Azon az úton semmiképpen sem indulhatok el, gondolta.
De a lelki szeme előtt megint felrémlett apja koponyájának szentélye és az erőszak tengere fölött lengő zöld-fekete zászló.
Jessica megköszörülte a torkát, nyugtalanította a hallgatás.
— Eszerint… — szólalt meg — eszerint a fremenek menedéket adnak nekünk?
Paul fölnézett, a zöldes fényben rámeredt Jessica beltenyésztésű, arisztokratikus arcvonásaira.
— Igen — mondta. — Az az egyik út… — Bólintott. — Igen. Úgy fognak hívni engem, hogy… Muad-Dib, „Aki Utat Mutat”. Igen… úgy fognak hívni.
Lehunyta a szemét. És most, apám, már gyászolhatlak, gondolta. Érezte, hogy végigfolynak a könnyek az arcán.
MÁSODIK KÖNYV
Muad-Dib
Amikor apám, a Padisah Császár megtudta, hogy Leto herceg meghalt, s hogy miként halt meg, olyan őrjöngő haragra gerjedt, mint még soha. Az anyámat szidta, az egyezséget, amely arra kényszerítette őt, hogy egy Bene Gesseritet vegyen maga mellé a trónra. Szidta a Ligát és a gonosz, öreg bárót. Szidott mindenkit, aki a szeme elé került, én sem voltam kivétel, mert azt mondta, ugyanolyan boszorkány vagyok, mint a többi. Amikor vigasztalni akarván azt mondtam, hogy ami történt, az önfenntartás ősi törvényével összhangban történt, amelynek még a legrégebbi időkben is engedelmeskedtek az uralkodók, az apám gúnyosan azt kérdezte, vajon puhánynak tartom-e. Akkor értettem meg, hogy az indulatát nem a halott herceg iránti részvéte szította fel, hanem az, amit ez a halál jelentett minden uralkodó számára. Ahogy most visszatekintek, azt hiszem, lappanghatott némi jövőbe látó képesség az apámban is, hiszen annyi bizonyos, hogy az ő származási ága és Muad-Dibé közös őstől indult.
— Most majd Harkonnen támad a Harkonnen ellen — suttogta Paul.
Kevéssel napszállta előtt ébredt föl, felült a lezárt, elsötétített cirkosátorban. Ahogy megszólalt, hallotta anyja bizonytalan mocorgását a sátor túlsó falánál, ahol Jessica aludt.
Paul rápillantott a padlón heverő közelségi detektorra, megnézte a foszforeszkáló csövek megvilágította számlapokat.
— Nemsokára sötét lesz, azt hiszem — mondta az anyja. — Miért nem húzod föl a sötétítőket?
Paul most idézte föl magában, hogy Jessica légzése már egy ideje más volt, hogy csöndben feküdt a sötétben, amíg megbizonyosodott róla, hogy a fia fölébredt már.
— Hiába húznám — mondta Paul. — Vihar volt. Homok borítja a sátrat. Nemsokára kiásom magunkat.
— Duncannek semmi jele?
— Semmi.
Paul szórakozottan megdörgölte a hüvelykujján a hercegi pecsétgyűrűt, és hirtelen olyan harag öntötte el ez ellen az egész bolygó ellen, amelynek része volt az apja halálában, hogy beleremegett.
— Hallottam, amikor elkezdődött a vihar.
Szavainak igénytelen üressége valamennyire lecsillapította Pault. Fölidézte magában a vihart, ő is látta a kezdetét a cirkosátor átlátszó végén át — először hideg homokfátylak söpörtek át a kis medencén, aztán homokpatakok, homokcsóvák barázdálták az eget. Paul fölpillantott egy sziklatűre, látta, ahogy alakot változtat a csapások alatt, és alacsony, sárgás ék lesz belőle. A medencébe bezúduló homok tompa mustárszínűre festette az eget, aztán kioltott minden fényt, ahogy betemette a sátrat.
