Egy tény a sok más tény közül.
Közben az agya szüntelenül rendezgette az érzéki benyomásokat, extrapolált, számított.
Felidézte magában Halleck szavait: A hangulat szeretkezéshez való, vagy balisetmuzsikához. Az ember akkor harcol, amikor úgy hozza a szükség, hangulat ide vagy oda!
Talán erről van szó, gondolta Paul. Majd később gyászolom az apámat… amikor lesz rá idő.
De nem tapasztalt változást lénye újdonsült, hűvös precizitásában. Érezte, hogy ez az új tudatosság csak a kezdet, ez még fokozódni fog. Áthatotta annak a félelmetes célnak az érzete, amelyet először a próbatétele során tapasztalt, Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya előtt. A jobb keze — a fájdalomra emlékező kéz — bizsergett, lüktetett.
Ilyen lehet az ő Kwisatz Haderachuknak lenni? tűnődött magában.
— Egy darabig azt hittem, megint Hawat nézett el valamit — mondta Jessica. — Azt gondoltam, Yueh talán nem is Suk-orvos.
— Yueh az volt, aminek hittük… és sokkal több — mondta Paul. Közben azt gondolta: Miért ilyen lassan ért meg mindent? Fennhangon azt mondta: — Ha Idaho nem tud kapcsolatba lépni Kynesszal, akkor nekünk…
— Nem ő az egyetlen reménységünk — szólt közbe Jessica.
— Nem is azt akartam mondani — jegyezte meg Paul.
Az anyja fülét megütötte az acélkemény hang, a belőle kiérző, parancsoló magabiztosság. A cirkosátor szürke homályában rámeredt a fiára. Paul csak sötét sziluett volt a sátor átlátszó végén bevilágló ezüstös sziklaháttér előtt.
— Apád más emberei is elmenekültek! — mondta Jessica. — Össze kell szednünk őket, megkeresni a…
— Egyelőre boldogulunk magunk — mondta Paul. — A legsürgősebb dolgunk, hogy eljussunk a családi atombázisra, mielőtt a Harkonnenek fölkutatják.
— Aligha találják meg — mondta Jessica —, ahogy az el van rejtve!
— Nem szabad a véletlenre bízni.
Jessica közben arra gondolt: Az jár az eszében, hogy megzsarolja a Harkonneneket, atompusztulással fenyegeti a bolygót! De akkor a legtöbb, amiben reménykedhet, a menekülés a renegát névtelenségbe…
Az anyja szavai újabb gondolatsort indítottak el Paulban: immár hercegként bánkódott mindazok után, akiket elveszítettek ezen az éjszakán. Minden Nagy Háznak az emberek adják az igazi erejét, gondolta. És eszébe jutottak Hawat szavai: Emberektől elválni szomorúság; de egy hely, az csak egy hely.
— Sardaukarokat használnak — mondta Jessica. — Meg kell várnunk, amíg a sardaukarokat visszavonják.
— Azt hiszik, csapdába estünk a sivatag és a sardaukarok között — mondta Paul. — Az a szándékuk, hogy írmagja se maradjon az Atreideseknek — hogy teljesen kiirtsanak. Ne számíts rá, hogy bárki is megmenekül a mieinkből.
— A végtelenségig nem kockáztathatják, hogy fény derüljön a Császár szerepére ebben az ügyben!
— Nem?
— Néhány emberünk biztosan el tud majd menekülni!
— Biztosan?
Jessica fordult, megijesztette a fia hangjában csengő keserű határozottság, a lehetőségek pontos mérlegelése. Megérezte, hogy Paul gondolkodása nagy ugrásokkal lehagyta az övét, hogy immár bizonyos tekintetben többet megért, mint ő. Jessica is segített kialakítani azt az intelligenciát, amely most a fiúban működött, mégis azon kapta magát, hogy egy kicsit fél tőle. Aztán másfelé fordultak a gondolatai, a herceget keresték, mint valami elveszett menedéket; és Jessica szemét könnyek kezdték égetni.
Így kellett lennie, Leto, gondolta. „Ideje van a szeretésnek, ideje van a bánatnak.” A hasára tette a kezét, a magzatra összpontosította a tudatát. Bennem van az Atreides-lány, ahogy megparancsolták, de a Tisztelendő Anya tévedett; egy lány sem mentette volna meg a herceget! Ez a gyermek csak az élet, mely a jövő felé törekszik a pusztulás közepette. Az ösztöneim fogantatták, nem az engedelmesség.
