— Beköltöztem itt az egyik fenti tanácsterembe. Majd ott értekezünk. Új széttagolódási rendet akarok kialakítani, úgy, hogy minden új területre elsőként a páncélos rajok menjenek ki.
Halleck már elfordulóban volt, most megmerevedett, elkapta Leto tekintetét.
— Csak nem ilyesféle kalamajkára számítasz, Sire? Úgy tudtam, jelen van a Változás Bírája!
— Nyílt küzdelem és titkos is… — mondta a herceg. — Lesz itt még vérontás bőven, amíg végzünk.
— „És a víz, melyet a folyóból merítesz, vérré változik a kiszáradt föld színén” — idézte Halleck.
A herceg fölsóhajtott.
— Igyekezz vissza, Gurney!
— Igenis, uram. — Halleck vigyorától megvonaglott a sebhelye. — „Íme, mint a sivatag vadszamara, megyek végezni munkámat.” — Megfordult, határozott léptekkel a terem közepére ment, megállt, amíg kiadta az utasításait, aztán kisietett a tömegen át.
Leto csak nézett utána, megcsóválta a fejét. Halleck állandó meglepetésforrás volt — a feje tele dalokkal, idézetekkel, cikornyás fordulatokkal, a szíve azonban egy orgyilkosé, ha a Harkonnenekkel kellett elbánni.
Pár pillanat múlva Leto is átment a termen a szemközti lifthez, könnyed kézlegyintéssel viszonozva a tisztelgéseket: Meglátott egy propagandistát, megállt, közölt vele valamit, amit aztán a megfelelő csatornákon továbbítani lehet az embereknek: akik magukkal hozták a feleségüket, azokat bizonyára érdekli, hogy az asszonyok biztonságban vannak, és hol találhatók. A többiek pedig jó, ha megtudják, hogy az itteni lakosság között szemlátomást több a nő, mint a férfi.
A herceg megveregette a propagandista karját, ezzel a jellel adva értésére, hogy ez az üzenet elsőrendű fontosságú, haladéktalanul továbbítsa, aztán továbbment. Odabólingatott az embereknek, rájuk mosolygott, váltott néhány tréfás megjegyzést egy zászlóssal.
A parancsnoknak mindig magabiztosnak kell látszania, gondolta. Mindenki benned hisz, a te válladra nehezedik az ő hitük, miközben a kritikus helyen ülsz, és nem adhatod jelét…
Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor végre becsukódott mögötte a lift, és megfordulván, csak a személytelen ajtókkal nézett szembe.
Meg akarták ölni a fiamat!
Az arrakeeni leszállópálya kijáratánál durván vésve, mintha alkalmatlan szerszámmal készült volna, egy felirat volt olvasható, melyet Muad-Dib a későbbiekben sokszor elismételt. Azon az első arrakisi éjszakán találkozott vele, amikor kivitték a hercegi parancsnoki állásba, hogy részt vegyen apja első teljes körű haditanácsán. A felirat szavai azokhoz szóltak, akik távoztak az Arrakisról, de sötéten jelentőségteljesnek rémlettek a fiú szemében, aki nemrég egy hajszál híján menekült meg a haláltól. A felirat így szólt: „Ti, akik tudjátok, mit szenvedünk itt, emlékezzetek meg rólunk imáitokban!”
— A hadviselés egész elmélete az elfogadható kockázat elmélete — mondta a herceg —, de amikor oda fajul a helyzet, hogy az ember a tulajdon családját kockáztatja, akkor a szenvtelen mérlegelés háttérbe szorul… egyéb dolgok mögött.
Tudta, hogy nem fojtja vissza annyira a haragját, mint amennyire kellett volna. Megfordult, hosszú léptekkel végigment a tanácskozóasztal mellett, aztán vissza.
A herceg és Paul kettesben voltak a leszállópálya tanácskozótermében. Kongóan üres helyiség volt, csak a hosszú asztal állt benne, körülötte ódivatú, háromlábú székek, az egyik végénél egy térképtartó meg egy vetítő. Paul az asztalnál ült, a térképtartó közelében. Már beszámolt apjának a fürkészvadásszal történtekről, és arról is, hogy a herceget árulás fenyegeti.
