Most először lett rajta úrrá az a gondolat, hogy talán ő maga is része valami számára felfoghatatlan bonyolultságú elgondolásnak.
Jessica megállt mellette.
— Hogy micsoda kéjes odaadással tud aludni egy gyerek!
Yueh gépiesen válaszolt:
— Bárcsak a felnőttek így el tudnák engedni magukat…
— Igen.
— Hol veszítjük el? — mormolta az orvos.
Jessica rápillantott, észrevette a különös hangsúlyt, de a gondolatai még mindig Paulnál jártak. Az itteni képzése nehézségein tűnődött, azon, hogy milyen más lesz itt az élete, mennyire kevéssé hasonlít arra, amit egykor elterveztek a számára.
— Bizony, valamit elveszítünk — mondta.
Jobbfelé pillantott, a lejtőn sorakozó, széltépte, szürkészöld bokrokra, a poros levelekre, a száraz, karomszerű ágakra. A szokatlanul sötét égbolt komoran borult a lejtő fölé, és az Arrakis napjának tejfehér fényében ezüstösen csillogott az egész táj — olyan fénnyel, mint a kriszkés, mely Jessica ruhája alatt rejtezett.
— Milyen sötét az ég — jegyezte meg.
— Részben a vízgőz hiánya miatt — mondta Yueh.
— Vízgőz! — csattant fel Jessica. — Akárhová fordul itt az ember, mindig a vízhiánnyal találja magát szemben!
— Ez az Arrakis nagy rejtélye.
— Miért van olyan kevés víz? Van vulkanikus kőzet. Föl tudnék sorolni egy tucatnyi energiaforrást. Ott a sarki jég. Állítólag a sivatagban nem lehet fúrni, mert a viharok és a homokdagályok előbb tönkreteszik a fölszerelést, mint fölállítanák, ha ugyan nem a férgek végeznek előbb az emberrel. De hát ott amúgy sem találták soha még nyomát sem a víznek. Ám a rejtélyt, Wellington, az igazi rejtélyt azok a kutak jelentik, amelyeket itt, a homorokban és a medencékben fúrnak! Olvastál róluk?
— Először szivárog egy kevés, aztán semmi.
— De hát ez a nagy rejtély, Wellington! A víz ott van. Aztán kiszárad. És soha többé nem jelenik meg! És ha mellette másik kutat fúrnak, ugyanaz lesz az eredmény: először szivárog, aztán elapad. Senkinek sem keltette föl még ez az érdeklődését?
— Furcsa — mondta az orvos. — Valami élőlényre gyanakszol? Annak föl kellett volna tűnnie a magmintákban.
— Minek? Az idegen növényi anyagnak… vagy állatinak? Ki ismerte volna fel? — Megint kinézett a lejtő felé. — A víz eláll. Valami elállítja. Erre gyanakszom.
— Lehet, hogy nem ismeretlen az oka — mondta Yueh. — A Harkonnenek sok arrakisi információforrást elzártak a világ elől. Talán okuk volt rá, hogy ezt is eltitkolják.
— Miféle okuk? — kérdezte Jessica. — Aztán ott van a légköri nedvesség is! Nem mondom, hogy sok, de van. Az a fő vízforrás, amit felfognak belőle a szélcsapdák és a kondenzátorok. Honnét származik a vízgőz?
— A sarki jégsapkákból?
— A hideg levegő kevés párát tud fölvenni, Wellington. Sok mindent titkolhattak itt a Harkonnenek, aminek érdemes utánanézni, és nem is mindegyik áll közvetlenül kapcsolatban a fűszerrel.
— Valóban a Harkonnenek titkaival birkózunk — mondta az orvos. — Talán majd… — Elhallgatott, észrevette, hogy Jessica hirtelen átható tekintettel meredt rá. — Valami baj van?
— Ahogy kiejted a „Harkonnen” nevet — mondta Jessica. — Még az én hercegem hangjából sem sziszeg így a gyűlölet; amikor a szájára veszi az utált nevet. Nem tudtam, hogy személyes okod van a gyűlöletre, Wellington…
Anyaisten! gondolta Yueh. Fölkeltettem a gyanúját! Most aztán szükségem lesz minden fortélyra, amit Wannától tanultam. Csak egy megoldás van: elmondani az igazságból annyit, amennyit lehet.
