— Önkezétől, ha tudni akarod — mondta. — Mérget vett be.
— Most megnézem a tetemet — mondta a bashar ezredes.
A báró tettetett bosszankodással a mennyezetre emelte a tekintetét, miközben vadul száguldottak a gondolatai. A mindenségit! Ez az éles szemű sardaukar most fogja megnézni a szobát, mielőtt bármi megváltozott volna benne!
— Most — dörögte a sardaukar. — A saját szememmel akarom látni!
Nem lehet megakadályozni, döbbent rá a báró. A sardaukar mindent észre fog venni. Rá fog jönni, hogy a herceg megölt több Harkonnen-katonát… és arra is, hogy a báró alighanem csak egy hajszál híján úszta meg! Ott voltak még az asztalon a vacsora maradványai, az asztal túloldalán pedig a halott herceg, körös-körül a többiek holtan…
Semmiképpen sem lehet megakadályozni.
— Nem hagyom félrevezetni magam — mordult rá a bashar ezredes.
— Nem akarlak félrevezetni — mondta a báró, és belenézett a sardaukar obszidiánfekete szemébe. — Nincs titkolnivalóm a Császár előtt. — Odabiccentett Nefudnak. — Mutass meg mindent rögtön a bashar ezredesnek, Nefud! Azon az ajtón vidd be, ahol te álltál!
— Erre, uram — mondta Nefud.
A sardaukar lassan, pökhendi képpel megkerülte a bárót, átfurakodott az őrök között.
Elviselhetetlen, gondolta a báró. Most a Császár megtudja, hogy hibáztam! És a gyöngeség jelének fogja tekinteni!
Gyötrelmes volt a gondolat, mert a Császár és a sardaukarjai egyaránt megvetették a gyöngeséget. A báró beleharapott az ajkába. Csak azzal vigasztalta magát, hogy a Császár legalább nem értesült a Giedi Prime elleni Atreides-támadásról, az ottani fűszerkészletek megsemmisítéséről.
A mindenségit annak a fortélyos hercegnek!
A báró utána nézett a távolodó hátaknak — a pökhendi sardaukar és a zömök, gyakorlatias Nefud alakjának.
Alkalmazkodnunk kell, gondolta magában. Újra ide kell helyeznem Rabbant erre a nyavalyás bolygóra. Teljhatalommal… Harkonnen-vért kell áldoznom rá, hogy olyan helyzetbe kerüljön az Arrakis, amikor már örömmel fogadja Feyd-Rauthát. A fene egye meg azt a Pitert! Képes volt megöletni magát, amikor még hasznát vettem volna!
A báró mélyet sóhajtott.
És azonnal el kell küldetnem a Tleilaxra egy új Mentátért! Biztosan előkészítették már nekem az új példányt.
Mellette köhentett az egyik őr.
A báró feléje fordult.
— Éhes vagyok.
— Igenis, uram.
— És mulatságra vágyom, amíg kitakarítjátok azt a szobát, és kifürkészitek a titkait! — dörögte a báró.
Az őr lesütötte a szemét.
— Milyen mulatságot kívánsz, uram?
— A hálótermemben leszek — mondta a báró. — Hozzátok föl azt az ifjoncot, akit a Gamonton vásároltunk, azt a szép szeműt! De alaposan kábítsátok el. Nincs kedvem birkózni!
— Igenis, uram.
A báró elfordult, szökellő, szuszpenzoroktól könnyű lépéseivel megindult a hálóterem felé. Igen, gondolta, azt a szép szeműt, aki annyira emlékeztet az ifjú Paul Atreidesre.
Paul úgy érezte, hogy az egész múltja, minden, amit ez előtt az éjszaka előtt átélt, csak lepergett homok egy homokórában. Ott üldögélt az anyja mellett, átfogta felhúzott térdét, körülöttük-felettük a kis textilműanyag menedék, a cirkosátor, amelyet a topterban hagyott csomagban találtak, akárcsak a fremen öltözéket, amely most rajtuk volt.
Paul teljesen bizonyos volt benne, hogy ki helyezte el a topterban a frembatyut, ki határozta meg a foglyokat szállító gép útvonalát.