A sátor tartói egyet nyikordultak, ahogy fölvették a terhelést, aztán csend lett. Csak a homokpipa tompa fújtatása hallatszott, ahogy szuszogva szivattyúzta a levegőt a felszínről.
— Kapcsold be újra a vevőt! — mondta Jessica.
— Nincs értelme.
Paul kitapogatta a nyakánál a cirkoruha vízcsövét, kiszívott belőle egy langyos kortyot. Arra gondolt, hogy itt veszi kezdetét igazában az arrakisi élet, amikor a tulajdon leheletéből, testéből visszanyert vízen él. Állott, íztelen volt a víz, de jólesett kiszáradt torkának.
Jessica hallotta, hogy Paul ivott, testén érezte a cirkoruha csúszós tapintását, de nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy szomjas. Ha tudomásul veszi, akkor teljes mértékben tudomásul kellett volna vennie az Arrakis ijesztő szükségszerűségeit is, ahol féltő gonddal kell vigyázniuk a legapróbb nedvességnyomokra is, cseppenként kell felfogni a sátor gyűjtőzsebeiben, sajnálni kell minden leheletet, amelyet a szabad levegőn pocsékolnak el…
Sokkal egyszerűbb lett volna visszaszenderedni.
De napközben volt egy álma, és ha eszébe jutott, a hideg futott végig a hátán. Álmában a kezét tartotta a leömlő homok alá, ahol kőbe vésve állt a név: Leto Atreides herceg. A homok elfedte a nevet, és Jessica tisztára akarta söpörni, de hiába, mire az utolsó betűt kitisztogatta, az első már újra megtelt.
És a homok nem állt el.
Álmában jajgatást hallott, egyre hangosabb jajgatást. Valahol a tudata mélyén rájött, hogy az a nevetséges jajgatás a saját hangja egészen kicsiny korából, amikor szinte még csecsemő volt. Tudta, hogy azért jajveszékel, mert elment egy nő, valaki, akit az emlékezete nem tudott pontosan fölidézni.
Az ismeretlen anyám, gondolta Jessica. A Bene Gesserit, aki megszült, aztán átadott a Nővéreknek, mert ezt a parancsot kapta.
Vajon örült, hogy megszabadul egy Harkonnen-csecsemőtől?
— A fűszer a legérzékenyebb pontjuk, ott kell megtámadni őket — szólalt meg Paul.
Hogy tud ilyenkor a támadásra gondolni? kérdezte magában Jessica.
— Az egész bolygó tele van a fűszerrel — mondta. — Hogy tudod ezzel megfogni őket?
Hallotta, hogy Paul fölkel, végighúzza a sátor padlóján a csomagjukat.
— A Caladanon a tengeri és a légierő volt a döntő — mondta Paul. — Itt a sivatagi erő. A fremenek jelentik a kulcsot hozzá.
Már a sátor ajakzára felől jött a hangja. Jessica Bene Gesserit-hallásával érezte, hogy Paulban valami feldolgozatlan keserűség van, ellene.
Egész életében arra tanították, hogy gyűlölje a Harkonneneket, gondolta. Most ráébredt, hogy ő is Harkonnen… miattam. Mennyire nem ismer engem! Én voltam a herceg egyetlen asszonya. Elfogadtam az ő életét és az ő értékrendjét, annyira, hogy még a Bene Gesserit parancsát is megtagadtam.
Paul keze mellett kigyulladt a sátor parázslapja, zöld derengés áradt szét. Paul az ajakzárnál guggolt, a cirkoruha csuklyája már a nyílt sivatagra beállítva: a homloka eltakarva, szájszűrő a helyén, az orrdugók behelyezve. Csak a szeme sötétlett az arcából kilátszó keskeny sávban. Egy pillantást vetett Jessicára, aztán elfordult.
— Készülj föl a nyílt terepre! — szólt oda az anyjának. A szűrő mögül tompán jött a hangja.
Jessica a szájára tette a szűrőt, elkezdte a fejére igazgatni a csuklyát, közben nézte, ahogy Paul kinyitja az ajakzárat.