— Csak hogy szolgáljunk — suttogta Jessica, belekapaszkodva a Bene Gesserit jelmondatba. — Csak azért létezünk, hogy szolgáljunk.
— Otthonra lelünk majd a fremenek között — folytatta Paul —, ahol a te Missionaria Protectivád előkészítette nekünk a menedéket veszély esetére.
Előkészítették a helyünket a sivatagban, mondta magában Jessica. De honnan tudhat Paul a Missionaria Protectiváról? Egyre nehezebben tudta legyűrni magában rémületét, amelyet Paul különös, lenyűgöző idegensége keltett benne.
Paul ránézett anyja sötét árnyalakjára, látta a félelmét, új képességeivel olyan tisztán érzékelte minden reakcióját, mintha vakító fényben látta volna. Valami kis részvét kezdett fölébredni benne Jessica iránt.
— Hogy mi minden történhet itt, azt el sem tudom mondani — folytatta. — Még magamnak sem tudom elmondani, pedig látok mindent. Úgy látszik, nem tudom befolyásolni, hogy így érzem a jövőt. Egyszerűen csak megtörténik. A közvetlen jövőt… mondjuk, egy évet… nagyjából látom… mint egy utat, olyan széles, mint a Központi Sugárút a Caladanon… Van egy-két hely, amit nem látok… árnyékos helyek… mintha domb mögött rejtőznének — (Paulnak megint eszébe jutott a szélfútta kendő felszíne) — … és vannak elágazások…
Elhallgatott, ahogy betöltötte annak a látásnak az emléke. Egyetlen jövőlátó álma, életének egyetlen élménye sem tudta teljesen fölkészíteni a teljességnek arra az érzetére, ahogy szétszakadtak a fátylak, és a szeme elé tárult a mezítelen idő.
Ahogy fölidézte az élményt, felismerte tulajdon félelmetes célját is — látta, ahogy az élete, mint egy terjeszkedő buborék, nyomul kifelé… az idő meghátrál előtte…
Jessica kitapogatta a sátor parázslapjának kapcsolóját, aktiválta.
A zöldes derengés szétoszlatta az árnyakat, lecsillapította Jessica félelmét. Megnézte Paul arcát, szemét, a befelé forduló tekintetet. Tudta, hogy hol látott ilyen arckifejezést: a katasztrófákról tudósító fényképeken, azoknak a gyermekeknek az arcán, akik kis híján belepusztultak az éhezésbe vagy a súlyos sérülésekbe. A szemek, mint két fekete gödör, a száj egyenes vonal, az orca beesett.
Ilyen az iszonyú fölismerés, gondolta magában, amikor az ember kénytelen átgondolni, hogy meg jog halni.
Bizony, Paul már nem volt gyerek.
Aztán Jessica gondolataiban minden mást félresöpört Paul szavainak mélyebb jelentősége. Paul előre tudott látni, megláthatta, mi a menekvés útja!
— Tehát van rá mód, hogy megmeneküljünk a Harkonnenektől! — mondta Jessica.
— Ugyan, a Harkonnenek! — vetette oda Paul. — Felejtsd el azokat a torz emberi lényeket! — Ránézett az anyjára, szemügyre vette a vonásait a parázslap fényében. Árulkodó vonások voltak…
Jessica azt mondta:
— Nem szabad emberi lényként emlegetni másokat, amíg nem…
— Ne légy olyan biztos benne, hogy pontosan tudod, hol a határ — mondta Paul. — A múltunk elkísér bennünket. És van valami, amit nem tudsz, drága anyám, pedig tudnod kellene — hogy mi is Harkonnenek vagyunk!
Jessica agya ijesztően reagált: kikapcsolt, mintha minden érzettől meg kellett volna szabadítania magát. Paul azonban kérlelhetetlenül folytatta, és a hangja szinte magával rángatta Jessicát.
— Amikor legközelebb a tükörbe nézel, nézd meg alaposan az arcodat! Vagy nézd meg most az enyémet! A nyomok ott vannak, ha van merszed meglátni őket. Nézd meg a kezemet, a csontjaimat! És ha mindez nem győz meg, akkor azért hidd el, mert én mondom! Jártam a jövőben, láttam egy följegyzést, láttam egy helyet, megvan minden adatom. Harkonnenek vagyunk.
— Egy… egy renegát ága a családnak, ugye? — mondta Jessica. — Valami Harkonnen unokatestvér, aki…
— Te a báró tulajdon lánya vagy — mondta Paul, és nézte, ahogy az anyja a szájához kapja a kezét. — A báró sok gyönyörűségbe belekóstolt ifjúkorában, és egyszer hagyta, hogy elcsábítsák. Az aktus azonban a Bene Gesserit genetikai céljait szolgálta, és a nő közületek való volt.
