Yueh lelki szeme előtt csak azt látta, hogy itt végzi, ennek a pokolnak a közepén, és nem marad neki semmi, a legcsekélyebb vigasz sem. Idahónak nem szabad hibáznia!
Egy másik őr majdnem fellökte.
— Félre az útból!
Megvetnek, még ha a hasznomat vették is, gondolta Yueh. Ahogy félrelökték; kihúzta magát, egy pillanatra felrémlett a régi méltósága.
— Várd meg a bárót! — förmedt rá egy tiszt.
Yueh bólintott, erőltetett könnyedséggel elballagott az épület előtt, befordult a sarkon a sötétségbe, ahová már nem hatolt el az égő pálmafák fénye. Gyorsan, a félelemtől reszkető lábbal iparkodott a hátsó udvar felé, ahol a topter várakozott — a topter, amely azért állt ott, hogy elvigye Pault és az anyját.
Egy őrszem állt a nyitott hátsó kapuban, figyelmét lekötötte a fényárban úszó folyosó, a szobáról szobára vonuló, dühödten kutató katonák.
Milyen magabiztosak!
Yueh az árnyékba lapult, odasurrant a topterhez, óvatosan kinyitotta az ajtót az őrszemmel ellentétes oldalon. Kitapogatta az ülés alatt az elrejtett frembatyut, kinyitotta az egyik zsebet, becsúsztatta a hercegi pecsétgyűrűt. Érezte, hogy megzizzent odabent a fűszerpapír, az üzenet, amelyet ott hagyott. Melléje nyomta a gyűrűt, aztán kihúzta a kezét, visszacsukta a csomagot.
Halkan becsukta a topter ajtaját, visszaosont a ház sarkához, a tűzfény felé.
Megtörtént, gondolta.
Megint kilépett a lángoló pálmák fényébe. Összehúzta magán a köpenyt, belebámult a lángokba. Nemsokára megtudom majd. Nemsokára meglátom majd a bárót, és akkor megtudom. A báró pedig… ő pedig megismerkedik egy apró fog titkával.
Van egy legenda, amely szerint abban a pillanatban, amikor Leto Atreides herceg meghalt, fényes meteor villant át az égen ősi kastélya fölött, a Caladanon.
Vladimir Harkonnen báró a leszállópályán álló, parancsnoki harcálláspontnak használt teherhajó ablakánál állt. Odakint lángok világították meg az arrakisi éjszakát. A báró figyelme a távoli Pajzsfalra irányult, ahol ebben a pillanatban a titkos fegyvere végezte munkáját.
Robbanólövedékek!
Az ágyúk a barlangokat lőtték, ahová a herceg harcosai bevették magukat, hogy ellenálljanak a végsőkig. Komótos egymásutánban egy-egy narancsszínű villanás mart bele a sziklákba.
Por és kő záporozott a rövid fényözönben. A herceg embereit lassan, de biztosan betemették, hogy ott pusztuljanak el éhen a kőtömeg mélyén, mint a föld alatti odújukban rekedt állatok.
A báró érezte a távoli dübörgést, mintha hatalmas dob döngése hatolt volna el hozzá a hajó fémjén át: dumm… dumm. Aztán: DRRRUM… dumm…
Kinek jutott volna az eszébe, hogy most, a pajzsok korában újra ágyúkat használjon? A báró hangtalanul kuncogott egyet. De hát előre lehetett sejteni, hogy a herceg emberei azokba a barlangokba fognak menekülni! És a Császár értékelni fogja a leleményességemet, hogy ily módon megkíméltem közös haderőnket.
Megigazította az egyik kis szuszpenzort, amely hájas testét védte a gravitáció erejétől. Mosoly jelent meg az arcán, árkot vágott a pufók húsba.
Milyen kár, hogy veszendőbe mennek ilyen harcosok, mint a hercegéi, gondolta. Szélesebb lett a mosolya, ahogy rögtön ki is nevette saját magát. Szánakozni is csak könyörtelenül szabad! Bólintott. A vesztes a definíció szerint fölösleges. Szabad préda az egész világegyetem, várja azt az embert, aki helyesen dönt. A tétova nyuszikat ki kell ugratni a bokorból, bekergetni őket az üregeikbe. Máskülönben hogyan lehetne kordában tartani és szaporítani őket? Lelki szeme előtt úgy jelentek meg a harcosai; mint dühödt méhek, ahogy űzik, hajszolják a nyulakat, s azt gondolta: Mézédes a világ, ha elég méhecske gyűjtöget az embernek!
