— Legyél vele együtt! — vetette oda a báró.
Yueh megingott, de állva maradt.
Lassan, gondosan formálta az ajka a hangokat, különös, egyenletes ritmusban buktak ki belőle a szavak:
— Azt… hi… szed… le… győz… tél… Azt… hi… szed… nem… tudtam… mit… vettem… meg… tő… led… Wannának.
Elzuhant. Nem csuklott össze, nem rogyott meg. Mintha egy fa dőlt volna ki.
— Legyél vele együtt — ismételte meg a báró. De mintha csak erőtlen visszhang lett volna a mondat.
Yueh valami baljós előérzetet keltett benne. Piterre pillantott, látta, hogy az éppen beletörli a kést egy rongyba, figyelte az álmatag, kielégült kifejezést a tekintetében.
Tehát így öl a saját kezével, gondolta a báró. Jó tudni.
— Valóban a kezünkre adta a herceget, ugye? — kérdezte.
— Ehhez nem fér kétség, uram — mondta Piter.
— Akkor hozzátok ide!
Piter az őrparancsnokra pillantott, az elviharzott.
A báró lenézett Yueh-re. Ahogy az előbb elzuhant, akár tölgyfából lehetett volna inkább, mint húsból-csontból.
— Sohasem voltam képes megbízni az árulókban — mondta a báró. — Még abban sem, akit én tettem árulóvá.
Kinézett az ablak mögötti sötétségbe. Az a néma feketeség odakint már az övé volt, jól tudta. A tüzérség pörölyei nem döngették tovább a Pajzsfal barlangjait; a kőcsapdák üregei bezárultak a herceg emberei mögött. A báró most hirtelen úgy érezte, elképzelni sem tud szebbet ennél a teljes feketeségnél. Hacsak nem valami fehéret látna a fekete háttéren. Fehér rátétet. Porcelánfehéret.
De még mindig ott motoszkált benne a kétely.
Mit akart mondani ez az ostoba vénember? Persze, valószínűleg csakugyan tudta, mi lesz végül a sorsa. De amit arról mondott, hogy csak hiszi, hogy legyőzte: Azt hiszed, legyőztél.
Mire gondolhatott?
Leto Atreides herceg jelent meg az ajtóban. A keze össze volt láncolva, éles arcvonásait sár borította. Egyenruhája elszakadt, ahogy valaki letépte a rangjelzését. Rongyos volt a csípőjén is, ahonnan úgy rántották le a pajzsövet, hogy nem kapcsolták le az egyenruháról. A herceg tekintete fátyolosan, tébolyult fénnyel izzott.
— No lám, no láááám… — mondta a báró. Elbizonytalanodott, mély lélegzetet vett. Érezte, hogy túl hangosan szólalt meg. Ez a régóta várt, sokszor megálmodott pillanat most valahogy veszített a varázsából.
Mindörökké átkozott legyen az a nyomorult orvos!
— Azt hiszem, a jó herceg el van kábítva — mondta Piter. — Úgy ejtette foglyul számunkra a derék Yueh. — Odafordult a herceghez. — Ugye el vagy kábítva, jó hercegem?
Messziről jött a hang. Leto érezte a kezén a láncot, érezte sajgó izmait, érezte, hogy cserepes az ajka, lángol az arca, a szomjúságtól érdes a szája. A hangok azonban csak tompán, valami vattapaplanon át hatoltak el hozzá. A vattán át látni is csak ködösen tudott.
— Mit tudsz az asszonyról és a fiúról, Piter? — kérdezte a báró. — Jött már hír róluk?
Piter gyors mozdulattal megnyalta az ajkát.
— Hallottál valamit! — csattant rá a báró. — Mit?!
Piter az őrparancsnokra pillantott, aztán megint a báróra nézett.
— Azokat az embereket, akiket megbíztunk a feladattal, uram… azokat… ööö… megtalálták.
— És? Minden rendben van?
— Halottak, uram.
— Persze hogy halottak! Én azt akarom tudni, hogy…
— Halottak voltak, amikor rájuk bukkantak, uram.
A báró arca céklavörös lett.
— És az asszony meg a kölyök?
