— Akkor viszont meg kell elégednünk lényegesen kisebb profittal és csökkentett termeléssel — mondta Hawat. — Az első két időszakban a termelésünk csak mintegy kétharmada lehet a Harkonnen-átlagnak.
— Annyi bizony — mondta a herceg —, pontosan erre számítottunk. A fremenekkel pedig sietnünk kell! Szeretném, ha öt teljes fremen zászlóalj várná az első KHAFT ellenőrzést.
— Addig nincs sok idő, Sire — mondta Hawat.
— Nincs sok időnk, jól tudod. Itt lesznek, mihelyt lehet, Harkonnen-ruhába öltözött sardaukarokkal! Mit gondolsz, Thufir, mennyit hajózhatnak be?
— Mindent összevéve négy-öt zászlóaljat, Sire. Nem többet, tekintettel a Liga csapatszállítási tarifájára.
— Akkor öt zászlóaljnyi fremennek, a mi csapatainkkal együtt, elégnek kell lennie. Ha majd felvonultathatunk néhány foglyul ejtett sardaukart a Landsraad Tanácsa előtt, sok minden megváltozik, profit ide vagy oda!
— Megteszünk mindent, Sire.
Paul az apjára nézett, aztán megint Hawatra. Hirtelen tudatára ébredt, milyen idős a Mentát, hogy az öreg már három Atreides-nemzedéket kiszolgált. Koros. Látszott a barna szempár nyálkás csillogásán, az egzotikus klímák cserzette arcbőrön, a csapott vállon, a keskeny, összeszorított ajkon, amelyen ott voltak a sapho-lé áfonyaszínű foltjai.
Annyi minden függ egyetlen koros embertől, gondolta Paul.
— Jelenleg az orgyilkosháború állapotában vagyunk — mondta a herceg —, de még nem teljesedett ki. Thufir, milyen az itteni Harkonnen-hadigépezet?
— Felszámoltuk kétszázötvenkilenc kulcsemberüket, uram. Legfeljebb három Harkonnen-sejt maradt meg, összesen talán százan.
— Azok a Harkonnen-bérencek, akiket felszámoltatok — mondta a herceg —, vagyonosak voltak?
— A legtöbbje tehetős volt, uram — mint vállalkozó.
— Hamisítsatok vazallusi hűségnyilatkozatokat mindegyikük nevében! — mondta a herceg. — Adjatok le egy-egy másolatot a Változás Bírájának! Az lesz a jogi álláspontunk, hogy hamis vazallusi jogon tartózkodtak itt. Kobozzátok el a vagyonukat, gyűjtsetek be mindent, tegyétek az utcára a családjukat, forgassátok ki a zsebüket. És gondoskodjatok róla, hogy a Korona megkapja a tíz százalékát. Minden teljesen törvényes legyen!
Thufir elmosolyodott, a kárminszínű ajkak között megvillantak a vörös foltos fogak.
— Ez a húzás méltó volna a nagyapádhoz, uram! Restellem, hogy nem nekem jutott először az eszembe…
Halleck összeráncolt homlokkal rápillantott a szemben ülő Paulra, elkapta a fiú mélységesen rosszalló tekintetét. A többiek mosolyogtak, bólogattak.
Helytelen, gondolta Paul. Ettől a többiek csak még elszántabban jognak küzdeni. Semmit sem nyernének vele, ha megadnák magukat.
Jól ismerte a teljes gátlástalanság konvencióját, mely a kanlyban uralkodott; de ez olyasféle húzás volt, amely a vesztüket okozhatja, miközben győzelemnek látszik!
— „Idegenként járok az idegen földön” — idézte Halleck.
Paul rámeredt, megismerte az O. K. Bibliából származó idézetet, és azon törte a fejét: Lehet, hogy Gurney is véget akar vetni a fondorlatos cselszövéseknek?
A herceg kipillantott az ablakon a sötétségbe, aztán újra Halleckre nézett.
— Gurney, hányat sikerült rávenned azok közül a homokjanik közül, hogy velünk maradjanak?
— Összesen kétszáznyolcvanhatot, Sire. Szerintem ennyinek is örülhetünk: Mindegyikük hasznos szakember.
— Többet nem? — A herceg összecsücsörített szájjal töprengett, aztán azt mondta: — Jól van. Értesítsétek a…
Mozgás, hangok hallatszottak az ajtó felől. Duncan Idaho jött be az őrök között, végigsietett az asztal mellett, odahajolt a herceghez, súgott valamit.