A háta mögött kinyílt az ajtó. A báró először megnézte a tükörképet az ablakban, mielőtt hátrafordult.
Piter de Vries lépett be, a nyomában Umman Kudu, a báró személyi őrségének parancsnoka. Odakint is emberek álltak: az őrség, mint holmi nyáj, akik gondosan ügyeltek rá, hogy birkabuta képet vágjanak a báró jelenlétében.
A báró megfordult.
Piter színpadiasan, a maga ironikus módján tisztelgett.
— Jó hírt hozok, uram! A sardaukarok megjöttek a fogoly herceggel.
— Még jó — dörmögte a báró.
Szemügyre vette Piter nőies vonásait, az arcára kövült gonoszságot. És a tekintetét, a két csupakék hasítékot az álarcon.
Nemsokára el kell távolítanom, gondolta a báró. Már semmi hasznom nincs belőle, már szinte kifejezett veszélyt jelent. Először azonban meg kell gyűlöltetnie magát az Arrakis népével. Aztán pedig… aztán tárt karokkal fogadják megmentőjüket, az én drága kis Feyd-Rauthámat!
A báró most az őrség parancsnokára, Umman Kudura fordította a tekintetét: az álla, mint egy csizmaorr, az izmai, mint a kötelek — ebben az emberben meg lehetett bízni, mert a báró ismerte a titkos bűneit.
— Először látni akarom az árulót, aki a kezemre adta a herceget! — mondta a báró. — Meg kell kapnia illő jutalmát.
Piter sarkon fordult, intett a kint várakozó őrnek.
Valami fekete mozgás látszott az ajtó mögött, aztán belépett Yueh. Mereven, szinte rángatózva mozgott. Vöröslő ajka mellett petyhüdten lógott a bajusz. Csak az öreg szempár villogott elevenen. Három lépést tett befelé, aztán Piter intésére megtorpant, megállt a báróval szemben, farkasszemet nézett vele a kettőjüket elválasztó távolságon át.
— Á, dr. Yueh!
— Harkonnen nagyuram…
— Hallom, a kezünkre adtad a herceget!
— Én megtettem, amiben megállapodtunk.
A báró ránézett Piterre.
Piter bólintott.
A báró megint az orvosra pillantott.
— Megtartottad a megállapodást, igaz? Én pedig… — szinte odaköpte a szavakat: — … mit is ígértem viszonzásképpen?
— Nagyon jól emlékszel rá, nagyuram.
És Yueh most már megengedhette magának, hogy elgondolkodjék; csend lett a gondolataiban, szinte harsogó csend. Nyitott könyvként olvasott a báró árulkodó arcrezdüléseiben, hangsúlyaiban. Wanna csakugyan halott volt — most már senki sem férkőzhetett hozzá. Máskülönben még mindig lett volna mivel kordában tartani a gyönge orvost. A báró viselkedéséből azonban látszott, hogy már nincsen hatalma Yueh fölött. A játszma véget ért.
— Emlékszem? — visszhangozta a báró.
— Azt ígérted, hogy véget vetsz Wanna gyötrelmeinek.
A báró bólintott.
— Ó, csakugyan! Most már emlékszem. Valóban megígértem. Hiszen ezzel tudtuk áttörni a Birodalmi Kondicionálást! Nem tudtad elviselni a látványát, hogy a Bene Gesserit-boszorkád ott vergődjék Piter fájdalomerősítőjében! És Vladimir Harkonnen báró mindig tartja a szavát! Megígértem neked, hogy véget vetek a feleséged gyötrelmeinek, és lehetővé teszem, hogy együtt legyél vele. Úgy legyen tehát! — Intett Piternek.
Piter kék szeme elfátyolosodott. Macskaszerű, sima könnyedség volt a mozdulatában. Mintha a karma lett volna a kés, ahogy megvillant, aztán belemélyedt Yueh hátába.
Az öreg megdermedt, de nem vette le a szemét a báróról.