Mintha az egész szobát egyenesen arra tervezték volna, hogy ő szívesen legyen benne!
A szobát és ezt a bolygót.
Eszébe jutott a filmkönyv, amelyet dr. Yueh mutatott neki: „Az Arrakis, Ő Császári Felsége Sivatagi Botanikai Kísérleti Állomása”. Réges-régi filmkönyv volt, amikor készült, még nem fedezték föl a fűszert. Nevek villantak át Paul agyán, és mindegyik mellett a kép is, melyet belevésett a fiú emlékezetébe a könyv hipnoimpulzusa: óriáskaktusz, törpecserje, datolyapálma, homoki vasfű, csészekürt, hordókaktusz, tömjéncserje, szömörce… macskaróka, sivatagi sólyom, ugróegér…
Nevek és képek, nevek és képek az ember földi jellegű múltjából — sokukat már sehol máshol a világegyetemben nem lehet megtalálni, csak itt, az Arrakison.
Olyan sok dolog várt még megismerésre… a fűszer.
És a homokférgek.
A másik szobában ajtó csukódott. Paul hallotta, ahogy anyja lépései eltávolodnak a folyosón. Tudta, hogy dr. Yueh most keres valami olvasnivalót, és ott marad a másik szobában.
Elérkezett a pillanat, hogy elinduljon felfedezőútjára.
Paul kicsusszant az ágyból, a könyvespolc-ajtó felé lépett, amely mögött a beépített szekrény rejtőzött. Valami neszt hallott maga mögül, megfordult. Az ágy faragott fejlapja lehajlott az ágyra, oda, ahol az előbb ő feküdt. Paul megdermedt. A mozdulatlanság mentette meg az életét.
A fejlap mögül előbukkant egy aprócska fürkészvadász! Alig öt centiméteres lehetett. Paul azonnal tudta, mi az — közönséges orgyilkos fegyver volt, amellyel minden királyi vérből származó gyermeknek már kora ifjúságában meg kellett ismerkednie. A mohó, csupa fog fémszilánkot kis távolságról kellett kézzel-szemmel távirányítani. Be tudta vájni magát az eleven húsba, aztán az idegpályákon végigfúrta magát a legközelebbi létfontosságú szervhez…
A fürkész fölemelkedett, oldalvást végiglebegett a szobán, aztán vissza.
Paul agyán átvillant a megfelelő információ, a fürkészvadász gyönge pontjai. Nagy intenzitású szuszpenzorerőtere miatt a beépített vizuális érzékelő csak torz képet tudott továbbítani. A szoba félhomályában nem lehetett jól kivenni a célt, a kezelőjének tehát a mozgásra kellett hagyatkoznia — ami mozog, az a cél, akármi legyen is. A pajzs lelassítja a fürkészt, időt enged az elpusztítására, Paul azonban levetette a pajzsövét, amikor lefeküdt. Lézerfegyverrel meg lehetett semmisíteni őket, de a lézerfegyverek igen drágák voltak, és hírhedetten megbízhatatlanok — ráadásul életveszélyes tűzijátékkal fenyegettek, ha a lézersugár keresztezte egy pajzs erőterét. Az Atreidesek rendszerint megbíztak a testpajzsukban és az eszükben.
Paul most szinte katatóniás merevségben tartotta magát, és tudta, hogy ez ellen a veszély ellen csak az esze lehet az egyetlen fegyvere.
A fürkészvadász fél méterrel följebb emelkedett. Villózva lebegett az ablakon betűző fénysávokban, jobbra, aztán balra, lassan pásztázva a szobát.
Meg kell próbálnom elkapni, gondolta a fiú. A szuszpenzorerőtér miatt csúszós lesz az a ja. Szorosan kell majd fogni.
A tárgy fél métert süllyedt, balra fordult, kört írt le, vissza az ágy felé. Halk zümmögés hallatszott belőle.
Ki irányítja? kérdezte magában Paul. A közelben kell lennie! Kiálthatnék Yueh-nek, de ez abban a pillanatban végezne vele, amikor benyitna!
Paul mellett megreccsent a folyosóra nyíló ajtó. Kopogás hallatszott, aztán kinyílt az ajtó.
A fürkész nyílként suhant el a fiú mellett a mozgás irányába.
