— Miért nem szállsz harcba, hogy elpusztítsd a herceg ellenségeit? — kérdezte Hawat.
— Kit, mit pusztíttatnál el velem? — kérdezte Jessica. — Azt akarnád, hogy anyámasszony katonáját csináljak a hercegből, hogy mindenben rám támaszkodjék?
— De ilyen erő birtokában…
— Az erő kétélű, Thufir. Te arra gondolsz: Milyen könnyű lenne ennek a nőnek egy embert fegyverré formálnia, amelyet az ellenség szívébe döfhet. Így igaz, Thufir — akár a te szívedbe is. De mire mennék vele? Ha közülünk, Bene Gesseritek közül elegen megtennénk ezt, nem válna-e gyanússá minden Bene Gesserit? Nem akarjuk ezt, Thufir. Nem akarjuk elpusztítani magunkat. — Bólintott. — Valóban azért létezünk, hogy szolgáljunk.
— Nem tudok válaszolni — mondta az öreg. — Tudod, hogy nem válaszolhatok.
— Arról, ami itt történt, egy szót sem fogsz szólni senkinek — mondta Jessica. — Ismerlek, Thufir.
— Úrnőm… — Hawat megint nyelni próbált kiszáradt torkával.
És közben arra gondolt: Nagy erők birtokosa ez a nő, úgy bizony! De ezek révén nem volna-e még félelmesebb eszköz a Harkonnenek kezében?
— A herceget ugyanolyan gyorsan a romlásba vihetik a barátai, mint az ellenségei — mondta Jessica. — Most már bízom benne, hogy a mélyére hatolsz ennek a gyanúsítgatásnak, és végét veted.
— Ha alaptalannak bizonyul — mondta Hawat.
— Ha — visszhangozta gúnyosan Jessica.
— Ha — ismételte meg az öreg.
— Makacs vagy te, Thufir.
— Óvatos — mondta Hawat —, és tekintettel vagyok a hibahányadra.
— Akkor fölteszek neked még egy kérdést. Mit jelent a szemedben, ha megkötözve, tehetetlenül, kiszolgáltatva állsz egy másik ember előtt, aki kést szegez a torkodnak — és ez a másik ember nemcsak nem végez veled, hanem kioldozza a kötelékeidet, és a kezedbe adja a kést, hogy cselekedj belátásod szerint?
Jessica fölállt, hátat fordított az öregnek.
— Elmehetsz, Thufir.
A vén Mentát fölkelt, bizonytalanul megállt, keze a zubbonya alatt lapuló, halálos fegyver felé mozdult. Eszébe jutott az aréna, a herceg apja (aki bátor ember volt, akármilyen egyéb hibái lettek légyen is) és egy réges-régi corrida napja: a félelmetes, fekete szörnyeteg csak állt ott, leszegett fejjel, dermedten, zavarodottan. Az öreg herceg hátat fordított a szarvaknak, a muletát hanyagul a karjára vetette, a lelátókról üdvrivalgás hallatszott.
Én vagyok a bika, ez a nő a matador, gondolta Hawat. Elvette a kezét a fegyverről, ránézett izzadságtól csillogó, üres tenyerére.
És tudta, hogy akármi legyen is az igazság, ami majd kiderül, sohasem fogja elfelejteni ezt a pillanatot, sohasem fog elmúlni benne az a csodálat, amelyet Lady Jessica iránt érez.
Halkan megfordult, kiment a szobából.
Jessica elfordította a tekintetét az ablak tükröző felületéről, megfordult, a csukott ajtóra nézett.
— Most már akcióba fog lépni — suttogta.
Leto a ház előcsarnokában állt, egy üzenetet böngészett az egyetlen szuszpenzorlámpa fényénél. Pár óra volt hátra hajnalig, a herceg ólmos fáradtságot érzett. Az üzenetet egy fremen hírnök adta át a külső őrségnek az előbb, amikor a herceg visszaérkezett a parancsnoki állásból.
Ez állt benne: „Nappal füstoszlop, éjjel tűzcsóva.”
