik nagy ritkán vízbe fojtottak egyet-egyet a ritka „törpeféregből”, hogy előállítsák azt a tudattágító narkotikumot, amelyet ők az Élet Vizének neveztek. A „törpeféreg” a shai-hulud primitív válfaja, amely csak körülbelül kilenc méteres hosszúságúra nő meg.)
Most már megvolt a ciklus: a kismester állította elő a fűszerkovászt, és belőle lett a shai-hulud; a shai-hulud szétszórta a fűszert, amely táplálta a homokplanktont, azokat a mikroszkopikus lényeket, amelyek részben a shai-hulud táplálékául szolgáltak, részben megnőttek, beásták magukat a mélybe, és kismesterek lettek belőlük.
Kynes és az emberei ekkor abbahagyták ezeknek a nagy összefüggéseknek a tanulmányozását, és a mikroökológiára fordították a figyelmüket. Először a klímát vizsgálták meg közelebbről. A homok felszínén nem volt ritka a 344-350 fokos abszolút hőmérséklet. Egy lábbal a felszín alatt már 55 fokkal, egy lábbal fölötte pedig 25 fokkal is hűvösebb lehetett. A levelek vagy másféle árnyékolás újabb 18 fokos hőmérséklet-csökkenést eredményezett. Aztán jöttek a tápanyagok. Az arrakisi homok legnagyobb részben a homokférgek emésztésének terméke; a port (az egyetlen valóban mindenütt jelen levő problémát) a felszín állandó, lassú kúszása, a homok „pattogása” hozza létre. A dűnék szél elleni oldalán durvábbak a szemcsék, a szél felőli oldal viszont simára, keményre tömörödik. A régi dűnék sárgásak (az oxidáció miatt), az újabbak viszont olyan színűek, mint az anyakőzet, azaz rendszerint szürkék.
A régi dűnék szél elleni oldalain telepítettek először növényeket. A fremenek kezdetben arra törekedtek, hogy egy tőzegszerű gyökérszőrökkel rendelkező, szárazságtűrő fűfajtával átszőjék, megkössék a dűnék homokját, megfosszák a szelet legnagyobb fegyverétől, a sodorható szemcséktől.
Az első területeket lent, délen, a Harkonnenek figyelőitől távol jelölték ki. A mutáns fűfajtát először az uralkodó nyugati szél útjában keresztben álló dűnék szél elleni oldalán ültették el. Ahogy a szél elleni oldalt megkötötték a gyökerek, a szél felőli oldal egyre magasabbra nőtt, a túloldalon pedig követték a fűvel a növekedését. Hatalmas, 1500 méternél is magasabb szifek (kanyargó gerincű, hosszú dűnék) jöttek így létre.
Amikor ezek a védődűnék elérték a megfelelő magasságot, a szél felőli oldalakat is beültették a szívósabb kardfüvekkel. Mindegyik dűnét körülbelül hatszor olyan széles alapon rögzítették — „horgonyozták le” —, mint amilyen magas volt.
Ezután jöttek a mélyebbre ültetett fajok: a rövid életű növények (először a libatop, a medvetalp, a kakastaréj), aztán a cirok, a farkasbab, a kúszó eukaliptusz (az a fajta, amely alkalmazkodott a Caladan északi vidékeihez), a törpetamariszkusz, a partifenyő — aztán az igazi sivatagi növények: a candelilla, a saguaro és a bis-naga, a hordókaktusz. Ahol megmaradt, ott társult még hozzájuk a zsályacserje, a francia perje, az alfafű, a vadlucerna, a homoki verbéna, a csészekürt, a szömörcék.
Azután következett a szükséges fauna: először a földtúró állatok, hogy megnyissák és szellőztessék a talajt — a macskaróka, az ugróegér, a sivatagi nyúl, a homoki teknős… utánuk a ragadozók, hogy korlátozzák a számukat: sivatagi sólymok, törpebaglyok, sasok; és a rovarok, amelyek kitöltötték azokat a hézagokat, amelyeket a nagyok meghagytak: skorpiók, százlábúak, pókok, darazsak… aztán pedig a sivatagi denevér, hogy kordában tartsa őket.
Ezután jött az igazi, nagy próba: a datolyapálma, a dinnye, a gyapot, a kávécserje, a gyógynövények — több mint kétszáz kiválasztott kultúrnövényt kellett kipróbálni és adaptálni.
„Amit a környezettanban járatlanok nem szoktak tudomásul venni az ökoszisztémáról — mondta Kynes —, az az, hogy rendszer. Rendszer! A rendszernek dinamikus egyensúlya van, amelyet azonban egyetlen helyen elkövetett egyetlen hibával föl lehet borítani. A rendszernek megvan a maga rendje, az összeköttetések az egyes elemek között. Ha valami gátat emel közéjük, a rend felbomlik. Aki nem ért hozzá, gyakran csak akkor veszi észre, amikor már az egész rendszer összeomlik, amikor már késő. Az ökológia legmagasabbrendű feladata ezért az, hogy megértsük a következményeket.”