Leto elismételte, amit Paultól hallott.
A hírek azonban ahelyett, hogy kiváltották volna a feszült Mentát-koncentrációt, mintha csak fokozták volna Hawat nyugtalanságát.
Leto fürkészően nézte az öreget, aztán végül azt mondta:
— Valamit elhallgatsz, öreg barátom! Már akkor sejtenem kellett volna, amikor olyan ideges voltál az értekezlet alatt. Mi az, ami olyan kínos, hogy nem lehetett előhozakodni vele mindenki füle hallatára?
Hawat sapho-foltos ajka egyenes, szigorú vonallá húzódott, apró ráncocskák koronája vette körül. Merev szájjal válaszolt:
— Uram, én nem is tudom, hogy kezdjem el…
— Sok mindent megszenvedtünk már egymásért, Thufir — mondta a herceg. — Tudod, hogy velem bármiről beszélhetsz!
Hawat csak nézte, nézte, és közben arra gondolt: Így szeretem a legjobban! Ez az a makulátlan becsületű férfi, aki megérdemli minden hűségemet, minden erőmet! Miért kell most fájdalmat okoznom neki?
— Tehát? — kérdezte erélyesen Leto.
Hawat megvonta a vállát.
— Egy följegyzés töredékéről van szó. Egy Harkonnen-futártól szedtük el. A följegyzést egy Pardee nevű ügynöknek szánták. Alapos okunk van azt hinni, hogy ez a Pardee volt a vezetője az itteni földalatti Harkonnen-hálózatnak. Ami a följegyzést illeti… lehet, hogy rendkívül fontos, lehet, hogy érdektelen. Sokféleképpen lehet értelmezni.
— És mi a sokféleképpen értelmezhető tartalma annak a följegyzésnek?
— A följegyzés töredékének, uram. Nem teljes. Minimik filmen volt, egybeépítve a szokásos megsemmisítő kapszulával. Mire semlegesítettük, a sav kis híján az egészet törölte, csak egy töredék maradt meg belőle. A töredék azonban rendkívül sokatmondó.
— Mégpedig?
Hawat megdörgölte az ajkát.
— Így szóclass="underline" „…eto egy pillanatig sem fog gyanakodni rá, és amikor a szeretett kéz méri rá a csapást, a tudat önmagában is elég lesz a pusztulásához.” A báró saját pecsétje volt rajta, és ellenőriztem a pecsét valódiságát.
— Nyilvánvaló, hogy kire gyanakszol — mondta a herceg, s a hangja hirtelen fagyosan csengett.
— Előbb vágnám le a karom, mint hogy fájdalmat okozzak neked — mondta Hawat. — Nem lehet, uram, hogy…
— Lady Jessica — mondta Leto, és érezte, hogy pusztító indulat tör fel benne. — Nem tudtad kiszedni a tényeket abból a Pardeeból?
— Sajnos, Pardee már nem volt az élők sorában, amikor elfogtuk a futárt. Abban bizonyos vagyok, hogy a futár nem tudta, mit visz.
Leto megrázta a fejét. Micsoda mocskos kis ügy, gondolta. Nem lehet semmi alapja a vádnak. Ismerem az asszonyomat.
— Uram, ha…
— Nem! — csattant fel a herceg. — Itt valami tévedés van, amit…
— Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, uram.
— Tizenhat éve van velem! Számtalan alkalma lehetett volna rá, hogy… Te magad ellenőrizted őt is, az iskolát is!
Hawat hangjában keserűség volt:
— Köztudomású, hogy van, ami elkerüli a figyelmemet.
— Ha mondom, hogy képtelenség! A Harkonnenek az Atreides-nemzetséget akarják kiirtani, beleértve Pault is. Egyszer már megpróbálkoztak vele. Ármánykodna egy nő a tulajdon fia ellen?
— Talán a fia ellen nem tesz semmit. Lehet, hogy a tegnapi merénylet csak ügyes látszat volt.
— Nem lehetett az.
— Sire, Lady Jessica állítólag nem tudja, kik voltak a szülei, de mi van, ha mégis tudja? Ha mondjuk árva, akit egy Atreides tett árvává?
— Akkor már sokkal korábban cselekedett volna. Méreg a poharamban… egy tőrdöfés éjjel… Kinek lett volna jobb alkalma rá?
— A Harkonnenek tönkre akarnak tenni, uram, nem egyszerűen megölni. A kanlyban egész sor finom fokozat van. Ez valóságos műalkotás lehetne a vendetták között.