Aláírás nem volt.
Mit jelentsen ez? tűnődött Leto.
A hírnök eltűnt, nem várta meg a választ, nem várta meg, hogy kérdőre vonják. Beleolvadt az éjszakába, mint valami ködös árnyék.
Leto a zubbonya zsebébe tette a papírt. Majd később megmutatja Hawatnak, gondolta. Hátrasimított egy hajtincset a homlokából, nagyot sóhajtott. Már a serkentő tabletták hatása is gyengült. Hosszú volt a díszvacsora óta eltelt két nap, és még hosszabb az idő, amióta nem aludt.
A katonai problémák tetejébe még ott volt Hawat nyugtalanító beszámolója arról, hogy milyen összeütközése volt Lady Jessicával.
Fölkeltsem Jessicát? tűnődött. Most már fölösleges titkolózósdit játszani vele. Vagy mégsem?
A mindenségit annak a nyavalyás Duncan Idahónak!
Megrázta a fejét. Nem, nem Duncan a hibás. Én vagyok a hibás, mert nem avattam a bizalmamba Jessicát az első pillanattól fogva! Most már legfőbb ideje, mielőtt nagyobb baj lesz.
Az elhatározás jobb kedvre derítette. Kiment az előcsarnokból, sietős léptekkel átment a nagytermen, aztán végig a folyosókon, a családi szárny felé.
Az elágazásnál, ahonnan a személyzeti szárnyba vezető folyosó nyílt, megtorpant. Valami furcsa, nyávogásszerű hang ütötte meg a fülét a személyzeti folyosó felől. Leto bal kezét a pajzsöv kapcsolójára helyezte, jobbjába belecsúsztatta a kindzsalt. Megnyugtató érzés volt megmarkolni a kést. Lúdbőrös lett attól a különös hangtól.
Halk léptekkel elindult a személyzeti folyosón, közben magában átkozta a gyönge világítást. A leggyöngébb fényű szuszpenzorokat helyezték el a folyosón körülbelül nyolcméterenként, és a lehető legjobban letompították őket. A sötét kőfalak elnyelték a fényt.
A félhomályban valami sötét folt tűnt fel a padlón.
Leto tétovázott, kis híján bekapcsolta a pajzsát, aztán mégsem, mert csak gátolta volna a mozgását, korlátozta volna a hallását… és mert az elfogott lézerfegyver-szállítmány kételyeket ébresztett benne.
Nesztelenül megközelítette a foltot, látta, hogy emberi alak, hason fekvő emberi test. Leto a lábával hanyatt fordította, döfésre emelt késsel közelebb hajolt, hogy a derengésben kivehesse az arcot. Tuek volt az, a csempész, a mellkasán sötét folt. A halott tekintet üresen, sötéten meredt fölfelé. Leto megérintette a foltot — meleg volt.
Holtan, itt? kérdezte magában. Ki ölte meg?
A nyávogás itt mintha hangosabb lett volna. Elölről jött, az oldalfolyosó felől, amely a központi helyiségbe vezetett, ahol a ház fő pajzsgenerátorát helyezték el.
Egyik kezével az övkapcsolón, a másikban döfésre kész kindzsallal a herceg ellépett a tetem mellett, végigosont a folyosón, a sarkon megállt, bekémlelt a generátorszobához vezető másik folyosóra.
Újabb szürke folt hevert a padlón, pár lépésnyire tőle, és Leto rögtön látta, hogy onnan jött a hang. A sötét alak fájdalmas lassúsággal feléje mászott, zihálva, motyogva.
Leto görcsös erőfeszítéssel legyűrte magában hirtelen félelmét, odairamodott, letérdelt a vergődő alak mellé. Mapes volt az, a fremen házvezetőnő, a haja zilált, a ruhája tépett. A háta felől tompán csillogó, sötét folt terjedt át az oldalára. Leto megfogta a vállát; a nő felkönyökölt, felszegte a fejét, rámeredt a hercegre, a szeme csak mélyfekete árnyék volt.