Kynes fölegyenesedett, csodálkozó arckifejezéssel hátralépett.
— Viseltél már cirkoruhát? — kérdezte.
— Most van rajtam először.
— Valaki beigazította rajtad?
— Nem.
— A sivatagi csizmád éppen csúszósra van beállítva a bokádon. Ki mondta, hogy így csináld?
— Csak így látszott helyesnek.
— Hát így is helyes, az biztos…
És Kynes zavartan megdörgölte az arcát. Megint a legenda jutott az eszébe: „És úgy ismeri szokásaitokat, mintha közöttetek született volna.”
— Ne vesztegessük az időt — mondta a herceg. Intett a várakozó topter felé, aztán odament, egy bólintással viszonozta az őr tisztelgését. A többiek követték. Leto bemászott, becsatolta a biztonsági övet, ellenőrizte a műszereket. A gép teste halkan megnyikordult, ahogy a többiek is bemásztak.
Kynes becsatolta az övét, szemügyre vette a légijármű párnás kényelmét, a szürkészöld, puha kárpitot, a csillogó-villogó műszereket. Szűrt, tisztára mosott, párás levegőt érzett a tüdejében, ahogy becsapódtak az ajtók, és felsurrogtak a ventilátorok.
Minden olyan puha! gondolta.
— Kész, uram — mondta Halleck.
Leto bekapcsolta a szárnymeghajtást, érezte, ahogy a szárnyak begörbülnek, lecsapnak — egyszer, kétszer… Tíz méteren belül a levegőbe emelkedtek, aztán a szárnyak a testhez simultak, és a hátsó sugárhajtóművek meredek, sziszegő emelkedőbe hajtották a gépet.
— Délkeletre, a Pajzsfalon át — mondta Kynes. — Azt mondtam a homokmesterednek, oda összpontosítsa a felszerelést.
— Rendben.
A herceg beállt a kísérői elé, a másik két gép fölvette a védőalakzatot, ahogy megindultak délkelet felé.
— Ezeknek a cirkoruháknak a felépítése és kivitelezése magas műszaki színvonalról árulkodik — jegyezte meg a herceg.
— Egyszer majd talán megmutatok egy sziecsi gyárat — mondta Kynes.
— Érdekelne — mondta a herceg. — Úgy tudom, egyik-másik helyőrségi városban is készítenek cirkoruhákat.
— Silány utánzatok — mondta Kynes. — Amelyik dűnelakónak kedves az élete, az fremen ruhát hord.
Nem is tehet mást.
— És egy gyűszűnyinél több vizet nem veszít benne?
— Ha jól van beállítva, szoros a homlokpárna, és minden illesztése hézagmentes, akkor a legtöbb vizet a tenyerén át veszíti el az ember — mondta Kynes. — Lehet persze cirkokesztyűt viselni, ha nem kell finom munkát végezni benne, de kint a sivatagban a fremenek legtöbbje bedörzsöli a kezét a karbolcserje levével. Megakadályozza az izzadást.
A herceg lepillantott balra, a Pajzsfal töredezett tömegére — sziklafalak, szakadékok, fekete törésvonalak a sárgásbarna foltok. Olyan volt, mintha valaki ledobta volna ezt a kőtömeget az űrből, aztán ott hagyta volna, ahol széttörött.
Átrepültek egy sekély medence fölött, amelyben éles körvonallal látszott a délre nyíló kanyonból bekúszó szürke homokfolyó. A homokágak szétterültek, aztán elenyésztek a medencében, száraz deltaként a sötét kőzeten.
Kynes hátradőlt, azok a víztől duzzadó testek jártak az eszében, amelyeket kitapintott a cirkoruhák alatt. A herceg és fia pajzsövet viselt a köpenye fölött, lassú lövedékű tűvetőket az övén, érme méretű vészjelző rádióadókat a nyakukban, zsinóron. Mindkettő kést hordott a csuklójára csatolt tokban, és a tokok viseltesnek látszottnak. Különös ötvözetei a lágyságnak és a fegyveres erőnek, gondolta Kynes. És volt bennük valami tartás, ami a Harkonnenekből teljesen hiányzott.
— Amikor jelentést teszel a Császárnak az itteni hatalomváltásról — szólalt meg Leto —, azt fogod jelenteni, hogy megtartottuk az előírásokat? — Kynesre pillantott, aztán vissza, maguk elé.
— A Harkonnenek elmentek, ti idejöttetek.
— És minden úgy van, ahogy lennie kell? — érdeklődött Leto.
