— Az apám a sivatagi erőről beszélt — mondta Paul. — A Harkonnenek sem uralkodhatnak ezen a bolygón nélküle. Eddig sem voltak igazi urai az Arrakisnak, ezután sem lesznek. Még akár tízlégiónyi sardaukarral sem!
— Paul, csak nem gondolod, hogy…
— Minden bizonyíték a kezünkben van — folytatta Paul. — Itt, ebben a sátorban — maga a sátor, ez a batyu és a tartalma, ezek a cirkoruhák. Tudjuk, hogy a Liga megfizethetetlen árat kér az időjárás-figyelő műholdakért. Tudjuk, hogy…
— Mi köze ehhez az időjárás-figyelő műholdaknak? — kérdezte Jessica. — Az lehetetlen, hogy… — Elhallgatott.
Paul érezte, ahogy hiperérzékeny elméje regisztrálja az anyja reakcióit, számításba veszi az apró részleteket…
— Most már érted — mondta. — A műholdak figyelik a lenti területet. A sivatag mélyén olyan dolgok rejtőznek, amelyeket nem akarnak kitenni a gyakori ellenőrzésnek.
— Azt akarod mondani, hogy maga a Liga tartja kézben ezt a bolygót?
Milyen lassú felfogású az anyám!
— Nem! — mondta Paul. — A fremenek! Megfizetnek a Ligának azért, hogy távol tartson tőlük mindenkit — olyan fizetőeszközzel, amelyhez könnyen hozzájuthat mindenki, aki rendelkezik sivatagi erőveclass="underline" fűszerrel! Ez most nem második közelítés, ez az egyenes vonalú számítás. Megbízhatsz benne.
— Paul — mondta Jessica —, te még nem vagy Mentát! Még nem tudhatod biztosan, hogy mennyire…
— Soha nem is leszek Mentát! — mondta a fiú. — Másvalami vagyok… szörnyszülött!
— Paul, hogy mondhatsz ilyen…
— Hagyjál békén!
Paul elfordult, kibámult az éjszakába. Miért nem tudok gyászolni? töprengett. Úgy érezte, minden idegszála sóvárog erre a megkönnyebbülésre, de soha nem lehet része benne.
Jessica most hallotta először ilyen kétségbeesettnek a fiát. Szeretett volna közeledni hozzá, átölelni, megvigasztalni, segíteni rajta — de megérezte, hogy ő nem tehet semmit. Ezzel a dologgal Paulnak egyedül kell megbirkóznia.
Megakadt a szeme a sátor padlóján heverő frembatyu kézikönyvének világító parázslapján. Fölvette, rápillantott az előlapra, olvasni kezdte: „A Barátságos Sivatag, az élettel teli hely útmutatója. Itt van az élet ayatja és burhánja. Higgyél benne, hogy al-Lat tüze ne árthasson neked.”
Mintha az Azhar Könyvet olvasnám, gondolta Jessica, felidézve magában a Nagy Titkokról tanultakat. Egy Vallásmanipulátor járt volna az Arrakison?
Paul kivette a paratájolót a csomagból, aztán visszatette.
— Gondolj csak erre a sokféle, különleges célú fremen eszközre! — szólalt meg. — Páratlanul magas színvonalúak. El kell ismerned! Arról árulkodnak, hogy a készítőik kultúrája hatalmas, mindenki előtt ismeretlen tartalékokkal rendelkezik!
Jessica tétovázott, még mindig aggasztotta Paul feldúlt hangja. Megint belenézett a könyvbe, rámeredt az arrakisi égbolt egyik csillagképének rajzára: „Muad-Dib: az Ugróegér” — észrevette, hogy a farka északra mutat.
Paul belebámult a sátor félhomályába, alig tudta kivenni az anyja mozdulatait a kézikönyv parázslapjának derengésében. Itt az ideje, hogy teljesítsem apám kívánságát, gondolta. Most kell átadnom apám üzenetét, amíg van idő a bánatra, a sírásra. Később ez már a terhünkre lenne. Saját magát is megdöbbentette ez a precíz, hűvös logika.
— Anyám — szólalt meg.
— Tessék.
Jessica hallotta, hogy Paul hangja megváltozott, és jeges hidegséget érzett magában erre a hangra. Még soha nem hallotta ilyen ridegen kontrolláltnak a fiát.
