— Te — zihálta. — Meghalt… az őr… Tuekért küldt… szökni… asszonyomat… te… téged… itt… ne… — Előrebukott, a feje a kőpadlón koppant.
Leto megtapogatta a halántékát. Nem érzett pulzust. Megnézte a nedves foltot. Mapest hátba szúrták. Kicsoda? Agyában egymást kergették a gondolatok. Azt akarta mondani Mapes, hogy valaki megölt egy őrt? És Tuek? Jessica küldött volna érte? Miért?
Ahogy föl akart egyenesedni, mintha valami hatodik érzéke figyelmeztette volna. A pajzsöv felé kapott — de már későn. Bénító ütés taszította félre a karját. Fájdalmat érzett, látta, hogy apró fémnyíl áll ki a ruhája ujjából, érezte, hogy terjed belőle a bénaság feljebb, egyre feljebb a karjában. Gyötrelmes erőfeszítésébe került, hogy fölemelje a fejét, előrepillantson a folyosón.
Yueh állt a generátorszoba nyitott ajtajában. Arcán sárgán tükröződött az ajtó feletti, világosabb szuszpenzor fénye. Mögötte, a szobában néma csend volt — nem zümmögtek a generátorok.
Yueh! gondolta Leto. Kikapcsolta a házpajzsot! Védtelenek vagyunk!
Yueh megindult feléje, közben zsebre tette a nyílvetőt.
Leto érezte, hogy beszélni még tud.
— Yueh! Hogyan… — zihálta. Aztán a bénulás elérte a lábát, leroskadt a padlóra, háttal a kőfalnak dőlt.
Yueh arcán mintha szomorúság ült volna, ahogy föléje hajolt, megérintette Leto homlokát. A herceg érezte a kezét, de valahogy tompán… távolból.
— A nyílméreg szelektív — mondta Yueh. — Ha nagyon akarsz, tudsz beszélni, de nem tanácsolom. — Végigpillantott a folyosón, megint Leto fölé hajolt, kihúzta a nyilat, félredobta. A fém csörrenése is haloványan, messziről hatolt a herceg fülébe.
Nem lehet Yueh, gondolta. Ő kondicionálva van.
— Hogyan? — suttogta.
— Sajnálom, kedves hercegem. Ha hiszed, ha nem, vannak olyan dolgok, amelyek parancsolóbbak, mint ez itt. — Megérintette a rombusz alakú tetoválást a homlokán. — Magam is különösnek találom ezt a lábbal tiprását a piretikus tudatomnak, de arra vágyom, hogy megöljek egy embert. Bizony, kifejezetten vágyom rá. És semmi sem állhat az utamba.
Lepillantott a hercegre.
— Ugyan, dehogy téged, kedves hercegem! Harkonnen bárót! A bárót akarom megölni!
— Har… kon…
— Maradj csöndben, szegény hercegem! Nincs sok időd. Emlékszel arra a műfogra, amelyiket a Narcal melletti csetepaté után ültettem be a szádba? Azt most ki fogjuk cserélni. Nemsokára elveszíted az eszméletedet, majd akkor. — Kinyitotta a tenyerét, szemügyre vett benne valamit. — Ez a fog pontos hasonmása a másiknak. Nem észleli semmiféle detektor, még egy gyors letapogatáson is átcsúszik. De ha erősen ráharapsz, összeroppan, és ha akkor nagyot fújsz kifelé, mérges gáz tölti be körülötted a levegőt… nagyon mérges gáz.
Leto kimeredt szemmel bámult föl a másikra, látta, hogy Yueh-nek tébolyultan villog a szeme, verejték gyöngyözik a homlokán, az arcán.
— Neked már amúgy is véged volt, szegény hercegem — mondta Yueh. — Mielőtt azonban meghalsz, még a közelébe fogsz kerülni a bárónak. Azt fogja hinni, jobban el vagy kábítva, semhogy holmi utolsó erőfeszítéssel megtámadhatnád. El is leszel kábítva, sőt meg leszel kötözve. A támadás azonban különös formákat ölthet. És neked az eszedbe fog jutni a fog. A fog, Leto Atreides herceg. Eszedbe fog jutni a fog!
Az öreg orvos egyre közelebb hajolt, míg végül a herceg szűkülő látómezejét már teljesen kitöltötte a lekonyuló bajszú arc.
— A fog — mormolta Yueh.
— Miért? — suttogta Leto.
Yueh fél térdre ereszkedett a herceg mellett.
