— Mindent, ami önmagadon kívül van, tisztán tudsz látni, és alkalmazni tudod rá a logikádat — folytatta Jessica. — De jellegzetes emberi vonás, hogy ha személyes problémákkal kerülünk szembe, a legmélyebben személyes dolgokat a legnehezebb a logikánk ítélőszéke elé citálni. Inkább vergődünk, kapkodunk, inkább okolunk akármit, mint az igazi, mélyen gyökerező valamit, ami valójában emészt minket.
— Szántszándékkal meg akarod ingatni a mentáti képességeimbe vetett hitemet — mondta érdes hangon Hawat. — Ha én látnám, hogy valamelyik emberünk így próbálja használhatatlanná tenni fegyvertárunk akármelyik elemét, tétovázás nélkül leleplezném és elpusztítanám!
— A legkiválóbb Mentátok nagyon is tekintettel vannak a számításaik hibahányadára — jegyezte meg Jessica:
— Sohasem állítottam az ellenkezőjét!
— Akkor vond vizsgálatod alá azokat a tüneteket, amelyeket mindketten észleltünk: az emberek részegeskedését, a civakodásokat… pletykáznak, képtelen rémhíreket adnak-vesznek az Arrakisról, nem törődnek a legelemibb…
— A tétlenség az oka, semmi más — mondta Hawat. — Ne akard elterelni a figyelmemet azzal, hogy rejtélyesnek tüntetsz föl egy egyszerű dolgot!
Jessica rámeredt, arra gondolt, hogy a herceg emberei a körletekben egymást hergelik a keserveikkel, szinte összedörzsölik őket, hogy a végén már kis híján érezni lehet a levegőben a felgyülemlő feszültség ózonszagát. Lassan olyanok lesznek, mint a Liga előtti legenda szereplői, gondolta Jessica, mint Ampoliros, az eltévedt csillagkutató legénysége: elborult elmével a fegyvereik mellett, örökké keresve-kutatva, örökké készenlétben, de örökké felkészületlenül.
— Miért nem használod ki soha egészen a képességeimet a herceg szolgálatában? — kérdezte az öregtől. — Csak nem tőlem félted a pozíciódat?
Hawat villogó szemmel nézett rá.
— Tudok egyet-mást arról, milyen kiképzést kaptok ti Bene Gesserit… — elhallgatott, összeráncolta a homlokát.
— Mondd csak ki nyugodtan — biztatta Jessica. — Bene Gesserit-boszorkányok.
— Tudok egyet-mást az igazi kiképzésetekről — mondta Hawat. — Látom a jeleit Paulon. Engem nem tesztek bolonddá az iskoláitok fennen hirdetett jelszavával, hogy csak azért léteztek, hogy szolgáljatok!
Súlyosnak kell lennie majd a megrázkódtatásnak, gondolta Jessica, és már majdnem készen áll rá.
— Mindig tisztelettudóan meghallgatsz a Tanácsban — folytatta —, de ritkán fogadod meg a tanácsomat. Miért?
— Mert nem bízom a Bene Gesserit-indítékaidban — mondta Hawat. — Lehet, hogy azt hiszed, át tudsz látni másokon, lehet, hogy azt hiszed, rá tudsz venni másokat, hogy pontosan azt tegyék, amit…
— Te szerencsétlen hülye! — förmedt rá Jessica.
Thufir sötét tekintettel kihúzta magát ültében.
— Akármilyen szóbeszédet hallottál is az iskoláinkról — mondta Jessica —, az igazság sokkal hihetetlenebb. Ha a fejembe venném, hogy végzek a herceggel… vagy veled vagy akárki mással, aki elérhető közelségben van, nem tudnád megakadályozni.
Miért hagyom, hogy a kevélység ilyen szavakat hozzon ki belőlem? Nem erre tanítottak.
Hawat a zubbonya alá csúsztatta a kezét, ahol egy apró, mérgezett hegyű nyílvető lapult. Nem visel pajzsot, gondolta. Vajon csak merő hetvenkedés, amit beszél? Most végezhetnék vele… de hahh… mily következményekkel járna, ha tévednék…
Jessica látta a kis mozdulatot.
— Imádkozzunk — mondta —, hogy sohase kelljen erőszakhoz folyamodnunk egymás ellen.
— Nemes óhaj — mondta helyeslően az öreg.