Yueh!
Az áruló orvos egyenesen Duncan Idaho kezébe adta őket. Paul kinézett a cirkosátor átlátszó végén a környező, holdfény sütötte sziklákra, amelyek árnyékában elrejtette őket Idaho.
Bujkálok, mint egy gyerek, amikor már én vagyok a herceg, gondolta Paul. Érezte, hogy ingerli a gondolat, de el kellett ismernie, hogy bölcsen tették, amit tettek.
Valami történt a tudatával ezen az éjszakán — sokkal élesebben, sokkal tisztábban látott maga körül minden eseményt, minden körülményt. Nem tudta befolyásolni az adatok beáramlását, sem a hűvös precizitást, amellyel mindegyik új tétel a helyére került az ismeretei szerkezetében, amellyel kiszámította az új egyensúlyt. Ez Mentát-tudat volt, és még sokkal több is…
Paul visszaemlékezett rá, milyen tehetetlen düh öntötte el abban a pillanatban, amikor az ismeretlen topter lecsapott rájuk a sötétség mélyéből, zúgott lefelé, mint valami óriás sivatagi sólyom, a szárnyain süvöltött a levegő. Akkor történt Paul agyában az a dolog. A topter földet ért, megugrott egy homokháton, csúszott, evickélt a szaladó alakok felé — Paul és az anyja felé. Paul szinte az orrában érezte a homokon horzsolódó csúszótalpakból feléjük szálló égett kénes szagot.
Emlékezett rá, ahogy az anyja megfordult, azt várta, hogy egy lézerfegyvert szegez rá valamelyik Harkonnen-zsoldos, de Duncan Idahót látta kihajolni a topter nyitott ajtajából, és Duncan teli torokból ordított:
— Siessetek! Féregnyom jön tőletek délre!
Paul azonban, amikor visszafordult, már tudta, ki vezeti a toptert.
Az apró részletek együttese, a repülés, a leszállás módja — olyan apró jelek, hogy még az anyja sem vette észre őket — pontosan elárulták Paulnak, hogy ki ül a pilótafülkében!
Jessica most megmozdult, aztán megszólalt:
— Csak egy magyarázat lehetséges. A Harkonnenek fogva tartották Yueh feleségét. Yueh gyűlölte a Harkonneneket! Ebben biztosan nem tévedek. Olvastad, mit írt… De miért kímélt meg bennünket a haláltól?
Csak most érti meg, és milyen rosszul, gondolta Paul. Megrendítette a gondolat. Ő maga már korábban, mintegy mellékesen rájött Yueh titkára, amikor elolvasta a hercegi pecsétgyűrű mellett, a csomagban talált levelet.
„Ne akarjatok majd megbocsátani nekem — írta Yueh. — Nem kérem a bocsánatotokat. Így is elég teher nyomja a vállam. Amit tettem, rosszindulat nélkül és mások megértésének reménye nélkül tettem. Ez az én saját tahaddi al-burhanom, az én végső próbatételem. Itt hagyom nektek az Atreides-pecsétgyűrűt annak jeleként, hogy nem áltatlak benneteket. Amikor ezt elolvassátok, Leto herceg már halott lesz. Merítsetek vigaszt abból, hogy nem egyedül halt meg, hogy vele pusztult valaki, akit mindenki másnál jobban gyűlölünk.”
Nem volt rajta sem címzés, sem aláírás, de nem lehetett összetéveszteni az ismerős, kusza írást — az orvosé volt.
Ahogy a levélre gondolt, Paul újra átélte annak a pillanatnak a kétségbeesett fájdalmát — valami éles, idegen dolgot, ami mintha az újdonsült szellemi fogékonyságán kívül történt volna. Elolvasta, hogy az apja meghalt, tudta, hogy igazak a szavak, de úgy érezte, mindez nem több újabb adatnál, amelyet el kell helyezni a tudatában, aztán felhasználni.
Szerettem az apámat, gondolta Paul, és tudta, hogy ez is igaz. Gyászolnom kellene. Éreznem kellene valamit.
De nem érzett semmit, csak ezt: Itt egy fontos tény.