— Sátáni alkut kötöttem a báróval. És meg kell bizonyosodnom róla, hogy ő állta az alkut. Amikor majd a szemébe nézek, tudni fogom. De sohasem kerülhetnék eléje a zsákmány nélkül. A zsákmány pedig te vagy, szegény hercegem! És amikor meglátom a bárót, tudni fogok mindent. Szegény Wannám sok mindenre megtanított, például arra is, hogy a feszült helyzetekben tévedhetetlenül lássam az igazságot. Nem mindig vagyok képes rá, de amikor a szemébe nézek majd a bárónak… igen, akkor tudni fogom!
Leto megpróbált lesandítani a Yueh kezében levő fogra. Úgy érezte, lidérces álom az egész — ez nem lehet igaz!
Az orvos vörös ajka félmosolyra rándult.
— Én nem fogok elég közel kerülni a báróhoz, máskülönben én magam csinálnám. Nem, engem biztos távolságban tartanak majd tőle! De te… ó, te egészen más vagy! Te vagy a fegyverem! Téged közelről akar majd megszemlélni, hogy élvezkedjen egy kicsit, hogy kiélje a kárörömét.
Leto szinte hipnotizáltan meredt egy izomra Yueh állkapcsának bal oldalán. Ahogy az orvos beszélt, az izom meg-megrándult.
Yueh közelebb hajolt.
— És neked, jó hercegem, drága hercegem, neked az eszedbe fog jutni ez a fog. — Két ujja közé csippentve Leto arca elé tartotta. — Akkor már csak ez a fog lesz a fegyvered.
Leto ajka hangtalanul mozgott:
— Nem.
— Dehogynem! Ne ellenkezz! Ezért az apró szolgálatért cserébe ugyanis megteszek neked valamit én is. Megmentem a fiadat és az asszonyodat! Senki más nem mentheti meg őket. Olyan helyre kerülnek majd, ahová nem ér el egyetlen Harkonnen keze sem.
— Hogyan… mented… meg? — suttogta Leto.
— Azt a látszatot keltem, hogy meghaltak, és elrejtem őket olyan emberek között, akik a Harkonnen név hallatán is kést rántanak, akik annyira gyűlölik a Harkonneneket, hogy elégetik a széket, amelyen egy Harkonnen ült; sóval szórják be a földet, ahol egy Harkonnen járt. — Megtapogatta Leto állkapcsát. — Érzel valamit?
A herceg hiába erőlködött, nem tudott felelni. Valami távoli rángatást érzett, látta, hogy Yueh kezében megvillan a hercegi pecsétgyűrű.
— Paulnak — mondta az orvos. — Nemsokára el fogod veszíteni az eszméletedet. Isten veled, szegény hercegem! Amikor legközelebb találkozunk, nem lesz időnk társalogni.
Érzéketlen hűvösség kúszott föl a herceg nyaka felől az arcára. A félhomályos folyosó egyetlenponttá zsugorodott össze, benne Yueh vörös ajka.
— Jusson az eszedbe a fog! — suttogta az ajak. — A fog!
Tudománya kellene, hogy legyen az elkeseredésnek. Az embereknek szükségük van a nehéz időkre, az elnyomásra, hogy pszichikailag megizmosodjanak.
Jessica felriadt a sötétben, bizonytalan rossz érzés fogta el a nagy csendben. Nem értette, miért érzi olyan renyhének az agyát, a testét. Borzongató félelem futott végig az idegszálain. Arra gondolt, hogy fölül, lámpát gyújt, de valami visszatartotta. A szájában valami… furcsa érzés volt.
Dömm-dömm-dömm-dömm!
Tompa hang volt, a sötétben nem érezte, honnan jön. Valahonnan.
A mozdulatlan pillanat tele volt változással, apró tűszúrások zsibongásával.
Fokozatosan érezni kezdte a testét, tudatára ébredt, hogy össze van kötözve a csuklója, a lába, hogy be van tömve a szája. Óvatosan megfeszítette a köteléket, megérezte, hogy krimskellrost, csak szorosabbra húzódna, ha rángatná.
Most már emlékezett mindenre.
Emlékezett rá, hogy valami mozgást hallott a hálószoba sötétjében, valami nedves, szúrós szagú dolog csapódott az arcába, szájába, kezek kaptak utána. Ahogy levegő után kapkodott — egyetlen rövid levegővétel volt —, megérezte az altatószert, aztán elveszítette az eszméletét, elmerült a rettegés fekete mélységében.