Jessica újabb nesztelen lépést tett befelé.
Látta, hogy Yueh zekéje gyűrött, a bal könyökénél fehér folt látszott, mintha krétás lett volna. Hátulról úgy festett, mint valami hústalan pálcafigura lötyögő fekete ruhában, mint valami stilizált báb, amely arra vár, hogy mozgásba rántsák a bábjátékos drótjai. Csak a kockafej látszott elevennek rajta, a Suk Egyetem ezüstgyűrűjébe fogott ébenfekete hajtömeg, ahogy lassú mozgással követett valami kinti mozgást.
Jessica ismét körülpillantott a szobában. A fiának nem volt nyoma, Jessica azonban tudta, hogy a jobb oldali ajtó egy kis hálószobába vezet, amely elnyerte Volna Paul tetszését.
— Jó napot, dr. Yueh — mondta. — Hol van Paul?
Az orvos bólintott, mintha az ablakon kívülre bólintott volna oda valakinek, és szórakozottan, hátra sem fordulva válaszolt:
— A fiad elfáradt, Jessica. Átküldtem a szomszéd szobába, hogy feküdjön le.
Aztán hirtelen megmerevedett, megpördült, olyan gyorsan, hogy bíborvörös ajka fölött meglebbent a bajusza.
— Bocsáss meg, úrnőm! Messzire kalandoztak a gondolataim… én… én nem akartam tiszteletlenül beszélni veled.
Jessica elmosolyodott, feléje nyújtotta a kezét. Egy pillanatig attól félt, hogy a férfi letérdel előtte.
— Wellington, ne ostobáskodj!
— Hogy így szólítsalak… én nem…
— Hat éve ismerjük egymást — mondta Jessica. — Már régen itt volna az ideje, hogy ha kettesben vagyunk, elhagyjuk a formaságokat!
Yueh megkockáztatott egy halvány mosolyt, miközben azt gondolta: Azt hiszem, sikerült. Most már akármi szokatlant észlel a viselkedésemben, a zavaromnak fogja betudni! Nem fog mélyebben rejlő okokat keresni, ha azt hiszi, már tudja a választ.
— Azt hiszem, egy kicsit elábrándoztam — mondta. — Amikor… amikor különösen sajnállak téged, olyankor mindig csak… Jessica vagy nekem.
— Sajnálsz? Miért?
Yueh megvonta a vállát. Már régen rájött, hogy Jessicának nem adatott meg a teljes Igazmondás képessége, mint az ő Wannájának, de azért, amikor csak lehetett, az igazsághoz tartotta magát a társaságában. Az volt a legbiztonságosabb.
— Szétnéztél már itt te is, úr… Jessica. — Megakadt egy pillanatra a megszólításon, aztán folytatta: — Olyan kietlen itt Caladan után. És az emberek! A városlakó nők, akik mellett elhaladtunk idefelé jövet, jajveszékeltek a fátylaik mögött. És ahogy néztek ránk!
Jessica összefonta a karját, átölelte saját magát, kitapintotta a ruhája alatt a kriszkést, a pengét, melyet a homokféreg fogából csiszoltak ki, ha hinni lehetett a jelentéseknek.
— Csak ismeretlenek vagyunk a számukra. Más emberek, más szokások. Eddig csak a Harkonneneket ismerték. — Kinézett az orvos mellett az ablakon. — Mit figyeltél odakint?
Yueh visszafordult az ablak felé.
— Az embereket.
Jessica odalépett melléje, ő is elnézett balra, az épület eleje felé, ahová Yueh tekintete szegeződött. Húsz pálmafa állt ott szép sorban, alattuk a csupasz föld tisztára söpörve. Drótkerítés választotta el őket az úttól, ahol a bő, lobogó ruhába öltözött emberek jártak. Jessica finom vibrálást látott a levegőben köztük és az emberek között — az épület pajzsa volt az. Nézte az elhaladó emberek tömegét, és azon töprengett, mit talált rajtuk olyan érdekesnek Yueh.
Aztán meglátta. Meglepetésében az arcához emelte a kezét. Ahogy fölnéztek a pálmafákra! Jessica irigységet látott a pillantásokban, némi gyűlöletet… sőt még reménykedést is. De mindenki merev tekintettel bámulta a fákat.
— Tudod, mi jár az eszükben? — kérdezte Yueh.
— Azt állítod, hogy olvasol a gondolataikban?