Paul jobb keze lecsapott, elkapta a gyilkos kis tárgyat. Az zümmögött, rángatózott a kezében, de a fiú izmai kétségbeesetten, görcsösen szorították. Paul hirtelen mozdulattal, vadul belevágta a fürkész orrát az ajtó fémlapjába. Érezte a reccsenést, ahogy az érzékelő összeroppant. A fürkész elcsendesedett a kezében, nem mozdult.
Paul nem engedte el — biztos, ami biztos:
Amikor fölemelte a tekintetét, a Shadout Mapes csupa kék szeme meredt rá.
— Az apád hívat — mondta a nő. — A kísérőid odakint várnak.
Paul bólintott, csak most kezdett igazán tudomást venni erről a különös, zsákszerű darócruhába öltözött nőről. A csupakék szem tekintete a fiú kezében szorongatott tárgyra szegeződött.
— Hallottam már efféléről — mondta Mapes. — megölt volna engem, mi?
Paul nyelt, egy nagyot, csak azután tudott megszólalni:
— Én… én voltam a célpontja.
— De felém jött!
— Mert mozogtál. — Paul magában azt kérdezte: Ki ez a teremtés?
— Akkor te megmentetted az életemet — mondta a nő.
— Mindkettőnk életét.
— Nem egészen, mert ha engeded, hogy engem elkapjon, te elmenekülhettél volna.
— Ki vagy te? — kérdezte a fiú.
— A Shadout Mapes. Én vagyok a házvezetőnő.
— Honnét tudtad, hol találsz meg?
— Az anyádtól. Odalent találkoztam vele, a bűvszobához vezető lépcső alján. — Jobbra intett. — Az apád emberei közben várnak.
Hawat emberei lesznek, gondolta a fiú. Meg kell találnunk ennek a fürkésznek a kezelőjét!
— Eredj hozzájuk — mondta. — Szólj nekik, hogy elkaptam egy fürkészvadászt. Szóródjanak szét, és keressék meg a kezelőjét! Mondd meg, hogy haladéktalanul zárják le a házat és a környező területet. Ők tudni fogják a módját. A kezelő biztosan valami idegen lesz…
Esetleg éppen te? futott át a fiún. De tudta, hogy nem. A fürkész irányítás alatt állt akkor, amikor a nő belépett.
— Mielőtt engedelmeskedem neked, kis ember — mondta Mapes —, tisztáznom kell, hogy mi van közöttünk. Te most vízterhet róttál reám, és nem tudom, szívesen viselem-e. De mi, fremenek mindig megadjuk a tartozásunkat, legyen akár fekete tartozás, akár fehér. És tudomásunk van róla, hogy áruló van köztetek. Hogy ki, azt nem tudom megmondani, de egészen biztosak vagyunk benne. Meglehet, az ő keze vezette azt a húsvágót.
Paul némán fogadta ezt. Áruló! Mielőtt megszólalhatott volna, a különös nőszemély sarkon fordult, és elfutott a folyosón.
Paul egy pillanatig arra gondolt, visszahívja, de volt valami a nő egész viselkedésében, ami azt súgta a fiúnak, hogy nem venné jó néven. Amit tudott, elmondta, és most elment, hogy engedelmeskedjék neki. Egy perc múlva mindenütt nyüzsögni fognak Hawat emberei.
Gondolatban felidézte a különös társalgás többi mozzanatát. A bűvszoba. Balra pillantott, amerre a nő mutatott, amikor ezt mondta. Mi, fremenek. Ilyen tehát egy fremen! Paul itt megtorpant, egy mnemonikus pillanatfelvétellel elraktározta az arctípust az emlékezetében: aszalt-ráncos vonások, barnára cserzett bőr, csupakék szem, fehérje nélkül. Hozzátette a megjelölést is: a Shadout Mapes.
Még mindig a kezében szorongatva a szétzúzott fürkészt, Paul visszafordult a szobába, bal kezével fölkapta az ágyról a pajzsövet, a dereka köré kerítette és becsatolta, miközben már szaladt kifelé, aztán balra a folyosón.
Mapes az előbb azt mondta, hogy valahol arrafelé van az anyja… lépcső… bűvszoba.
Mire tudott támaszkodni Lady Jessica a megpróbáltatások idején? Gondoljátok át alaposan ezt a Bene Gesserit-mondást, és talán kiderül belőle: „Az az út, amelyen a legkisebb kitérő nélkül végigmennek, sehová sem vezet. A hegyre csak egy kicsit mássz föl, hogy kipróbáld, hegy-e. A hegytetőről nem láthatod a hegyet.”