A kulcsszó a… mester volt.
Mester? Mester.
Mapes azonban még mindig úgy fogta a kést, mintha bármelyik pillanatban használni akarná.
Jessica azt mondta:
— Azt hitted, hogy előttem, aki ismerem az Anyaisten misztériumait, ismeretlen a Mester?
Mapes leeresztette a kést.
— Asszonyom, ha az ember sokáig hordozta magában a próféciát, a kinyilatkoztatás pillanata nagyon megrendítő.
Jessica a próféciára gondolt, a Shari-ára, az egész Panoplia Propheticusra. Hosszú évszázadokkal ezelőtt ledobták ide a Missionaria Protectiva egyik Bene Gesserit-nővérét… Minden bizonnyal régen meghalt már, de a célját elérte: elültette ezekben az emberekben a védelmező legendákat, hátha egy napon még szüksége lesz rá egy Bene Gesseritnek.
Hát elérkezett az a nap!
Mapes visszatette a kést a hüvelybe.
— Ez rögzítetlen penge, asszonyom — mondta. — Tartsd a közeledben. Ha egy hétnél tovább van távol az élő testtől, oszlani kezd. A tiéd, tessék, a shai-hulud foga, egész életedre!
Jessica érte nyújtotta a kezét, és megkockáztatott még valamit:
— Mapes, te vértelenül tetted el azt a pengét!
Mapes elakadó lélegzettel Jessica kezébe ejtette a hüvelyben levő kést, szétnyitotta mellén a ruhát, és felkiáltott:
— Tessék, vedd az életem vizét!
Jessica kihúzta a kést a hüvelyből. Hogy fénylett! A hegyét Mapes felé fordította, látta, hogy a nőt félelem fogja el, rosszabb, mint a halálfélelem. Mérgezett a hegye? kérdezte magában Jessica. Fölfelé fordította a hegyét, és az élével ejtett egy finom kis vágást Mapes bal melle fölött.
Kibuggyant a vér, de szinte rögtön el is állt. Ultragyors alvadás, gondolta Jessica. Mutáció, a vízvesztés ellen?
Visszatette a kést a hüvelybe.
— Igazítsd meg a ruhádat, Mapes!
Mapes remegve engedelmeskedett. A fehérség nélküli szempár rámeredt Jessicára.
— Nekünk rendeltettél — mormolta. — Te vagy az Igazi!
Ismét a rakodás zörejei hallatszottak a bejárat felől. Mapes gyors mozdulattal megragadta a kést, és elrejtette Jessica ruhájában.
— Aki meglátja ezt a kést, annak meg kell tisztulnia vagy meg kell halnia! — csattant fel. — Ezt jól tudod, asszonyom!
Most már jól tudom, gondolta Jessica.
A szállítók elmentek, nem jöttek be a nagyterembe.
Mapes összeszedte magát.
— A megtisztulatlannak, aki meglátott egy kriszkést, nem szabad élve elhagynia az Arrakist! Ezt soha ne feledd el, asszonyom! Egy kriszkés van a gondjaidra bízva! — Mély lélegzetet vett. — Most már a maga útján kell mennie az egésznek. Nem lehet siettetni. — Ránézett a körülöttük magasodó ládahegyekre, a feltornyozott holmira. — És van munka bőven, amivel kitöltsük itt az időt.
Jessica tétovázott. A maga útján kell mennie az egésznek. Ez egy meghatározott jelszó volt a Missionaria Protectiva varázsszövegkészletéből… Mert eljön a Tisztelendő Anya, hogy megszabadítson benneteket. De én nem vagyok Tisztelendő Anya, gondolta Jessica. Aztán hirtelen: Anyaisten! Szóval azt a legendát hintették el itt! Ez valami förtelmes hely lehet!
Mapes hétköznapi hangon szólalt meg:
— Mivel kezdjem a munkát, asszonyom?
Az ösztöne figyelmeztette Jessicát, hogy ő is ugyanolyan hangon feleljen.
— Az öreg herceg arcképét, azt ott; az ebédlőterem egyik felén kell fölakasztani. A bikafejet vele szemben a másik falra.
Mapes odament a bikafejhez.
— Hatalmas egy állat lehetett, ha ilyen fejet hordott — mondta. Lehajolt. — Ezt először meg kell tisztítani, ugye, asszonyom?