A herceg meggörnyedt. Lehunyta a szemét, öregnek látszott és nagyon fáradtnak. Nem lehet, gondolta. Az a nő kitárta nekem a szívét.
— És hogyan lehetne jobban tönkretenni, mint hogy gyanúba keverik a nőt, akit szeretek? — kérdezte.
— Nekem is eszembe jutott ez az értelmezés mondta Hawat. — De akkor is…
A herceg kinyitotta a szemét, rámeredt Hawatra. Csak gyanakodjék, gondolta. Az ő dolga a gyanakvás, nem az enyém. Talán ha úgy teszek, mintha elhinném ezt, másvalaki megfeledkezik az elővigyázatosságról.
— Mit javasolsz? — suttogta.
— Egyelőre állandó megfigyelést, uram. Minden pillanatban szemmel kell tartani. Gondoskodom róla, hogy feltűnés nélkül történjen. Idaho lenne az eszményi jelölt rá. Talán egy hét múlva már vissza tudjuk hozni a fremenektől. Van egy fiatalember Idaho csoportjában, aki tökéletesen megfelelne Idaho helyett követnek. Jó diplomáciai érzéke van.
— Semmiképpen se veszélyeztesd a pozíciónkat a fremeneknél!
— Természetesen, Sire.
— És Paul?
— Talán megbízhatnánk vele dr. Yueh-t.
Leto hátat fordított Hawatnak.
— Rád bízom.
— Tapintatos leszek, uram.
Legalább erre számíthatok, gondolta Leto.
— Megyek, járok egyet — mondta. — Ha szükség van rám, a peremsávon belül vagyok. Az őr könnyen…
— Uram, mielőtt elmész, van itt egy filmklip, ami rád vár. A fremen vallás tájékoztató elemzése. Bizonyára emlékszel, hogy jelentést kértél róla.
A herceg megállt, nem fordult meg, úgy szólt hátra:
— Nem várhat?
— Dehogynem, uram. De megkérdezted, hogy mi volt az, amit kiáltoztak. Nos, a fiatalúrra kiáltották, hogy „Mahdi!” Amikor ezt a…
— Paulra?
Igen, uram. Van itt egy legenda, egy prófécia, hogy eljön majd egy vezér, egy Bene Gesserit ivadéka, aki elvezeti őket az igazi szabadságba. A megszokott messiássémát követi.
— És azt hiszik, Paul ez a… ez a…
— Csak remélik, uram. — Hawat odanyújtott egy filmkapszulát.
A herceg elvette, zsebre tette.
— Később majd megnézem.
— Igen, uram.
— Most időre van szükségem, hogy… gondolkodjam.
— Értem, uram.
A herceg mélyet lélegzett, vagy inkább sóhajtott, aztán kiment. Jobbra fordult, elindult a folyosón, hátratett kézzel ment, ment, alig figyelt rá, hol jár. Folyosók, lépcsők, erkélyék, termek… emberek, akik tisztelegtek és félreálltak az útjából.
Egy idő múlva visszament a tanácsterembe. Sötét volt odabent. Paul az asztalon aludt, ráterítve egy őrköpeny, a feje alatt párnaként egy varrózsák. A herceg halkan végigment a szobán, kiment a leszállópályára néző erkélyre. Az erkély szögletében álló őr felismerte a herceget a kinti fények gyönge visszfényében, és vigyázzba vágta magát.
— Pihenj — mormogta a herceg. Nekitámaszkodott az erkélyrács hideg fémjének.
Hajnal előtti némaság honolt a sivatag övezte medencében. Leto fölnézett. Vele szemben a csillagok tömege mintha flitteres sál lett volna, odavetve a kékesfekete háttérre. Mélyen a déli látóhatár fölött az éjszaka második holdja kandikált ki a vékony porköd mögül — hitetlen hold, mely cinikus fénnyel méregette őt.
Ahogy a herceg nézte, a hold lassan eltűnt a Pajzsfal sziklái mögött, ezüstfehér fénykoronát téve rájuk. A hirtelen megsűrűsödött sötétségben a herceg hidegséget érzett. Megborzongott.
Harag öntötte el.
Most már többet nem gáncsolnak, üldöznek, hajtanak a Harkonnenek, gondolta. Azok a kisstílű ganék! Itt megvetem a lábam, és nem engedek! Egy árnyalatnyi szomorúsággal tette hozzá magában: Szemmel és karommal kell uralkodnom — mint a sólyom a többi madár fölött. Keze öntudatlanul megérintette a sólyomjelvényt a mellén.