Ez a közületek való úgy csattant, mint egy pofon. De megindította Jessica dermedt agyának működését.
Nem tudott vitába szállni a fia szavaival. Annyi értelmetlen tényező volt a múltjában, ami most hirtelen a helyére került és összekapcsolódott! A leány, akit a Bene Gesserit szeretett volna… nem azért, hogy véget vessenek az ősi Atreides-Harkonnen viszálynak, hanem hogy megvalósítsanak valamilyen genetikai célt a vérvonalaikban. De mit? Hasztalan keresett választ.
Mintha belelátott volna a gondolataiba, Paul megszólalt:
— Azt hitték, énfelém haladnak az úton. De nem számítottak rám. Idő előtt érkeztem meg, és nekik fogalmuk sincs róla!
Jessica a szájára szorította a kezét.
Isteni Anya! Ő a Kwisatz Haderach!
Mezítelennek, védtelennek érezte magát Paul előtt most, amikor ráébredt, hogy olyan szem szegeződik rá, amely elől kevés dolgot lehet elrejteni. És jól tudta, hogy ez az alapja az ijedtségének.
— Arra gondolsz, hogy én vagyok a Kwisatz Haderach — mondta Paul. — Verd ki a fejedből! Én valami váratlan vagyok.
Értesítenem kell valamelyik iskolát! gondolta Jessica. A pároztatási indexből talán ki lehet deríteni, mi történt.
— Nem fognak tudomást szerezni rólam — mondta Paul —, csak amikor már késő lesz.
Jessica másfelé akarta terelni a beszélgetést.
— Azt mondtad, hogy megtaláljuk a helyünket a fremenek között?
— A fremeneknek van egy mondásuk, amelyet Shai-huludnak, az Örökkévaló Atyának tulajdonítanak — mondta Paul. — Így szóclass="underline" „Légy fölkészülve, hogy értékeld, amivel találkozol!”
Igen, anyám, gondolta, a fremenek között. Csupa kék lesz majd a te szemed is, a szép orrod mellett megkeményedik majd a bőr a cirkoruha szűrőcsövétől… és megszülöd a húgomat: Késes Szent Aliát.
— Ha nem a Kwisatz Haderach vagy… — mondta Jessica — akkor micso…
— Sejtelmed sem lehet róla — mondta Paul. — Nem hiszed el, amíg a saját szemeddel nem látod majd.
És közben azt gondolta: Mag vagyok.
Hirtelen rájött, mennyire termékeny a talaj, amelybe belehullott, és ezzel a felismeréssel együtt eltöltötte a félelmetes cél érzete is, beleáradt abba az ürességbe a bensejében, és kis híján megfojtotta a bánat.
Két nagy utat látott elágazni maga előtt. Az egyiken szembekerült egy gonosz öreg báróval, és azt mondta: „Megjöttem, nagyapa!” Felkavarodott a gyomra attól az úttól és ami rajta várta volna.
A másik út hosszú szakaszokon szürke ködbe burkolózott, csak az erőszak csúcsai látszottak itt-ott. Egy harcos vallást látott, a világegyetemben terjedő futótüzet, fűszertől megrészegült, fanatikus légiókat, előttük a lobogó zöld-fekete Atreides-zászlót. Közöttük volt Gurney Halleck és még néhányan az apja emberei közül — szánalmasan kevesen —, mindnyájukon ott díszelgett a sólyom jele, ugyanaz, ami az apja koponyáját rejtő szentélyen…
— Azon az úton sem mehetek — mormogta. — Az az, amit az iskoláitok vén boszorkái szeretnének…
— Nem értelek, Paul — mondta az anyja.
Paul nem szólt, csak gondolkodott, új módon, magként gondolkodott, azzal a faji öntudattal, amelyet először félelmetes célként érzékelt. Rájött, hogy már nem tudja gyűlölni a Bene Gesseritet, a Császárt, de még a Harkonneneket sem. Mindannyiukat magával ragadta a faj szükséglete, hogy felújítsa szétszórt örökségét, hogy egy hatalmas, új génkeveredésben keresztezze, elegyítse, ömlessze át vérvonalait. És a faj egyetlen biztos módját ismerte ennek — az ősi módszert, a kipróbált, bevált módszert, ami átsöpört mindenen, ami az útjába került: a dzsihadot.