A herceg megállt a fiúval szemben, az asztalra csapott.
— Hawat azt mondta, a ház teljesen biztonságos!
Paul tétován szólalt meg:
— Először én is haragudtam. És Hawatot hibáztattam. De a támadás kívülről jött. Egyszerű volt, ravasz és közvetlen. Sikerrel is járt volna, ha nem kapok jó kiképzést tőled és sok mástól — köztük Hawattól is.
— Még védelmezed?! — méltatlankodott a herceg.
— Igen.
— Öregszik. Egyszerűen öregszik. Le kéne…
— Bölccsé tette a sok tapasztalat. Hány hibáját tudnád most fölsorolni?
— Nekem kellene védenem — mondta a herceg. Nem neked!
Paul elmosolyodott.
Leto leült az asztalfőre, a fia kezére tette a kezét.
— Az utóbbi időben… érettebb lettél, fiam. — Elvette a kezét. — Örömmel tölt el. — Viszonozta a fiú mosolyát. — Hawat saját magát fogja büntetni. Több haragot fog maga ellen fordítani emiatt, mint amennyit mi ketten együtt rá tudnánk zúdítani!
Paul a térképtartó mögötti sötét ablakok felé pillantott, kinézett az éjszakai feketeségbe. A szoba fénye visszaverődött az erkély korlátjáról odakint. Paul valami mozgást látott, felismerte egy Atreides-egyenruhás őr alakját. A fiú megint a fehér falra nézett az apja mögött, aztán le az asztal fényes lapjára, tulajdon, ökölbe szorított kezére.
A herceggel szemben kivágódott az ajtó. Thufir Hawat csörtetett be, még a rendesnél is öregebbnek és cserzettebbnek látszott. Sietve végiglépdelt az asztal mentén, aztán vigyázzban megállt Letóval szemben.
— Uram — szólalt meg, de nem nézett a hercegre, mintha egy, a feje fölötti ponthoz beszélt volna —, most értesültem róla, hogy csalatkoznod kellett bennem. Szükségessé vált tehát, hogy benyújtsam a le…
— Ugyan, ülj már le és ne marháskodj! — szólt rá a herceg. A Paullal szemközti szék felé intett: — Ha hibát követtél el, az az volt, hogy túlbecsülted a Harkonneneket! A primitív agyukban ez a primitív trükk fogant meg. Mi nem primitív veszélyekkel számoltunk. És a fiam fáradságot nem kímélve beleverte a fejembe, hogy nagyrészt a tőled tanultak révén úszta meg a dolgot. Nem a te hibád volt! — Megveregette az üres szék támláját. — Ülj le, ha mondom!
Hawat beleroskadt a székbe.
— De…
— Nem akarok többet hallani róla — mondta a herceg. — Az incidens lezárult. Sürgetőbb ügyek várnak ránk. Hol vannak a többiek?
— Megkértem őket; hogy várjanak odakint, amíg én…
— Hívd be őket!
Hawat Leto szemébe nézett.
— Sire, én akkor is…
— Tudom, hogy kik az igazi barátaim, Thufir — mondta a herceg. — Hívd be az embereket!
Hawat nagyot nyelt.
— Igen, uram. — Megfordult a széken, kikiáltott a félig nyílt ajtón: — Gurney, hozd be őket!
Halleckkel az élen, sorban bejöttek a helyiségbe: elöl a törzstisztek, zord arccal, utánuk az ifjabb segédtisztek és szaktisztek, az ő arcukon lelkes buzgalom ült. Zörgés, csoszogás töltötte be a szobát, amíg elfoglalták a helyeiket. A levegőben a rachag serkentőszer enyhe illata érzett.
— Van kávé, ha kér valaki — mondta a herceg.
Végigtekintett az emberein. Jó anyag, gondolta. Az ember szerencsés lehet, ha ilyenek vannak mellette az efféle harcban. Megvárta, amíg a szomszéd szobából behozták a kávét és felszolgálták; észrevette egyik-másik arcon a fáradtság jeleit.
Aztán arcára öltötte a higgadt magabiztosság maszkját, fölállt, kopogott az asztalon.