A déli szárny végében Jessica meglátott egy fém csigalépcsőt, amely fölvezetett egy ovális ajtóhoz. Jessica végigtekintett a folyosón, megint fölpillantott az ajtóra.
Ovális? tűnődött. Különös alakú ajtó egy házon belül.
A csigalépcső alatti ablakokon át látni lehetett, hogy az Arrakis hatalmas, fehér napja már lefelé halad pályáján. Hosszú árnyékok nyúltak végig a. folyosón. Jessica figyelme visszatért a lépcsőhöz. Az erős oldalfényben száraz sárdarabokat vett észre a fémrács réseiben.
Megfogta a korlátot, megindult fölfelé. Csúszósnak, hidegnek érezte a korlátot a keze alatt. Megállt az ajtó előtt, látta, hogy nincs rajta kilincs, csak egy kis mélyedés a felületen ott, ahol a kilincsnek kellett volna lennie.
Csak nem tenyérzár? gondolta. A tenyérzárat egyetlen személy kézformájára, tenyérráncaira kell beállítani! De úgy festett, mint egy tenyérzár, márpedig a tenyérzárak kinyitásának megvolt a módja — amint az iskolában megtanulta.
Hátrapillantott, hogy nem látja-e valaki, és a mélyedésre tette a tenyerét. Egészen gyenge nyomás, hogy eltorzuljanak a ráncok… egy csuklófordulat, egy másik… csúszik, fordul a tenyér a felületen…
Kattanás hallatszott.
Lentről, a folyosóról ugyanakkor sietős léptek. Jessica elvette a kezét az ajtóról, megfordult. A lépcső aljánál Mapes jelent meg.
— Emberek vannak a nagyteremben, azt mondják, a herceg küldte őket Paul fiatalúrért — mondta Mapes. — Náluk van a hercegi pecsét, és az őr ismeri őket. — Az ajtóra pillantott, aztán Jessicára.
Óvatos ez a Mapes, gondolta Jessica. Jó jel.
— Innen az ötödik szobában van, a kis hálószobában — mondta. — Ha nem akar felébredni, szólj be a szomszéd szobába dr. Yueh-nek! Lehet, hogy valami ébresztőszerre lesz szükség.
Mapes még egy átható pillantást vetett az ovális ajtóra, és Jessica mintha gyűlölködést látott volna a szemében. Mielőtt Jessica megkérdezhette volna, miféle ajtó az és mi rejtőzik mögötte, Mapes már megfordult és elsietett.
Hawat biztonságosnak nyilvánította ezt a helyet, gondolta Jessica. Nem lehet semmiféle komolyabb rossz odabent.
Belökte az ajtót. Kicsiny helyiségbe nyílt, a szemközti falon egy hasonló ovális ajtó látszott, a közepén nyitókerék.
Légzsilip! gondolta Jessica. A padlóra nézett, látta, hogy egy ajtókitámasztó hever a lába előtt. Hawat személyes jele volt rajta. Kitámasztva hagyták az ajtót, gondolta. Valaki véletlenül elrúghatta a kitámasztót, nem gondolt rá, hogy a külső ajtó tenyérzárral zárul.
Átlépett az ajtó magas peremén, megállt a légzsilipben.
Minek a légzsilip a házon belül? kérdezte magában. Aztán eszébe ötlöttek a speciális atmoszférában őrzött egzotikus lények…
Speciális atmoszféra!
Ennek nagyon is lehetett értelme az Arrakison, ahol még a máshonnan származó legigénytelenebb növények is öntözésre szorultak.
Az ajtó mögötte lassan csukódni kezdett. Jessica elkapta, rögzítette Hawat támasztékával. Visszafordult, megint szemügyre vette a belső ajtót. A zárókerék fölött a fémbe valamilyen feliratot véstek. Galach nyelven írták, Jessica elolvasta:
„Ó, ember! Az isteni teremtés csodálatos része van itt; állj hát meg előtte, és tanuld meg imádni Mindenek Felett Való Barátod tökéletességét!”
Jessica nekifeszült a keréknek. A kerék elfordult, az ajtó kinyílt. Jessica gyenge szellőt érzett az arcán, megrebbent a haja. Valahogy másnak érezte a levegőt, aromásabbnak. Kitárta az ajtót, benézett. Sárga napfényben fürdő, zöld növénytömeget látott maga előtt.