— Ezekben a gondolatokban igen. Fölnéznek a fákra, és azt gondolják: Száz arrakisi! Ez jár a fejükben.
Jessica értetlenül, összeráncolt homlokkal fordult feléje.
— Miért?
— Ezek datolyapálmák. Egy datolyapálmának negyven liter vízre van szüksége naponta — mondta az orvos. — Egy embernek csak nyolc literre. Egy pálma tehát öt emberrel egyenlő. Húsz pálma áll ott — száz ember.
— De van, aki reménykedve nézi őket!
— Csak azt remélik, hogy lehull egy-két datolya. De most nincs itt az ideje.
— Túl kritikusan nézed ezt a helyet — mondta Jessica. — Ne csak veszélyeket láss, hanem reményeket is. A fűszer valóban gazdaggá tehet minket. És ha tele a kincseskamránk, olyanná varázsolhatjuk ezt a világot, amilyenné akarjuk.
De Jessica titokban kinevette magát. Voltaképpen kit akarok meggyőzni? A nevetés áttörte a korlátokat, kiszakadt belőle, ám szaggatottan, humortalanul.
— A biztonságot azonban nem lehet megvásárolni — mondta.
Yueh elfordult, hogy a nő ne lássa az arcát. Bárcsak ne szeretném ezeket az embereket, bárcsak tudnám gyűlölni őket! A modorában, és sok másban is Jessica éppolyan volt, mint Wanna. Ez a gondolat aztán rögtön meg is erősítette, megkeményítette, hogy csak a célt lássa maga előtt. A Harkonnenek kegyetlensége nemcsak gonosz, de kifürkészhetetlen is volt. Lehet, hogy Wanna nem halt meg. Biztosra kell mennie!
— Ne aggódj miattunk, Wellington — mondta Jessica. — A mi gondunk, nem a tied.
Azt hiszi, érte aggódom! Az orvos pislogott, nehogy kicsorduljon a könnye. Persze, érte is. De oda kell majd állnom az elé a sötét báró elé, úgy, hogy elvégeztem a megbízatását, és meg kell ragadnom az egyetlen lehetőséget, hogy lesújtsak rá, amikor a leggyöngébb, amikor kárörvendően élvezi az áldozata szerencsétlenségét!
Felsóhajtott.
— Nem zavarja Pault, ha benézek hozzá? — kérdezte Jessica.
— A legkevésbé sem. Beadtam neki egy nyugtatót.
— Jól viseli a változást?
— Jól van, csak egy kicsit kimerült. Csupa izgalom, de hát. melyik tizenöt éves fiú nem volna izgatott ilyen körülmények között? — Yueh az ajtóhoz lépett, kinyitotta. — Odabent van.
Jessica is odalépett, benézett a félhomályos szobába.
Paul egy keskeny kis ágyon feküdt, egyik karja a vékony takaró alatt, a másik hátravetve a feje mögé. Az ágy melletti ablak rácsos spalettája árnyékmintát rajzolt az arcra, a takaróra.
Jessica szemügyre vette a fiát, az ovális arcot, melynek alakja oly hasonló volt az övéhez. A haja azonban a hercegé volt — szénfekete és kócos. A hosszú szempillák eltakarták a sárgászöld szempárt. Jessica elmosolyodott, érezte, hogy szétfoszlik a félelme. Hirtelen átfutott rajta a gondolat, hogy mennyire fölismerhetőek az öröklött jegyek a fia arcán — a szem és a körvonal az anyjáé, de mögüle már előbukkannak az apja éles vonásai, mint ahogy a férfi kezd előbújnia gyermekből.
Jessica magában úgy gondolt a fiú vonásaira, mint a véletlenek összevisszaságából nyert, remekbe sikerült párlatra, mint valami csomópontra, ahol összefutottak az egyenként véletlenszerű történések végtelen láncolatai. Szeretett volna letérdelni az ágy mellé, átölelni a fiát, de Yueh jelenléte meggátolta. Hátralépett, halkan becsukta az ajtót.
Yueh közben visszament az ablakhoz, nem tudta elviselni, ahogy Jessica nézte a fiát. Miért nem szült nekem Wanna gyermeket? kérdezte magában. Mint orvos, tudom, hogy testi akadálya nem lett volna. Valami Bene Gesserit-oka volt rá? Talán más cél szolgálatára készítették fel? De hát vajon mire? Engem szeretett, annyi bizonyos.