Egy férfi, az álla mint a csizmaorr, játékkatona, ahogy elzuhan. A játékkatona törött orra balra ferdült: elromlott metronóm, örökre fönnakadt lendültében.
Leto hallotta az edénycsörömpölést, roppant messziről tompa dübörgést a fülében. Végeérhetetlen lárma tombolt a fejében, ott visszhangzott benne minden, ami valaha is volt: minden kiáltás, minden suttogás, minden… csend.
Egy gondolat maradt meg. Leto alaktalan fényben látta fekete sugarakon: A nap, melyen formát ölt a hús, és a hús, melynek formát ad a nap. A gondolat valami olyan teljességérzettel töltötte el, amelyről tudta, hogy sohasem lesz képes megmagyarázni.
Csend.
A báró csak állt, a hátát nekivetette az ajtónak, az asztal mögötti személyes vészkijárat ajtajának, amelyet néhány másodperccel korábban becsapott maga mögött, és most elválasztotta egy szobányi halottól. Csak most érzékelte, hogy nyüzsögnek körülötte az őrök. Én is belélegeztem? kérdezte magában. Akármi volt is odabenn, velem is végez?
Visszatértek a tudatába a hangok… és a józan ész. Hallotta, hogy valaki harsányan parancsokat osztogat — gázálarcokat… tartsátok csukva az ajtót… kapcsoljátok be az elszívókat!
A többiek azonnal összeestek, gondolta. Én még mindig talpon vagyok. Még mindig lélegzem. Könyörtelen pokol! Egy hajszál híja volt!
Most már át tudta gondolni. A pajzsa be volt kapcsolva, kis intenzitásúra ugyan, de arra elég volt, hogy lelassítsa a gázmolekulák átjutását az erőtér határán. És éppen ellökte magát az asztaltól… és a fülébe hatolt Piter döbbent hörgése, melynek hallatán az őrparancsnok is előreugrott, hogy ott lelje halálát…
A vak véletlen és egy haldokló figyelmeztető hördülése — ezek mentették meg.
A báró nem érezte úgy, hogy hálával tartozik Piternek. Megölette magát az ostoba! És az a barom őrparancsnok! Aki állítása szerint átvilágított mindenkit, mielőtt a báró színe elé kerülhetett volna az illető! Hogyan sikerülhetett a hercegnek…? Teljesen észrevétlenül… még az asztal fölötti méregdetektor sem jelezte — csak amikor már késő volt! Hogyan?
Hát most már nem számít, gondolta a báró, ahogy összeszedte magát. A következő őrparancsnoknak az lesz az első dolga, hogy megkeresi a választ ezekre a kérdésekre.
A folyosóról hangok, zajok hallatszottak — arról a részről, ahová a halálszoba másik ajtaja nyílt. A báró ellökte magát az ajtótól, szemügyre vette a körülötte tébláboló talpnyalókat. Azok megdermedtek, szó nélkül meredtek rá, várták, hogyan reagál a báró.
Haragudni fog a báró?
És a báró most jött rá, hogy csak néhány másodperc telt el azóta, hogy kimenekült abból a szörnyűséges szobából.
Néhány őr fegyvert szegezett az ajtóra. Mások a folyosóra irányították tehetetlen haragjukat, de a folyosó üresen tátongott, csak a sarkon túlról hallatszottak zajok.
Egy férfi fordult be gyors léptekkel a sarkon, a nyakában szíjon lógó gázálarc, a szeme a folyosó mennyezetén sorakozó méregdetektorokat fürkészte. Szőke volt, lapos arcú, zöld szemű. Duzzadt ajkáról feszes ráncok indultak hátrafelé. Úgy festett, mint valami. vízi teremtmény, amely tévedésből került a szárazföldiek közé.
A báró fürkészően végigmérte a közeledő férfit, eszébe jutott a neve: Nefud. Iakin Nefud. Káplár a személyi őrségben. Nefud rabja volt a szemutának, annak a kábítószer-muzsika kombinációnak, amely a tudat legmélyebb régióiban zengett. Hasznos információ az ilyesmi…
Nefud megállt a báró előtt, tisztelgett.