— Közben azonban terjed közöttünk a métely — mondta Jessica. — Megint föl kell tennem a kérdést: Nem ésszerűbb feltételezés, hogy a Harkonnenek azért plántálták közénk ezt a gyanút, hogy kettőnket összeugrasszanak?
— Úgy látszik, megint patthelyzetbe kerültünk — jegyezte meg Hawat.
Jessica felsóhajtott, magában azt gondolta: Már majdnem készen áll rá.
— A herceg és én bizonyos értelemben szülőpótlékai vagyunk az embereinknek — mondta.
— Nem vett feleségül téged — jegyezte meg az öreg. Jessica nyugalmat erőltetett magára. Ez jó visszavágás volt, futott át rajta.
— De mást sem fog feleségül venni — mondta. — Amíg én élek, nem. És ahogy mondtam, szülőpótlékok vagyunk. Hogy felbomlasszák a dolgainknak ezt a természetes rendjét, hogy megzavarjanak, szétzüllesszenek, elbizonytalanítsanak bennünket — szerinted melyik célpont látszik a legvonzóbbnak a Harkonnenek szemében?
Hawat megérezte, milyen irányban halad Jessica gondolatmenete. Összevonta a szemöldökét, lesütött szemmel, sötét pillantással nézett maga elé.
— A herceg? — folytatta Jessica. — Valóban vonzó célpont, de nála jobban senkit sem őriznek, legfeljebb Pault. Én? Hogyne, én is csábító vagyok, de minden bizonnyal tudják, hogy a Bene Gesseritekkel nem könnyű elbánni. Van egy sokkal jobb célpont, akinek éppen a kötelességeiből eredően, szükségszerűen hatalmas vakfolt van a látóterében. Akinek a gyanakvás olyan magától értetődő, mint a lélegzetvétel. Akinek az egész élete homályos célzásokra és sötét titkokra épül. — Jobb keze Hawat felé lendült. — Te!
Hawat fölugrott a székről.
— Nem mondtam, hogy távozhatsz, Thufir! — csattant fel Jessica.
A vén Mentát jóformán visszaroskadt a székre, olyan hirtelen hagyta el az izmait az erő.
Jessica elmosolyodott, de a mosolyában nem volt vidámság.
— Most már tudsz valamit az igazi kiképzésről, amelyben részesülünk — mondta.
Hawat nyelni próbált, de kiszáradt a torka. Jessica iménti parancsa fejedelmi volt, ellentmondást nem tűrő — a hang és a modor, amelyben elhangzott, a szó szoros értelmében ellenállhatatlanná tette. Hawat teste engedelmeskedett, mielőtt még az agya fontolóra vehette volna. Semmi sem gátolhatta volna meg, hogy engedelmeskedjék — sem a logika, sem a dühödt indulat… semmi. Hogy Jessica képes volt erre, az a másik személy érzékeny, bensőséges ismeretéről árulkodott — olyan mélységekről, amelyek létezéséről Hawat eddig nem is álmodott.
— Mondtam már neked, hogy meg kellene értenünk egymást — szólt Jessica. — Mármint neked kellene megértened engem. Én már értelek téged. És vedd tudomásul, hogy ellenem csak az adhat neked biztonságot, ha hűséges vagy a herceghez.
Hawat szótlanul nézte, megnyalta kiszáradt ajkát.
— Ha dróton rángatott bábra volna szükségem — folytatta Jessica —, feleségül tudnám vetetni magam a herceggel. Még azt is elhinné, hogy tulajdon szabad akaratából tette.
Hawat lehorgasztotta a fejét, ritkás szempilláján át sandított fölfelé. Csak a görcsös önuralom tartotta vissza attól, hogy az őrökért kiáltson. Az. önuralom… és az a sejtelem, hogy ez a nő nem engedné. Még mindig lúdbőrös volt attól, ahogy Jessica a hatalmába kerítette az előbb. Abban a zsibbadt pillanatban a nő könnyűszerrel végezhetett volna vele!
Minden emberben megvan ez a gyenge pont? tűnődött. Mindannyiunkat parancsszóra lehet rángatni, mielőtt ellenállhatnánk? A gondolat mélységesen megrendítette. Ki állhatná útját annak, akinek ilyen erő van a birtokában?
— Megérezhetted, milyen erő rejlik a Bene Gesserit kesztyűs kezében — mondta Jessica. — Kevesen maradnak életben, akik megérzik. És amit az imént csináltam, a viszonylag egyszerű fogásaink közé tartozik. Nem ismered a teljes fegyvertáramat. Gondolkodj el ezen!