— Az apám meghalt — mondta Paul.
Jessica módszeresen összekapcsolta magában a tényeket a tényekkel, aztán az újabb tényekkel — a Bene Gesserit adatelemző módszerével —, és megjelent előtte a maga teljességében az ijesztő veszteség.
Bólintott, képtelen volt szólni.
— Az apám megbízott azzal — folytatta Paul —, hogy ha bármi történne vele, adjak át neked egy üzenetet. Attól félt, esetleg azt hiszed, nem bízott meg benned.
Az az értelmetlen gyanú, gondolta Jessica.
— Azt akarta, hogy tudd meg, sohasem gyanakodott rád — mondta Paul, aztán elmagyarázta a megtévesztést, és hozzátette: — Azt akarta, hogy tudd meg, mindig teljesen megbízott benned, mindig szeretett és nagyra becsült. Azt mondta, előbb gyanakodott volna saját magára, és hogy csak egyvalamit sajnált, azt, hogy nem vett el hercegnőjéül.
Jessica letörölte az arcán lecsurgó könnyeket, és arra gondolt: Micsoda értelmetlen pocsékolása a nedvességnek! De jól tudta, mi ez a gondolat — suta kísérlet, hogy a bánatból a haragba meneküljön. Leto, ó, én Letóm, gondolta. Milyen szörnyűségeket teszünk azokkal, akiket szeretünk! Heves mozdulattal eloltotta a kis kézikönyv parázslapját.
Zokogás rázta meg.
Paul hallotta anyja kétségbeesett fájdalmát, de magában csak ürességet érzett. Nincs bennem bánat, nincs bennem gyász, gondolta. Miért? Miért? Ijesztő jellemhibának érezte, hogy képtelen megsiratni az apját.
Ideje van a szerzésnek és ideje az elveszítésnek, gondolta Jessica, magában idézve az O. K. Bibliából. Ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje a szeretetnek és ideje a gyűlöletnek; ideje a háborúnak és ideje a békének.
Paul gondolatai közben tovább haladtak előre a maguk jeges precizitásával. Látta, milyen utak állnak előttük ezen az ellenséges bolygón. Most már az álom biztonsági szelepe nélkül összpontosította jövőbe látását, amely nem volt más, mint a legvalószínűbb eljövendő lehetőségek meghatározása, de volt benne még valami, valami rejtélyes háttér — mintha az agya meríteni tudott volna valami időtlen mélységből, mintha mintát tudott volna venni a jövő levegőjéből.
Hirtelen, mintha rátalált volna a zárba illő kulcsra, Paul öntudata föllépett egy következő, magasabb szintre. Minden erejével megkapaszkodott ezen a szinten, nehogy elveszítse az ingatag fogást, és körülkémlelt. Olyan érzés volt, mintha egy gömb közepén állna, és minden irányban sugarasan szétágaznának az utak… de ez csak közelítő leírása volt az érzésnek.
Egyszer látott egy vékony selyemkendőt szállni a szélben. Most úgy látta a jövőt, mintha valami puha felszínen kígyózna végig, ugyanolyan hullámzó, változékony felszínen, mint a szélfútta kendőé.
Embereket látott.
Érezte a megszámlálatlan valószínűségek forróságát és jeges hidegét.
Nevek és helyek jutottak az eszébe; ismerte őket, átélt számtalan érzelmet, áttekintette megszámlálhatatlan titkos zug feltáratlan adatait. Volt ideje kutakodni, fürkészni, tapogatni, de nem volt idő körvonalazni.
Egyszerre látta a valószínűségek teljes spektrumát, a legtávolabbi múlttól a legtávolabbi jövőig, és a legvalószínűbbtől a legvalószínűtlenebbig. Látta a saját halálát számtalan változatban. Látott új bolygókat, új kultúrákat.
Látott embereket.
Embereket!
Olyan sokaságban, hogy számba sem lehetett venni őket, az agya mégis osztályozta mindannyiukat.
Még a Ligát és a tagjait is…
Paul arra gondolt: A Liga… boldogulhatnánk ott is! Az én „szokatlanságom” ott elfogadott, ismerős és értékes dolog lenne, és mindig biztosítva lenne a szükséges fűszer.