— Nem.
— De vastagon fedi a piszok a szarvát!
— Az nem piszok, Mapes. Az a herceg apjának a vére. A szarvakat lepermetezték átlátszó tartósítószerrel, néhány órával azután, hogy az állat megölte az öreg herceget.
Mapes fölegyenesedett.
— Ejha! — mondta.
— Csak vér — mondta Jessica. — Nem is friss vér. Keríts segítséget a fölakasztásához. A kép is, a fej is jó nehéz.
— Azt hitted, asszonyom, hogy zavar a vér? — kérdezte Mapes. — Sivataglakó vagyok, láttam vért bőven.
— Igen… észrevettem — mondta Jessica.
— Közte az enyémet is — mondta Mapes. — Többet, mint amennyit azzal a karcolással fakasztottál!
— Mélyebbre kellett volna vágnom?
— Ugyan, dehogy! Amúgy sem sok a test vize, minek kilocsolni hiába? Jól csináltad.
Jessica, ahogy figyelte a másik szavait, hangsúlyait, érezte a mélyebb tartalmat a kifejezésben: „a test vize”. Megint nyomasztó érzés fogta el arra a gondolatra, hogy milyen fontos a víz az Arrakison.
— Az ebédlőben melyik falra melyik szépséget akasszam, asszonyom? — érdeklődött Mapes.
Gyakorlatias, mindig gyakorlatias marad, gondolta Jessica.
— Ahogy neked tetszik — felelte. — Igazán nem számít.
— Ahogy parancsolod, asszonyom. — Mapes lehajolt, elkezdte leszedegetni a csomagolás maradványait, a madzagokat a bikafejről. — Szóval megöltél egy öreg herceget? — duruzsolta.
— Hívjak segítséget? — kérdezte Jessica.
— Boldogulok én, asszonyom.
Igen, ez boldogul, gondolta Jessica. Ez az érdekes ebben a fremenben, hogy ha törik, ha szakad, boldogulni akar.
Jessica megtapogatta a kriszkés hűvös hüvelyét a ruhája alatt, a Bene Gesserit mesterkedéseinek hosszú láncolatára gondolt, az itt kovácsolt láncszemre. Az a mesterkedés most egy életveszélyes válságon segítette át. „Nem lehet siettetni” — mondta az előbb Mapes. Mégis volt ennek a helynek az egész légkörében valami fejvesztett sietség, ami balsejtelemmel töltötte el Jessicát. És sem a Missionaria Protectiva összes előkészületei, sem az a gyanakvó alaposság, amellyel Hawat átvizsgálta ezt a kastély formájú kőhalmot, nem tudta eloszlatni az érzést.
— Ha fölakasztottad őket — mondta Jessica —, kezdd el kicsomagolni a ládákat! Az előcsarnokban az egyik szállítónál vannak a kulcsok, és ő tudja azt is, minek hová kell kerülnie. Kérd el tőle a kulcsokat és a listát. Ha valami kérdésed lesz, a déli szárnyban megtalálsz.
— Parancsodra, asszonyom — mondta Mapes.
Jessica elfordult, magában azt gondolta: Lehet, hogy Hawat biztonságosnak nyilvánította ezt a rezidenciát, de itt valami nincs rendben. Érzem!
Jessica hirtelen kényszerítő vágyat érzett, hogy beszéljen a fiával. Elindult a boltíves átjáró felé, mely az ebédlőhöz és a családi szárnyhoz vezető folyosóba nyílt. Egyre gyorsabban lépkedett, míg már szinte futott.
Mögötte Mapes egy pillanatra abbahagyta a bikafej kicsomagolását, a távolodó alak után nézett.
— Bizony, ő az Igazi — mormolta. — Szegényke.
„Yueh! Yueh! Yueh! — harsog a refrén. — Millió halál sem volna elég neki!”
Nyitva volt az ajtó. Jessica belépett a sárga falú szobába. A bal oldalon alacsony, fekete bőrpamlag állt, mellette két üres könyvespolc, a falra akasztva egy vizestömlő, kidagadó oldala poros. Jobbra, a másik ajtó két oldalán további üres könyvespolcok, egy Caladanról való íróasztal és három szék. Szemben, pontosan az ablak előtt pedig dr. Yueh, háttal. Az orvos figyelmét szemlátomást lekötötte az ablakon túli világ.