— A folyosó veszélytelen, uram! Kintről figyeltem, és láttam, hogy nem lehetett más, mint mérges gáz. A szobában levő ventilátorok a folyosóról szívják be a levegőt. — Fölpillantott a báró feje fölötti méregdetektorra. — Semmi sem szivárgott ki. Most tisztítják meg a szobát. Mik az utasításaid?
A báró felismerte a férfi hangját — ez harsogta a parancsokat. A helyén van az esze ennek a káplárnak, gondolta.
— Mind halottak odabent? — kérdezte.
— Igen, uram.
Hát akkor alkalmazkodnunk kell a tényekhez, gondolta a báró.
— Először is — mondta — fogadd jókívánságaimat, Nefud! Te vagy az őrség új parancsnoka. És remélem, tanulsz abból, hogy milyen véget ért az elődöd.
A báró figyelte, ahogy az újdonsült parancsnok fokozatosan tudatára ébred, mi történt. Nefud tudta, soha többé nem kell félnie, hogy nem lesz szemutája.
Nefud bólintott.
— Jól tudod, uram, hogy teljesen a te biztonságodnak áldozom magamat.
— Igen. Lássuk a továbbiakat! Azt gyanítom, hogy a hercegnek a szájában volt valami. Derítsd ki, mi volt az, hogyan használta, kinek a segítségével került a szájába. Tegyél meg minden óvóintézkedést, hogy…
Elhallgatott, megszakította a gondolatmenetét a mögötte levő folyosóról hallatszó lárma. A hajó alsó szintjeiről jövő lift ajtajánál az őrök útját akarták állni egy bashar ezredesnek, aki éppen kilépett a liftből.
A báró nem tudta hová tenni a bashar ezredes arcát: keskeny volt, a szája mintha csak hasíték lett volna a bőrön, a szeme két sötét pont.
— Vegyétek le rólam a kezeteket, dögevő csürhe! — förmedt rájuk, és félretaszította az őröket.
Hohó, egy sardaukar! gondolta a báró.
A bashar ezredes határozott léptekkel tartott a báró felé. A báró szeme résnyire szűkült össze, nyugtalanul nézte. A sardaukar tisztek jelenlétében mindig valami rossz érzés fogta el. Mind úgy festettek, mintha a herceg rokonai lettek volna… a néhai hercegé. És ahogy viselkedtek a báróval!
A bashar ezredes megállt féllépésnyire a báró előtt, csípőre tett kézzel. Az őr tétova idegességgel téblábolt mögötte.
A bárónak nem kerülte el a figyelmét a tisztelgés hiánya, a sardaukar megvető viselkedése, és fokozódott a rossz érzése. A sardaukaroknak mindössze egy légiójuk volt itt helyben — tíz dandár —, az támogatta a Harkonnen-légiókat, de a báró nem áltatta magát. Nagyon jól tudta, hogy az az egy légió könnyen a Harkonnenek ellen fordulhat, és ha ellenük fordul, le is győzheti őket.
— Szólj az embereidnek, báró, hogy ne akarják megakadályozni, ha fölkereslek — mondta metsző hangon a sardaukar. — Az embereim idehozták hozzád Leto Atreides herceget, mielőtt még megbeszéltem volna veled, hogy mi legyen a sorsa. Most beszéljük meg!
Nem szabad szégyenben maradnom az embereim előtt, gondolta a báró.
— Tessék. — Rideg, kiszámított szó volt, a báró büszke volt rá.
— Uralkodóm engem bízott meg azzal, hogy gondoskodjam róla, hogy császári unokatestvére gyorsan, szenvedés nélkül haljon meg — mondta a bashar ezredes.
— Én is ezt a császári parancsot kaptam — hazudta a báró. — Azt hitted, nem engedelmeskedem a parancsnak?
— Azt kell jelentenem a Császárnak, amit a tulajdon szememmel látok — mondta a sardaukar.
— A herceg már meghalt! — csattant föl a báró. Heves mozdulattal intett, hogy a sardaukar távozhat.
A bashar ezredes mozdulatlanul állt a báróval szemben, mintha a padlóba gyökerezett volna. Egy szemrebbenéssel, egy arcizomrándulással sem vette tudomásul, hogy elbocsátották.
— Hogyan? — kérdezte ugyanazon a metsző hangon.
Nahát! gondolta a báró. Ez már sok!