A pillanatnyi feszültség észrevehető volt abban, ahogy Kynes állkapcsán megfeszült egy izom.
— Mint planetológus és a Változás Bírája, közvetlenül a Császárság hatáskörébe tartozom… uram.
A herceg zordan elmosolyodott.
— De mind a ketten ismerjük a realitásokat.
— Ne feledd, hogy Őfelsége támogatja a munkámat.
— Csakugyan? És mi a munkád?
A rövid csendben Paul azt gondolta: Az apám túl erőszakos ezzel a Kynesszal! Halleckre pillantott, de a harcos trubadúr kibámult a kopár tájra.
Kynes ridegen válaszolt:
— Természetesen a planetológusi feladataimra gondolsz.
— Természetesen.
— Legnagyobbrészt a száraz vidékek biológiája, botanikája… meg egy kis geológia, magfúrások, próbák. Egy egész bolygó lehetőségeit sohasem lehet teljesen kimeríteni.
— A fűszerrel kapcsolatban is végzel vizsgálatokat?
Kynes arra fordult, Paul jól látta a kemény arcélt. — Különös kérdés, uram.
— Vésd az eszedbe, Kynes, hogy ez most az én hűbérbirtokom! Az én módszereim mások, mint a Harkonnenekéi. Nem baj, ha vizsgálod a fűszert, amíg én is részesülök a fölfedezéseidből.
A planetológusra pillantott. — A Harkonnenek nem szívelték, ha bárki is a fűszer után szaglászik, ugye?
Kynes farkasszemet nézett vele, de nem felelt.
— Őszintén beszélhetsz — mondta a herceg —, nem kell féltened a bőrödet.
— A Császári Udvar bizony csakugyan messze van — mormolta Kynes. És azt gondolta: Mire számít ez a vízpuha hódító? Azt hiszi, olyan ostoba vagyok, hogy a szolgálatába szegődöm?
A herceg kuncogott egyet, de előrefigyelt, a műszerekre.
— Némi fanyarságot vélek kihallani a hangodból, uram! — jegyezte meg. — Berontottunk ide egy sereg zsoldossal, egy sereg bérgyilkossal, mi? És most arra számítunk, hogy tüstént fölismeritek, mások vagyunk, mint a Harkonnenek…
— Láttam, micsoda propagandával árasztottatok el sziecset, falut — mondta Kynes. — Szeressétek a jóságos herceget. Azok a te…
— Hé, te! — csattant föl Halleck. Odakapta a fejét, előrehajolt.
Paul a karjára tette a. kezét.
— Gurney! — szólt rá a herceg is, és hátrapillantott. — Ez az ember sokáig élt ezen a bolygón a Harkonnenekkel.
Halleck hátradőlt.
— Jól van, uram.
— Az a Hawat nevű embered agyafúrt ugyan, de a célja napnál világosabb — mondta Kynes.
— Rendelkezésünkre bocsátod tehát azokat a bázisokat? — kérdezte a herceg.
Kynes kurtán válaszolt:
— Őfelsége tulajdonai.
— Nincsenek használatban.
— De használatba vehetőek.
— Őfelsége osztja ezt a véleményt?
Kynes szúrós pillantást vetett a hercegre.
— Az Arrakis valóságos paradicsom lehetne, ha az urai egyszer nem csak azzal törődnének, hogy minél több fűszert kaparjanak össze rajta!
Nem válaszolt a kérdésemre, gondolta a herceg.
— Hogyan lehetne paradicsom egy bolygóból pénz nélkül? — érdeklődött.
— Mit ér a pénz — kérdezett vissza Kynes —, ha nem kaphatod meg érte azokat a szolgálatokat, amelyekre szükséged volna?
Hohó! gondolta a herceg.
— Erről majd máskor beszélünk — mondta. — Azt hiszem, a Pajzsfal széle fölött járunk már. Ezt az irányt tartsam?
— Ezt — dörmögte Kynes.
Paul kinézett az ablakon. Alattuk a töredezett sziklarengeteg lejteni kezdett, gyűrött hullámokban belesimult egy kopár sziklamezőbe. A sziklamező éles peremben végződött, mintha elvágták volna, azon túl pedig a homokdűnék félholdjainak végtelen sora húzódott a látóhatár felé, az egyhangúságot csak itt-ott, a messzeségben törte meg egy-egy homályos, sötétebb foltocska, annak jeleként, hogy ott valami nem homokból van. Talán a kőzet bukkan néhol a felszínre? Paul nem tudta megállapítani a hőségtől vibráló levegőben.