Az emberiség áthatolása az űr mélységein páratlan hatást gyakorolt a vallásra a Butleri Dzsihadot megelőző száztíz évszázad során. Először is a korai szakaszban az űrutazás, noha általános volt, jórészt szabályozatlanul, lassan és megbízhatatlanul folyt, a módszerei pedig a Liga monopóliuma előtt igencsak vegyesek voltak. Az első űrbéli élmények, amelyeket hézagosan és jókora torzításokkal adtak tovább, valóságos fölhívást jelentettek a képtelen, misztikus spekulációkra.
Az űrélmény azonnal más ízt és más értelmet adott a teremtésről alkotott elképzeléseknek. A különbség észrevehető még az időszak legmagasabb szintű vallási alkotásaiban is. A vallásokban a szent érzületet most megérintette a körös-körül tátongó sötétség anarchiája.
Olyan volt az egész, mintha Jupiter isten minden leszármazott alakjában visszavonult volna az őssötétségbe, s a helyére került volna egy nőnemű immanencia, egy sokarcú, rémületes küllemű és bizonytalan jellemű dolog.
Az ősi formulák összefonódtak, összegabalyodtak, ahogy alkalmazkodtak az új hódítások és az új heraldikai szimbólumok követelményeihez. A harc volt jellemző erre az időszakra, a harc egyfelől a vadállati démonok, másfelől a régi imádságok és invokációk között.
A harc kimenetele nem volt egyértelmű.
Ez alatt az időszak alatt azt mondták, hogy a Genezis új értelmezése szerint Isten szava így szóclass="underline"
„Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a világegyetemet és vonjátok uralmatok alá, és uralkodjatok mindenféle különös állaton és élő teremtményen a végtelen levegőegekben, a végtelen számú földön és alattuk.”
Olyan varázslónők ideje volt ez, akiknek valóságos volt a hatalma, olyan varázslónőké, akiknek sohasem kellett hencegniük vele, hogy puszta kézzel meg tudják markolni a zsarátnokot.
Aztán jött a Butleri Dzsihad — két nemzedéknyi káosz. A gépi logika istenét a tömegek letaszították a trónjáról, és új gondolat született: „Az ember nem pótolható.”
A két nemzedéken át tomboló erőszak thalamikus szünetet jelentett az egész emberfajnak. Az emberek szemügyre vették isteneiket és rítusaikat, és látták, hogy mindkettőt kitölti minden elegyek legrettenetesebbike: a nagyravágyást elborító félelem.
Lassan, óvatosan elkezdődtek a találkozók és eszmecserék azok között a vallási vezetők között, akiknek a hívei előzőleg milliárdok vérét ontották ki. Ezt az irányzatot erőteljesen pártfogolta az Űrliga, amely akkorra már félig-meddig kiépítette a maga csillagközi űrutazási monopóliumát, és a Bene Gesserit is, amely egy szervezetbe fogta össze a varázslónőket.
Ezeknek az első ökumenikus találkozóknak két fontos eredménye született:
1. Az a fölismerés, hogy minden vallásnak van legalább egy közös parancsolata: „Ne torzítsd el a lelket!”
2. Az Ökumenikus Fordítók Bizottsága.
Az ÖFB egy semleges szigeten ült össze, a Régi Földön, az anyavallások szülőbolygóján. Összeültek „abban a közös hitben, hogy létezik a világmindenségben egy Isteni Lényeg”.
Képviseltette magát minden vallás, amelynek egymilliónál több híve volt, és meglepő gyorsasággal egyetértésre jutottak közös céljuk megfogalmazásában:
„Azért vagyunk itt, hogy kivegyük az egyik legveszélyesebb fegyvert a vitatkozó vallások kezéből. Ez a fegyver nem más, mint az egyetlen és egyedüli kinyilatkoztatásra formált kizárólagos jog.”
Az örömujjongás, amely ezt az „alapvető és mély egyetértést” fogadta, korainak bizonyult. Több mint egy standard évig az előbbi kijelentés volt az ÖFB egyetlen megnyilvánulása. A közvélemény keserű csalódással fogadta a késlekedést. A trubadúrok szellemes, maró dalocskákat írtak a százhuszonegy „Öreg Fantasztáról”, ahogy rövid idő múlva elnevezték az ÖFB delegátusait.