— Próbálkozz meg újra a vevővel! — szólt oda Paul.
Az agy folyamatosan működik, hiába akarjuk visszatartani, gondolta Jessica.
Megkereste az apró vevőkészülékét, amelyet Idaho hagyott ott nekik, bekapcsolta. Zöld fény gyúlt ki az előlapján. Fémes sivítás hallatszott belőle. Jessica csökkentette a hangerőt, végigpásztázta a sávokat. Hirtelen egy Atreides harci nyelven beszélő hang szólalt meg a sátorban.
— …vissza, és átcsoportosulni a hídnál! Fedor jelentése szerint Carthagban nem maradt életben senki, és a Ligabankot kifosztották.
Carthag! Gondolta Jessica. Hiszen az Harkonnen-fészek volt!
— Sardaukarok! — folytatta a hang. — Vigyázzatok, Atreides-egyenruhás sardaukarok vannak a…
Ropogás hallatszott, aztán csend lett.
— Próbálkozz meg a többi sávokkal! — mondta Paul.
— Tisztában vagy vele, mit jelent ez? — kérdezte Jessica.
— Számítottam rá. Azt akarják, hogy a Liga bennünket okoljon a bankjuk elpusztításáért. Ha a Liga ellenünk fordul, itt rekedünk az Arrakison. Nézd meg a többi sávokat!
Jessica magában Paul szavait méregette: Számítottam rá. Mi történt Paullal?! A vevőre összpontosított; ahogy a keresőt mozgatta, a pusztulás hangjai csaptak a fülükbe a néhány kiáltásból, amely az Atreides harci nyelven hallatszott:
— …sszavonulni a… …átcsoportosíthat… …benn rekedtünk a barlangban a…
És félreérthetetlen volt a diadalmámor a többi sávokon, a Harkonnenek harci nyelvén! Harsány parancsok, hadijelentések. Kevés volt ahhoz, hogy Jessica regisztrálhassa és megfejthesse a nyelvet, de a hangnem egyértelmű volt.
Harkonnen-győzelem!
Paul megrázta a mellette levő csomagot, hallotta, hogy kotyog odabenn a két literkanna víz. Mélyet sóhajtott, kinézett a sátor átlátszó végén, a csillagos égboltra meredő sziklafalra. Bal kezével megérintette a sátor nyílásának ajakzárát.
— Nemsokára megvirrad — mondta. — Estig még várhatunk Idahóra, de a következő éjjel már nem. A sivatagban éjszaka kell haladni, nappal pedig pihenni az árnyékban.
Jessica agyában felvillant a belevésett tudás: Cirkoruha nélkül a sivatagban az árnyékban ülő embernek napi öt liter vízre van szüksége, hogy megőrizze a testsúlyát. Érezte a cirkoruha csúszós-puha tapintását a bőrén, és arra gondolt, hogy az életük függ ezektől az öltözékektől.
— Ha elmegyünk innen — mondta —, Idaho nem tud megtalálni bennünket.
— Megvan az útja-módja, hogy szóra bírjanak akárkit — mondta Paul. — Ha Idaho hajnalig nem ér vissza, számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hogy foglyul ejtették. Mit gondolsz, meddig tud kitartani?
Erre a kérdésre nem kellett válaszolni. Jessica szótlanul ült.
Paul kinyitotta a csomagot, kihúzta az apró mikrokézikönyvet a hozzávaló parázslappal és nagyítóval. Zöld és narancsszínű betűk villantak a szemébe a lapokróclass="underline" „literkannák, cirkosátor, energiapatronok, cirkocsövek, homokpipák, távcsövek, cirkoruhajavító-készlet, jelzőpisztoly, homoktérkép, szűrődugók, paratájoló, mesterhorgok, dobolók, frembatyu, tűzcsóva…”
Annyi minden kell hozzá, hogy életben maradjon az ember a sivatagban!
Rövid idő múlva letette a kézikönyvet maga mellé, a sátor padlójára.
— Egyáltalán hová mehetünk? — kérdezte Jessica.