— Ezzel csak megszégyenítenénk, és rosszabbul végezné miatta a dolgát. Egy kósza bogár sem lesz képes beosonni ebbe a szárnyba, ha Hawat ezt megtudja. Restellni fogja, hogy…
— Magunknak kell intézkednünk — mondta Paul.
— Hawat becsülettel szolgálja immár a harmadik Atreides-nemzedéket! — mondta Jessica. — Megérdemel minden tiszteletet és bizalmat, amit megadhatunk neki… és még sokkal többet is.
— Amikor az apámat bosszantja valami, amit csináltál — jegyezte meg Paul —, úgy szokta azt mondani, hogy „Bene Gesserit!”, mintha káromkodna.
— És mi szokta bosszantani apádat?
— Amikor vitatkozol vele.
— Te nem vagy az apád, Paul.
Paul azt gondolta: Nyugtalanítani fogja, de el kell mondanom neki, amit attól a Mapes asszonyságtól hallottam, hogy áruló van közöttünk.
— Mit titkolsz előlem? — kérdezte Jessica. — Ezt nem szoktam meg tőled, Paul.
A fiú vállat vont, aztán elmondta a Mapesszel történt beszélgetést.
Jessica a levélen talált üzenetre gondolt közben. Gyorsan döntött. Megmutatta Paulnak a levelet, elmondta az üzenetet.
— Erről azonnal értesíteni kell apámat — mondta a fiú. — Átteszem kódba, és azonnal leadatom rádión!
— Ne — mondta Jessica. — Várd meg, amíg négyszemközt tudsz beszélni vele. A lehető legkevesebb embernek szabad tudnia erről.
— Azt akarod mondani, hogy senkiben sem bízhatunk meg?
— Van még egy lehetőség — mondta Jessica. — Lehet, hogy úgy akarták, hogy ez az üzenet eljusson hozzánk. Aki az üzenetet küldte, igaznak vélte, de lehet, hogy az egyetlen cél az volt, hogy megkapjuk.
Paul arca kemény maradt és komor.
— Hogy gyanút és bizalmatlanságot hintsenek el közöttünk, hogy azzal gyengítsenek meg bennünket — mondta.
— Négyszemközt kell tájékoztatnod róla apádat, és figyelmeztesd erre a szempontra is!
— Értem.
Jessica a magas, széles fényszűrő üveg felé fordult, kibámult délnyugatra, ahol egyre lejjebb süllyedt az Arrakis napja — sárgás golyóként lebegett a sziklák fölött.
Paul is vele fordult.
— Szerintem sem Hawat — jegyezte meg. — Esetleg Yueh?
— Yueh sem „embere”, sem „bizalmas társa” apádnak. És biztosíthatlak, ugyanolyan ádázul gyűlöli a Harkonneneket, mint mi.
Paul a sziklákra irányította a figyelmét. És nem lehet Gurney sem, gondolta. Sem Duncan. Valamelyik tisztjük? Képtelenség! Mindegyikük olyan családból való, amely nemzedékek óta hűséges hozzánk — és jó oka van rá.
Jessica végigsimított a homlokán, fáradtság öntötte el. Annyi itt a veszély! Kitekintett a szűrőtől sárga tájra, jól szemügyre vette. A hercegi földek mögött magas kerítéssel körülvett tárolóterület húzódott — sorokban álltak benne a fűszersilók, a kerítés körül pedig a póznalábú őrtornyok, mint megannyi ijedt pók. Jessica legalább húsz, silókkal tele tárolóterületet látott egymás mögött a Pajzsfal irányában — silók egymás után, dadogó sorban a medencén át.
A szűrt fényű nap lassan lebukott a láthatár alá. Feltűntek a csillagok. Jessica észrevett egy fényes csillagot, amely olyan mélyen volt a horizonton, hogy jól kivehető, pontos ritmusban villózott a fénye.
Paul izegni-mozogni kezdett mellette a félhomályos szobában.
Jessica figyelme azonban arra a különálló, villózó csillagra összpontosult: rájött, hogy túl alacsonyan van, hogy a fénynek a Pajzsfal sziklái közül kell jönnie.
Valaki jeleket ad!
Megpróbálta kiolvasni az üzenetet, de ezzel a kóddal sohasem találkozott még.
Más fények is kigyúltak már a síkságon, a sziklák alatt, kicsiny, távoli sárga fénypontok a kék sötétségben. És balra az egyik fénypont fényesebb lett, elkezdett villogva felelgetni a sziklának, gyorsan, ritmikusan.
