Leto megbűvölten nézte a mozgó kezet.
— Hallod, amit mondok, Leto herceg — szólalt meg a basszus hang. — Tudom, hogy hallod! Azt akarjuk megtudni tőled, hogy hol van az ágyasod és a gyermek, akit te nemzettél neki.
Leto nem adta jelét, de a szavak hallatán nyugalom áradt szét egész lényében. Tehát igaz: Paul és Jessica nem került a kezük közé!
— Nem holmi gyermekjátékot játszunk — dörgött tovább a báró hangja. — Ezt bizonyára tudod. — Leto felé hajolt, szemügyre vette az arcát. A báró sajnálta, hogy ezt nem intézhetik négyszemközt, csak ők ketten. Hogy ilyen alantas helyzetben lássák a többiek a királyi vért… rossz példa.
Leto érezte, hogy lassan visszatér az ereje. És most annak a műfognak a tudata úgy magasodott az elméjében, mint templomtorony a síkságon. És a fogon belül a kapszula, és benne a mérgesgáz… most már emlékezett rá, ki helyezte el a halálos fegyvert a szájában.
Yueh!
Mint valami párafelhő, lebegett Leto kábítószertől ködös emlékezetében a kép, ahogy egy tetemet vonszolnak el mellette itt, ebben a szobában. Tudta, hogy Yueh volt az.
— Hallod azt a hangot, Leto herceg? — kérdezte a báró.
Leto csak most figyelt föl arra a békaszerű hangra, egy halálos kínok között vergődő ember rekedt nyöszörgésére.
— Elfogtuk az egyik fremennek álcázott emberedet — mondta a báró. — Könnyen átláttunk rajta — a szeme, tudod… Makacsul azt állítja, hogy azért küldtétek a fremenek közé, hogy kikémlelje őket. Itt éltem én is egy ideig ezen a bolygón, kedves kuzinom. Nem szokás csak úgy kikémlelni azt a toprongyos sivatagi csürhét! Mondd csak, megvásároltad őket? Hozzájuk küldted el az asszonyodat és a fiadat?
Letónak összeszorult a félelemtől a szíve. Ha Yueh a sivatagiak közé küldte őket… akkor nem hagynak fel a kutatással, amíg meg nem találják őket!
— Ugyan, ne makacskodj! — mondta a báró. — Nincs sok időnk, és a fájdalom gyorsan megoldja a nyelvet. Ne hagyd, hogy oda fajuljon a dolog, kedves hercegem! — A báró fölnézett a Leto válla mögött álló Piterre. — Piternek nincs itt minden műszere, de bízom benne, hogy rögtönözni is tud.
— Néha a rögtönzés a legjobb, báró…
Az a selymes, behízelgő hang!
— Volt egy terved veszély esetére — folytatta a báró. — Hová küldted a nőt és a fiút? — Leto kezére nézett. — És hol a gyűrűd? A fiúnál?
Fölpillantott, farkasszemet nézett a herceggel.
— Nem akarsz válaszolni — állapította meg. — Rá akarsz kényszeríteni valamire, amit nem szeretnék megtenni? Piter egyszerű, közvetlen módszerekhez fog folyamodni. Elismerem, néha azok a legjobbak, de nem helyes, hogy éppen téged tegyünk ki ilyesminek.
— Forró faggyú a hátára vagy esetleg a szemhéjára — szólalt meg Piter. — Talán egyéb testrészeire is. Különösen akkor hatásos, ha az alany nem tudja, hová csöppen legközelebb. Jó módszer, és van valami szép a gennyfehér hólyagok mintázatában a csupasz bőrön, nem, báró?
— Páratlan — mondta a báró savanyú hangon.
Azok a matató ujjak! Leto figyelte a kövér kezet, a csillogó ékszereket az óriáscsecsemő-ujjakon, a kényszeres tapogatózást.
A mögötte levő ajtón át beszűrődő gyötrelmes hangok tépázták a herceg idegeit. Kit kaptak el? tűnődött. Lehetséges volna, hogy Idahót?
— Hidd el nekem, kedves kuzin — mondta a báró —, nem akarom, hogy oda jussunk!
— A lelki szemed előtt csupa ideg futárok nyargalnak a segítségért, amely nem jöhet — mondta Piter. — Van ebben valami művészi szépség.