Időnként kiszivárogtak bizonyos híresztelések az ÖFB üléseiről. Híre ment, hogy szövegeket vetnek össze, és a híresztelések felelőtlen módon meg is nevezték a szövegeket. Az efféle szóbeszédek elkerülhetetlenül antiökumenikus zavargásokhoz vezettek, és természetesen új szellemességekre ihlettek.
Eltelt két év… aztán három.
A Bizottság tagjai, akik közül időközben kilencen kihaltak, és újak kerültek a helyükre, rövid időre kidugták a fejüket a zárt ajtók mögül, hogy hivatalosan beiktassák az új tagokat, és bejelentsék, hogy munkálkodásuk célja egyetlen szent könyv létrehozása, oly módon, hogy kigyomlálnak „minden patologikus tünetet” a vallási múltból.
„A Szeretet hangszerét készítjük el, amelyen nemcsak egyféleképpen lehet játszani” — jelentették ki.
Sokan csodálkoznak rajta, hogy ez a nyilatkozat váltotta ki a leghevesebb ökumenizmusellenes megnyilvánulásokat. Húsz küldöttet visszahívott a gyülekezete. Egyikük öngyilkosságot követett el úgy, hogy ellopott egy űrfregattot, és belevezette a Napba.
A kirobbant zavargásokban a történészek becslése szerint nyolcvanmillióan vesztették az életüket. Ez körülbelül hatezer embert jelent a Landsraad Szövetség minden akkori tagbolygójára számítva. Tekintetbe véve, hogy milyen viharos időszak volt, lehet, hogy ez nagyon óvatos becslés, habár kétkedéssel kell fogadni minden más úgymond „pontos adatot” is. A világok közötti kommunikáció mélyponton volt.
A trubadúroknak, érthető módon, volt miről énekelniük. A korszak egyik nagy sikerű zenés komédiájában egy ÖFB-delegátus a tengerparti fövenyen üldögél egy pálmafa alatt, és így daloclass="underline"
A zavargások és a komédiák csak tünetei a korszaknak, amelyek sok mindenről árulkodnak. A pszichológiai színezetről vallanak, a mélységes bizonytalanságról… a jobbra való törekvésről meg arról a félelemről, hogy nem lesz semmi az egészből.
Ebben az időszakban az anarchiát elsősorban az embrionális állapotban levő Liga, a Bene Gesserit és a Landsraad gátolta meg. A Landsraad, akárcsak az előző kétezer évben, most is rendszeresen összeült, a legsúlyosabb nehézségek ellenére is. A Liga szerepe látszólag nyilvánvaló: ingyen szállított mindenkit, aki a Landsraad vagy az ÖFB ügyeiben utazott. A Bene Gesserit szerepe már homályosabb. Kétségtelenül ez volt az az időszak, amikor megszilárdították uralmukat a varázslónők fölött, feltárták a bonyolult hatású narkotikumok sajátságait, kifejlesztették a prána-bindu rendszert, és megalkották a Missionaria Protectivát, a babonaságnak ama sötét fegyverét. Másfelől viszont ugyanebben az időszakban született meg a félelem elleni litánia, és ekkor állították össze az Azhar-könyvet, azt a bibliográfiai csodát, amely megőrizte számunkra a legősibb vallások nagy titkait.
Alighanem Ingsley értékelése az egyetlen lehetséges értékelés:
„Mélységesen ellentmondásos volt az az időszak.”
Az ÖFB végül kis híján hét éven át munkálkodott. A hetedik évforduló közeledtével elkezdték fölkészíteni az emberi világot egy nagy fontosságú bejelentésre, aztán az évfordulón közzétették az Orániai Katolikus Bibliát.
„Íme, egy mű, amelynek méltósága és értelme van — mondták. — Íme, egy mű, amelynek révén az emberiség Isten totális teremtményeként láthatja meg önmagát.”
Az ÖFB tagjait a gondolatok régészeihez hasonlították, akiket Isten inspirált a dicső újrafölfedezésre. Az mondták, hogy napvilágra hozták „a nagy eszmények vitalitását, melyeket betemetett a századok hordaléka, hogy kiélezték azokat a morális imperatívuszokat, amelyek a vallásos öntudatból fakadnak”.