Sárga nap? Persze, fényszűrő!
Átlépett a peremen, az ajtó becsukódott mögötte.
— Nedves klímájú üvegház… — rebegte Jessica.
Cserepes növények, törpefák sorakoztak körös-körül. Jessica felismert egy mimózát, egy virágzó birset, egy sondagit, zöld virágú pleniscentákat látott, zöld-fehér csíkos akarsót… rózsákat…
Még rózsák is!
Lehajolt, beszívta egy hatalmas, halványpiros virág illatát, aztán fölegyenesedett, megint szemügyre vette a szobát.
Ritmikus zaj ütötte meg a fülét.
Szétválasztotta a levélrengeteget, bekémlelt a szoba közepére. Kis szökőkút állt ott, bordás peremű. A ritmikus zajt a fémmedencébe hulló-dobogó, csavarodó-ívelő vízsugár keltette.
Jessica gyorsan végigcsinálta magában az érzékeléstisztító műveletsort, aztán módszeresen megvizsgálta az egész helyiséget. Nagyjából tíz négyzetméteres lehetett. A folyosó vége fölötti elhelyezkedésből és az apró konstrukciós különbségekből Jessica sejtette, hogy jóval az eredeti épület elkészülte után építették rá erre a szárnyra.
Megállt a szoba déli falánál a széles fényszűrő ablak előtt, körülnézett. Minden talpalatnyi helyen egzotikus, nedves égövi növények sorakoztak. Valami megzörrent a levelek között. Jessica megdermedt, aztán meglátott egy egyszerű, óraműves szervort, locsolókarokkal. Egy kar fölemelkedett, finom permetet lövellt ki, amely benedvesítette Jessica arcát is. A kar visszahúzódott, Jessica megnézte, mit öntözött meg: egy páfrányt.
Mindenütt víz volt ebben a szobában, víz — azon a bolygón, ahol a víz volt a legértékesebb éltető nedű! Olyan szembetűnő volt a vízpazarlás, hogy Jessica az elképedéstől szinte gondolkodni sem tudott.
Kitekintett a sárgára szűrt fényű napkorongra. Alacsonyan járt már az egyenetlen látóhatár fölött, a sziklák fölött, amelyek a Pajzsfal néven ismert gigászi kőzetgerinc részét alkották.
Fényszűrő, gondolta. Hogy lágyabbá, ismerősebbé varázsolja egy fehér nap fényét. Ki építtethette ezt? Leto? Kitelne tőle, hogy ilyen ajándékkal lepjen meg, de nem lett volna ideje rá. És sokkal fontosabb gondok foglalták el.
Jessicának eszébe jutott egy jelentés, amely szerint sok arrakisi háznak légzsilipes ajtaja, ablaka volt, hogy megőrizzék, vissza tudják nyerni a belső páratartalmat. Leto korábban azt mondta, a hatalom és gazdagság szándékos fitogtatása volt, hogy ebben az épületben nem törődtek az ilyesmivel, az ajtókat, ablakokat csak a mindenütt jelenlevő por ellen szigetelték.
Amit azonban ez a helyiség megtestesített, az sokkal meghökkentőbb volt, mint a vízszigetelés hiánya a külső ajtókon! Jessica becslése szerint az a vízmennyiség, amelyet ez a luxuskert elhasznált, elegendő lett volna ezer embernek az Arrakison — esetleg még többnek.
Végigment az ablak mellett, tovább nézelődött a szobában. A szökőkút mellett derékmagasságban fémes felület csillant meg. Fehér jegyzettömb hevert rajta, mellette toll. Félig eltakarta a föléje hajló, legyező alakú levél. Jessica odament az asztalhoz, látta rajta Hawat napi ellenőrzésének jelét, elolvasta a jegyzettömbre írt üzenetet:
Lady Jessicának
Kívánom, hogy ugyanannyi örömödet leljed itt, mint én. Kérlek, engedd, hogy ez a szoba megtanítson valamire, amit ugyanazoktól a tanítóktól hallottunk: a kívánatos dolog közelsége mértéktelenségre csábítja az embert. Az az út veszéllyel terhes.