A hamis csillag a sziklák között nyomban kihunyt.
Jelzések… baljós előérzettel töltötték el Jessicát.
Miért fényjelekkel érintkeznek a medencén át? kérdezte magától. Miért nem használják a kommunikációs hálózatot?
A válasz nyilvánvaló volt: a hálózatot most már biztosan lehallgatják Leto herceg ügynökei. A fényjelek csak azt jelenthették, hogy a herceg ellenségei váltanak üzeneteket — a Harkonnen-ügynökök.
Kopogás hallatszott mögöttük az ajtón, aztán Hawat emberének a hangja:
— Minden rendben van, uram… úrnőm. Ideje, hagy elvigyük a fiatalurat az apjához.
Azt mondják, hogy Leto herceg nem törődött az Arrakis veszedelmeivel, hogy vakon belesétált a csapdába. Nem az-e inkább a valószínű, hogy miután oly sokáig élt rendkívüli veszélyek között, rosszul ítélte meg a veszély mértékének a megváltozását? Vagy lehetséges, hogy szántszándékkal áldozta fel magát, hogy a fiának jobb élete lehessen? Minden jel szerint a herceget nemigen lehetett az orránál fogva vezetni.
A leszállópálya irányítótornyában Leto Atreides herceg nekitámaszkodott a mellvédnek. Az éjszaka első holdja, mint valami kissé összelapított ezüstpénz, már magasan állt a déli látóhatár fölött. Alatta a Pajzsfal csipkés élű sziklái kiszáradt cukormázként fénylettek a könnyű porfátylon át. Balra Arrakeen fényei ragyogtak a porködben — sárgán… fehéren… kéken.
A herceg a hirdetményekre gondolt, melyek aláírásával ellátva ott voltak már a bolygó minden sűrűbben lakott helyén: „Fényes Padisah Császárunk megbízott, hogy vegyem birtokba ezt a bolygót, és vessek véget minden viszálynak.”
Ennek a rituális formaságnak a gondolatától elfogta a magányosság érzése. Kit lehet elbolondítani avval az üres jogi frázissal? A fremeneket aligha. De az Alsóbb Házakat sem, akik az Arrakis belső kereskedelmét tartják a kezükben… és szinte az utolsó emberig Harkonnen-bábok.
Meg akarták ölni a fiamat!
Nehéz volt uralkodni feltörő indulatán.
Látta, hogy valami jármű fényei közelednek Arrakeen felől. Remélte, hogy az őrség szállítójárműve, amely Pault hozza. A késlekedés idegtépő volt, még ha a herceg tudta is, hogy Hawat helyettesében csak az óvatosság dolgozik.
Meg akarták ölni a fiamat!
Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a haragos gondolatokat, visszafordította a tekintetét a leszállópálya felé, ahol öt fregattja sorakozott a terület szélén, mint hatalmas, mozdulatlan silbakok.
Jobb az óvatos halogatás, mint a…
Hawat helyettese kitűnő ember, figyelmeztette magát. Nagyreményű, rendíthetetlen hűségű.
Fényes Padisah Császárunk…
Bárcsak ennek a dekadens helyőrségi városnak a lakói láthatnák a Császár magánlevelét, melyet „nemes hercegéhez” intézett, olvashatnák az elfátyolozott nőkre és férfiakra tett lenéző célzásokat: „… de hát mi egyebet is várhatna az ember az olyan barbároktól, akiknek leghőbb vágya, hogy kívül éljenek a faufreluchok rendezett biztonságán?”
A herceg ebben a pillanatban úgy érezte, leghőbb vágya az, hogy véget vessen minden osztálykülönbségnek, és eszébe se kelljen többször jutnia a vérfagyasztó „rendnek”. Fölemelte a pillantását a porfátyol fölé, a rezzenetlen fényű csillagokra, s azt gondolta: Valamelyik aprócska fénypont körül ott kering a Caladan… de én már sohasem látom meg a hazámat! Hirtelen éles fájdalomként hasított bélé a Caladan iránti honvágy. Úgy érezte, mintha nem belülről fakadt volna, hanem a Caladan nyúlt volna ki feléje. Hiába is erőlködött volna, nem tudta ezt a sivár pusztaságot, az Arrakist a magáénak érezni, és nem hitte, hogy valaha is sikerülne.