— Te nagy művész vagy — mordult rá a báró. — Most tegyél meg annyit, hogy csöndben maradsz!
Letónak hirtelen eszébe jutott valami, amit Gurney Halleck mondott egyszer, amikor meglátta a báró képét: „És megálltam a tengernek homokján, és láttam, hogy egy vadállat emelkedik ki a tengerből… és fejein istenkáromló nevek.”
— Vesztegetjük az időt, báró — mondta Piter.
— Lehet.
A báró bólintott.
— Tudod, kedves Letóm, a végén úgyis megmondod majd, hol vannak! Téged is meg lehet vásárolni — van olyan szintű fájdalom, amelyért már te is eladó vagy.
Minden valószínűség szerint igaza van, gondolta Leto. Ha nem volna ez a fog… és az, hogy csakugyan nem tudom, hol vannak…
A báró fölvett a tányérjáról egy húsdarabkát, bekapta, lassan elrágcsálta, lenyelte. Máshonnan kell próbálkoznunk, gondolta.
— Nézd meg ezt a kiemelkedő személyiséget, aki tagadja, hogy neki is megvan az ára! — mondta. Nézd csak meg, Piter!
És a báró azt gondolta: Igen! Íme, itt áll előttünk ez az ember, aki azt hiszi, hogy nem lehet megvásárolni. Nézd, ahogy millió szállal tartja fogva önmaga megannyi apró része, melyeket egyenként adott el élete során! Ha fölemelnéd és megráznád, zörögne belül! Kiürült! Kiárusította magát! Mit számít már, hogyan hal meg?
A békaszerű háttérhangok elhallgattak.
A báróval szemben az ajtónyílásban Umman Kudu, az őrség parancsnoka jelent meg. Megrázta a fejét. A fogoly nem adta meg a kívánt tájékoztatást. Újabb kudarc! Ideje abbahagyni az időhúzást ezzel az ostoba herceggel, ezzel az esztelen, puhány bolonddal, aki nem képes fölfogni, milyen pokol várakozik a közelében — csak egy idegszálnyira tőle.
A gondolat lecsillapította a bárót, legyőzte azt az ódzkodást is, hogy császári vért nem kellene fájdalomnak kitenni. Most egyszeriben úgy látta magát, mint sebészt, aki finom metszések végtelen sorával eltávolítja az álarcokat a kis nyomorultakról, feltárja a mélyben lapuló poklot.
Nyuszik, egytől egyig.
És hogy meglapulnak, amikor meglátják a ragadozót!
Leto a báróra meredt az asztal fölött, maga sem értette, mire vár még. A fog gyorsan véget vet majd az egésznek. De azért… jó volt, nagyjában-egészében jó volt ez az élet! A szeme előtt hirtelen megjelent egy színes farkú sárkány, ahogy ott lebeg a magasban, a Caladan kagylókék ege alatt, és Paul nevető, boldog arca, ahogy nézi. És eszébe jutott az arrakisi napkelte, ahogy a porköd meglágyítja a Pajzsfal szurdokainak színorgiáját.
— Kár — mormogta a báró. Ellökte magát az asztaltól, könnyedén felállt szuszpenzorai tartásában, aztán egy pillanatra megtorpant, ahogy valami változást vett észre a hercegen. Látta, hogy Leto mély lélegzetet vesz, megfeszülnek az izmok az állkapcsán, megvonaglik az egész arca, ahogy összeharapja a fogát.
Hogy retteg tőlem! gondolta a báró.
Hirtelen riadalmában, hogy a báró elkerül a közeléből, Leto keményen ráharapott a műfogra, érezte, hogy szétroppan. Kinyitotta a száját, kifújta a maró párát, amelynek már a nyelvén érezte az ízét. A báró mintha összezsugorodott volna, mintha egy keskenyedő alagút végében álló alak lett volna. Leto egy hördülést hallott a füle mellett — azét a selymes hangú férfiét: Piterét.
Vele is végzett!
— Piter! Mi baj?
A dörgő hang nagyon messziről jött.
Leto agyában emlékképek kergetőztek, mint fogatlan, vén banyák motyogásai. A szoba, az asztal, a báró, egy rémült szempár — csupakék szempár —, minden összetömörült körülötte valami megtört szimmetriában.