— Nem tudtad — mondta —, hogy a feleségem, az én Wannám… — Vállat vont, hirtelen összeszorult a torka, egy szót sem bírt kinyögni. Aztán: — Ők… — Nem tudta kipréselni a szavakat. Pánik fogta el. Összeszorította a szemét, kínzó, pokoli fájdalom rántotta görcsbe a mellkasát, nem érzékelt semmi mást, amíg egy kéz gyöngéden meg nem érintette a karját.
— Bocsáss meg — mondta Jessica. — Nem akartam felszakítani a régi sebet. — Magában azt gondolta: Azok a vadállatok! A felesége Bene Gesserit volt — szinte ordít róla minden jel. És nyilvánvaló, hogy a Harkonnenek ölték meg. Egy újabb szerencsétlen áldozat, akit a gyűlölet keremje köt az Atreidesekhez!
— Elnézést — mondta az orvos. — Nem tudok beszélni róla. — Kinyitotta a szemét, hagyta, hogy a bensejében szétáradjon a szomorúság. Amit mondott, legalább igaz volt.
Jessica fürkészően szemügyre vette a férfi jól ismert vonásait. Látta, hogy az arcán és a homlokán az árkokat nemcsak a kor, hanem a fájdalom is vájta. Szeretet és szánalom hulláma öntötte el.
— Wellington, én nagyon sajnálom, hogy magunkkal hoztunk erre a veszélyes helyre — mondta.
— Önként jöttem — mondta Yueh. És igaz volt ez is.
— De ez az egész bolygó a Harkonnenek csapdája! Ezt tudnod kell.
— Leto herceg ellen nem elég egy csapda — mondta a férfi. És igaz volt ez is.
— Talán jobban kellene bíznom a képességeiben — mondta Jessica. — Ragyogó taktikus.
— Kiszakadtunk a megszokott környezetünkből — mondta Yueh. — Azért érezzük bizonytalanul magunkat.
— És a földjéből kitépett növényt könnyű elpusztítani — mondta Jessica. — Különösen, ha ellenséges talajra kerül.
— Bizonyosak vagyunk benne, hogy ez itt ellenséges talaj?
— Vízfelkelések törtek ki, amikor megtudták, hány fővel akarja megnövelni a herceg az Arrakis lakosságát! Csak akkor csillapodtak le, amikor értesültek róla, hogy új szélcsapdákat és kondenzátorokat állítunk fel, hogy fedezzük a fogyasztásunkat.
— Véges vízmennyiség áll itt az emberi élet rendelkezésére — mondta az orvos. — Az arrakisiak tudják, hogy ha több száj jön ide meginni ugyanazt a korlátozott vízmennyiséget, fölmennek az árak, és a legszegényebbek meghalnak. De a herceg megoldotta ezt a kérdést. Nem következik belőle, hogy állandósulnia kellene az ellenséges hangulatnak.
— És az őrök! — mondta Jessica. — Mindenütt őrök! Meg a pajzsok! Akárhová néz az ember, ott vibrál tőlük mindenhol a levegő. A Caladanon nem így éltünk.
— Legyünk jóhiszeműek ezzel a bolygóval — mondta Yueh.
Jessica továbbra is összehúzott szemmel bámult kifelé az ablakon.
— Halálszaga van ennek a helynek — mondta. — Hawat egy seregnyi ügynököt küldött ide előzetesen. Odakint az őrök az ő emberei. A szállítók az ő emberei. Magyarázat nélkül nagy összegeket utalnak ki a kincstárból. Az összegek csak egyet jelenthetnek: megvesztegetést magas helyeken. — Jessica megrázta a fejét. — Ahol Thufir Hawat jár, halál és ármány jár a nyomában.
— Méltatlanul ócsárolod.
— Ócsárolom? Dicsérem! Most már csak a halál és az ármány lehet a reménységünk. Csak éppen nem áltatom magamat Thufir módszereit illetően.
— Nem ártana… ha elfoglalnád magad — mondta Yueh. — Hogy ne jusson időd ilyen beteges…
— Elfoglalnám magam! Mivel töltöm az időm nagy részét, Wellington? Titkárnősködöm a herceg mellett — elfoglal, hogy napról napra újabb félnivalókkal ismerkedjem meg… olyan dolgokkal, amelyekről a herceg nem is sejti, hogy tudok róluk! — Összeszorította a száját, aztán halkan azt mondta: — Néha eltűnődöm, mekkora szerepe volt a Bene Gesserit gazdasági képzettségemnek abban, hogy a herceg engem választott.