— Semmi nyomuk, uram, de ott járt egy féreg. Akkor ért oda, amikor az embereink alaposabban át akarták vizsgálni a terepet. Lehet, hogy az történt, amit elképzeltünk magunknak… baleset. Lehetséges, hogy…
— Mi nem lehetőségekkel foglalkozunk, Piter! Mi van az eltűnt topterrel? Mire következtet mindebből az én bölcs Mentátom?
— A herceg valamelyik embere nyilvánvalóan megszökött a gépen, uram. Megölte a pilótánkat, és elmenekült.
— A herceg melyik embere?
— Az ölés tiszta, csöndes munka volt, uram. Talán Hawat vagy az a Halleck. Esetleg Idaho. Vagy akármelyik hadnagyuk.
— Lehetőségek… — mormogta a báró. Ránézett az előtte tántorgó, kába hercegre.
— Urai vagyunk a helyzetnek, báró — mondta Piter.
— Dehogy vagyunk! Hol az a nyavalyás planetológus? Hol az a Kynes nevű alak?!
— Tudunk róla, hogy hol lehet megtalálni, és már érte küldtünk, uram.
— Nem valami kedvemre való ez a mód, ahogy a Császár szolgája támogat bennünket — dünnyögte a báró.
Vattapaplanon át érkeztek a szavak, de néhány szó beleégett Leto agyába.
Asszony, kölyök — semmi nyomuk. Paul és Jessica elmenekült. Hawat, Halleck és Idaho sorsa pedig ismeretlen. Van még remény.
— Hol van a hercegi pecsétgyűrű? — csattant föl a báró.
— A sardaukarok azt mondják; nem volt rajta, uram — mondta az őrparancsnok.
— Túl hamar ölted meg az orvost — mondta a báró. — Ez hiba volt. Figyelmeztetned kellett volna előtte engem, Piter! Elhamarkodottan cselekedtél, nem a vállalkozásunk sikerét tartottad szem előtt. — Elsötétült az arca. — Még hogy lehetőségek!
Leto agyában állóhullámként rezgett-lengett a gondolat: Paul és Jessica elszökött! És ott volt még valami az emlékezetében: egy alku. Mi is volt az?
A fog!
Lassan kezdett visszaemlékezni rá: egy műfogat formázó mérgesgáz-kapszula!
Valaki azt mondta neki, ne feledkezzék el a fogról. A fog ott volt a szájában. A nyelvével ki tudta tapintani. Nem volt más dolga, mint erősen ráharapni.
Még nem!
Az a valaki azt mondta, várjon, amíg a báró közelébe kerül. Ki volt az? Ki mondta? Nem jutott az eszébe.
— Meddig marad ilyen kába? — kérdezte a báró.
— Talán még egy óráig, uram.
— Talán — mormogta a báró. Megint odafordult az éjsötét ablakhoz. — Éhes vagyok.
Az ott a báró, az a homályos szürke tömeg, gondolta Leto. A szürke tömeg előre-hátra táncolt, imbolygott, és vele imbolygott a szoba is. Sőt tágult és szűkült, aztán feketeségbe borult és eltűnt.
Az idő megannyi egymáson szoruló réteg lett most a herceg számára. Fölevickélt rajtuk keresztül. Várnom kell.
Egy asztal állt ott. Leto egészen tisztán kivette az asztalt. A túloldalán hatalmas, hájas férfi ült, előtte az étkezés maradványai. Leto megérezte, hogy egy széken ül, szemben a kövér férfival, megérezte magán a láncokat, a szíjakat, melyek a székbe szorították ocsúdó, zsibongó testét. Tudatában volt, hogy idő telt el közben, de sejtelme sem volt róla, hogy mennyi.
— Azt hiszem, kezd magához térni, báró!
Selymes hang. Ez volt Piter.
— Látom magam is, Piter.
Dübörgő basszus: a báró.
Leto egyre határozottabban kezdte érzékelni a környezetét. A szék mintha megkeményedett volna alatta, a kötelékei mintha jobban belevágtak volna a húsába.
Most már tisztán látta a bárót is. Leto figyelte; hogy mozog a keze: kényszeresen tapogatott — a tányér szélét, a kanál nyelét, a tokáját.