Leto intett, hogy egyenesedjék föl.
— Mondd hangosan, Duncan! — szólt rá. — Láthatod, ez stratégiai tanács.
Paul szemügyre vette Idahót, figyelte a férfi macskamozgását, a reflexei gyorsaságát, ami olyan nehezen utánozható harcmesterré tette. Idaho sötét bőrű arca Paul felé fordult, a mélyen ülő szemben nem csillant meg érzelem, de Paul jól látta, hogy a higgadt maszk mögött izgalom rejtezik.
Idaho végignézett az asztalnál ülőkön, aztán megszólalt:
— Elfogtunk egy fremennek álcázott Harkonnen-zsoldoscsapatot. Maguk a fremenek küldtek futárt hozzánk, hogy figyelmeztessenek az imposztorokra, de a támadás során kiderült, hogy a Harkonnen-banda elfogta a futárt és súlyosan megsebesítette. Ide akartuk hozni, hogy a mi orvosaink vegyék kezelésbe, de útközben meghalt. Még előtte, amikor láttam, hogy milyen rossz bőrben van, odamentem, hogy segítsek, ha tudok. Rajtakaptam, amint éppen el akart dobni valamit. — Idaho a hercegre pillantott. — Egy kést, uram, egy olyan kést, amelyhez hasonlót még sohasem láttál!
— Kriszkést?
— Minden bizonnyal — mondta Idaho. — Tejfehér a pengéje, és saját fénnyel tündököl. — Benyúlt a köntöse alá, előhúzott egy hüvelyt, fekete, bordázott nyél állt ki belőle.
— Hagyd a hüvelyben azt a pengét!
A hang a szoba végében levő nyitott ajtóból jött, zengő volt és átható; mindannyian fölkapták a fejüket, odanéztek.
Magas, bő lebernyeges alak állt az ajtóban, az őrök keresztbe tett kardjai mögött. A könnyű, homokszínű lebernyeg az egész testét beburkolta, csak a csuklyán látszott rés, benne fekete fátyol, fölötte megvillant a csupa kék szempár, melynek nem volt fehérje.
— Engedd be — suttogta Idaho.
— Engedjétek át azt az embert! — szólt a herceg.
Az őrök rövid habozás után leeresztették a kardot.
A férfi hosszú, gyors léptekkel besuhant a szobába, megállt a herceg előtt.
— Ez Stilgar, a főnöke annak a sziecsnek, amelyet fölkerestem. Az ő emberei figyelmeztettek minket az álfremenek bandájára — mondta Idaho.
— Isten hozott, jó uram — mondta Leto. — És miért ne húznánk ki azt a pengét a hüvelyéből?
Stilgar egy pillantást vetett Idahóra, és így szólt:
— Te megtartottad a tisztaság és becsület szokásait közöttünk. Neked megengedném, hogy meglásd a kését annak a férfinak, akinek a barátja lettél. — Pillantása végigsiklott a többieken a szobában. — De ezeket a többieket nem ismerem. Te hagynád, hogy beszennyezzenek egy tiszteletre méltó fegyvert?
— Én Leto herceg vagyok — mondta a herceg. — Nekem megengednéd, hogy megnézzem ezt a kést?
— Megengedem, hogy majd jogot szerezz rá, hogy kivond a hüvelyéből — mondta Stilgar, és az asztal körül felmorajló méltatlankodás közepette fölemelte keskeny, sötéten erezett kezét.
— Ne feledd, ez a penge olyasvalakié, aki szolgálatot tett neked!
A várakozó csendben Paul figyelmesen nézte a férfit, érezte a belőle sugárzó erőt. Vezér volt — fremen vezér.
Az asztal közepe táján, Paullal szemben egy férfi azt mormogta:
— Ő fogja megmondani, mihez van jogunk az Arrakison?
— Azt mondják, Leto Atreides herceg az alattvalók egyetértésével kormányoz — mondta a fremen. — Ezért meg kell mondanom, mi a szokás nálunk. Bizonyos felelősség hárul arra, aki meglát egy kriszkést. — Sötét pillantást vetett Idaho felé. — A kriszkések a mieink. Soha nem hagyhatják el az Arrakist a beleegyezésünk nélkül.